Életünkben nem röhögtünk annyit, mint amikor pár éve a barátnőm netes ismerkedésre adta a fejét. Befizette a pénzt, feltette a képét, és várta a leveleket. Amelyek nem is késtek sokáig, egyszer csak ömleni kezdtek, de egyik szomorúbb volt, mint a másik. Olyanok is írtak, akik egyáltalán nem feleltek meg az elképzelt paramétereknek, és szégyenszemre több fülük volt, mint foguk. És akár a barátnőm apukái is lehettek volna. Aztán a képeken túllendülve jöttek a sokkoló levelek: pocsék helyesírás, rendkívül alacsony szellemi színvonalon. Meg az egymondatosok: Bármikor kinyalnálak!
Ezek persze nem voltak viccesek, de az igen, amikor egy idősebb úr a huszonéves lánynak felajánlotta nemcsak szíve minden szépségét, de azt is, hogy megszabadul őszülő bajuszától, és elviszi horgászni is, ha azt szeretné. És közben akár a nagypapája is lehetett volna…
De vannak ennél sokkal jobban sikerült ismerkedések is: van olyan ismerősöm, aki az interneten találta meg élete párját, mások pedig már az első randin olyan emberrel találkoztak, akivel jó volt beszélgetni, mert intelligens volt, és bár nem volt meg a kölcsönös kémia, de azért megkedvelték egymást. És lehet, hogy szerelmesek nem lesznek egymásba, de azért jól el tudtak beszélgetni. És az sem semmi, mert akkor nem vette el a kedvedet a dologtól az első rossz élmény.
És vannak megint mások, akik az első találkozón annyira elborzadtak a megjelenő pasitól, hogy oda se mentek hozzá, mert a kép és a valóság annyira távol állt egymástól, hogy az leírhatatlan… És törölték a profiljukat is azzal a lendülettel, egyelőre nincs több netes randi!
