7 érv amellett, hogy a magány nem is olyan rossz dolog

Fokozza a kreativitást

Az egyedüllét sokszor arra kényszerít minket, hogy önállóan, mások segítsége nélkül oldjuk meg a problémáinkat, és ehhez bizony szükség van a kreativitásunkra. A lakatlan szigeten kikötő Tom Hanks valószínűleg hamar éhen halt volna a Számkivetettben, ha a kreativitása cserbenhagyja, Matt Damon Marson felejtett asztronautájának sem jósolnánk túl hosszú életet a józan paraszti – na és tudományos – gógyija nélkül a Mentőexpedícióban és Robert Redford karaktere is leginkább a saját kreativitásának köszönheti, hogy olyan sokáig képes dacolni az elemekkel a süllyedő hajóján a Minden odavanban, bár az ő esete azt bizonyítja, hogy vannak helyzetek, amikor bármilyen ügyesek vagyunk, egymagunk kevesek vagyunk a probléma megoldásához.

Segít az önismeretben/önmegvalósításban

A legtöbben nem önszántunkból leszünk magányosak, hanem így hozza az élet, de akadnak páran, akik szándékosan szeretnének egyedül lenni, többnyire azért, hogy kicsit jobban megismerjék önmagukat és megtisztuljanak az eddigi életük fájó emlékeitől. A nyugati ember ehhez leginkább az egzotikus/vad tájakon való utazgatást választja, legyen szó a válása elől menekülő Julia Robertsről az Ízek, imák, szerelmekben, az édesanyja elvesztése iránti gyászát feldolgozni próbáló Reese Witherspoonról a Vadonban vagy csak a kalandvágyát kiélni próbáló Emile Hirschről az Út a vadonba című filmből.

Ismerkedésre sarkall

Akinek sok barátja van, hajlamos nem erőltetni tovább az ismerkedést, lévén úgyse lenne ideje/energiája többre, viszont ha magányos az ember, akkor abból hosszú távon egyetlen esély van kitörni: ha új ismeretségekre teszünk szert. Tudja ezt a hotelszobáról hotelszobára költöző Bill Murray az Elveszett jelentésben, amikor a bárban összeismerkedik Scarlett Johanssonnal, vagy a felesége halála után egyedül maradó Clint Eastwood is a Gran Torinóban, aki korábban megvetette koreai szomszédait, de magányában még arra is képes, hogy összehaverkodjon velük. Az Engedj be! című filmből és az Interjú a vámpírralból pedig még az is kiderül, hogy még a vámpírok se szeretnek magányosak lenni, és vágynak arra, hogy ne egyedül kelljen megélniük a hosszú évszázadokat.

Állattartásra ösztönöz

Néha szörnyű érzés, hogy nincs kihez szólnunk odahaza, és bár egy háziállatnak nem szokása visszaszólni, az biztos, hogy meghallgat minket, ráadásul törődhetünk valakivel, valamint szeretetet adhatunk és kaphatunk. Tudja ezt a kihalt világ egyetlen élő embereként Will Smith, akinek a német juhásza jelenti az egyetlen társaságát a vámpírok uralta bolygón a Legenda vagyokban, vagy Lucky Luke is, akinek a hosszú vadnyugati vándorlásai során a lova jelenti az egyetlen társaságát. A Kutyám, Jerry Lee nyomozója pedig emberi társhoz alkalmatlan, és épp egy német juhász rendőrkutya tanítja meg őt az együttműködés fontosságára.

Kíváncsibbá tesz környezetünk iránt

Ez már az a kategória, aminek ugyan van pozitív vetülete is, de nem mindig az kerül elő. Ugye mindnyájunk szomszédjában lakott már olyan idősebb néni/bácsi, akinek saját magánélet híján az volt a legfőbb dolga, hogy másokét figyelje, és ahol csak lehet, igyekezzen beleszólni? Egyfelől jó, hogy nemcsak a saját kis világunkban élünk, hanem a környezetünkre is odafigyelünk, másfelől azonban a magányos ember hajlamos lesz túl sok időt szentelni a leskelődésre, ahogy azt a begipszelt lábú James Stewart példája mutatja a Hátsó ablakban, amire a lakásfogságra ítélt Shia LaBeouf sorsa is rímel a Disturbia című filmből. Mondjuk ők ketten még elég visszafogottak a Magánbeszélgetés című moziban lehallgatásból élő Gene Hackmanhez képest.

Előhozhatja képzeletbeli barátainkat

A magánynak van egy olyan fokozata, ami közel van a teljes kétségbeeséshez, és ilyenkor az agy gyakran úgy védekezik, hogy létrehozza a saját társaságát. Ha a jelenséget próbáljuk kissé kedvesen körbeírni, akkor azt mondhatjuk, hogy kitalál nekünk egy saját képzeletbeli barátot, akivel szabadon társaloghatunk bármiről. A jelenségnek vannak ártalmatlanabb változatai is, mint Ryan Gosling guminője a Plasztik szerelemből, akit tulajdonosa élőnek hisz, vagy a Christian Slater elméjéből folyton előugró Elvis Presley a Tiszta románcból, aki próbálja elhitetni a magányos sráccal, hogy valójában egy cool figura. A Harcosok klubja Brad Pitt/Edward Norton párosa már az agy totális megbomlását mutató, nagyon súlyos helyzet.

Furcsává tesz vagy cukivá?

El nem hiszed, melyik a legmagányosabb korosztály

 Az élet egyik nagy dilemmája az, hogy vajon a magány teszi furcsává az embert, vagy a furcsasága teszi magányossá? Egy kicsit biztosan igaz mindkettő, bár furcsa és furcsa között is óriási a különbség. Bár Audrey Tautou karaktere az Amélie csodálatos életében magányos, furcsa lány, ő azért nem teljesen alkalmatlan társas kapcsolatokra, és nem is riasztja el magától az embereket, ám a Hivatali patkányokban folyton az íróasztalánál magányosan mérgelődő Milton már van annyira fura figura, hogy az örök életre elintézze számára a legcsekélyebb esélyt is a társas életre. Minél antiszociálisabbak vagyunk, annál magányosabbak leszünk, és minél magányosabbak leszünk, annál antiszociálisabbá válunk.