Az egyik ilyen mérgező barát a legnagyobb katasztrófaturista a világon. Arra vadászik, hogy mikor történik valami baj a környezetében, hogy gyorsan lecsaphasson és osztogathassa a tanácsait. A másik akkor tűnik fel, ha valami kell neki, legtöbbször szívességet kér, vagy csak azért tartja a kapcsolatot, mert szerinte olyan embereket ismerek, akik a hasznára lennének.
A harmadik meg egyértelműen energiavámpír, aki csak panaszkodni tud, és még véletlenül sem hallja meg, ha valaki segíteni akarna neki. Lételeme az, hogy dagonyázzon az önsajnálatban és elmerüljön a problémákban, úgy érzi, akkor szeretik, ha neki lelki baja van, úgyhogy mindig kreál is magának egy nagy halommal.
Ők azok a barátok, akik valahogy az életemben maradtak.
Gyerekkoromból, főiskoláról, régi munkahelyről, akárhonnan, összeszoktunk, már régi bútordarabok, akiknél sokáig, tizensok évig fel sem tűnt, hogy valójában semmi közöm hozzájuk. A szokás nagy úr, elveszi az ember éleslátását, eltompítja a radart, és nem indul már be egy régi ismerőstől a vészjelző, mert már tudod, hogy olyan, amilyen, eszedbe sem jut, hogy nem kellene, hogy jelen legyen az életedben. Meghallgatod a sirámait, hagyod, hogy elszipkázza az energiádat, adsz neki kölcsön pénzt is, amit aztán a büdös életben többé nem látsz, és teszel neki szívességeket, mert ezt tetted mindig, ez a bejáratott út, nem ötlik fel benned, hogy akár változtathatnál is rajta.
Azért nem jut eszedbe, mert ott van benned az a félsz, hogy felnőttként már nem olyan egyszerű barátkozni. Amikor gyerek voltál, akkor könnyen ment: együtt homokoztatok, aztán egymás mellett ültetek a padban, ott volt kéznél, hát összehaverkodtál vele. Akkor még nem gondolkodtál olyanokon, hogy vajon mennyire tesz jót a hangulatodnak, ha két órát magyaráz arról, milyen vélt vagy valós sérelmek érték aznap. Nem tűnődsz el rajta, hogy feleslegesen pazarolsz el az életedből napokat arra, hogy megpróbálod kihúzni a saját maga ásta gödörből, pedig nem is akar kimászni.
Gyerekként csak vagy, létezel, barátkozol azzal, aki melletted van, és akivel úgy tűnik, egy húron pendültök.
Csakhogy aztán felnövünk, és van, hogy nagyon különböző irányba fejlődünk. Évről évre mások leszünk, és ahogy egy párkapcsolatban ez problémát jelenthet, kinőheted a másikat, úgy kinőheted a barátaidat is.
Velem ez történt, az idő előrehaladtával már lett pár olyan barát, aki mérgező álbaráttá vált, aki talán sosem volt igazi, és akihez igazából semmi közöm a megszokáson kívül. Nem tudunk együtt nevetni, nem is értjük már egymást igazán, csak ott vagyunk egymás telefonkönyvében, berögzültünk egymásnak. Kihasználnak, elszívják a levegőmet, mérgeznek. Nekem meg már nincs türelmem ahhoz, hogy fecséreljem a drága időmet rájuk.
Egy bizonyos kor után rájössz, hogy az időd véges.
Nekem van még ezen a földön jó esetben 30-40 évem, tényleg arra akarom elpazarolni, hogy megfeleljek olyan embereknek, akik rossz érzéseket keltenek bennem? Beszélgessek velük, járjak programokra, osszam meg az életemet olyanokkal, akik nem is igazi barátok, akikkel nincs közös nevező, akikről tudom, hogy érdekből akarnak velem lenni? Van ennek értelme? Ugye, hogy nincs. De hát barátokkal nem is olyan egyszerű szakítani, nehezebb, mint egy párkapcsolatból kilépni.
Milyen jó lenne, ha lenne egy barátkereső a párkereső oldalak mintájára, járhatnánk barátkozós randikra, és rátalálhatnánk egymásra, így könnyebben vehetnénk körül magunkat olyan emberekkel, akiktől tényleg jobbá válik az életünk. Mert az igazi barátok ezt teszik: jobbá teszik az életet, örömet és nevetést hoznak, felszárítják a könnyeket, cserébe te is ugyanezt teszed értük. Lehet, hogy utópia, de azért én megpróbálom ilyen emberekkel körülvenni magam az álbarátok helyett.
