Amikor nekem vannak elvárásaim
Az elvárások forrása egy fix nézőpont, egy vélemény, egy előre elképzelt és sokszor egyetlen igazságként bennünk élő konkrétum, hogy „minek kellene történnie”. Ezt legkönnyebben ebből a néhány sorból érthetjük meg, amit nemrég kaptam egy olvasómtól: „A fiam miatt szenvedek, mert nem törődik velünk. Pedig nem ezt érdemeljük, emiatt szenvedek. Évek óta ez van. Tudom, hogy el kell fogadjam ezt a helyzetet, de nem tudom. Ezzel fekszek, ezzel kelek, hogy miért érdemlem ezt. Fáj nagyon.”
Vegyük észre, hogy egy ilyen helyzetben a fájdalom a saját reakcióm a másik fél cselekvésére, jelen esetben nemcselekvésére. És azért tud fájni egy ilyen szituáció, mert van egy kép a fejemben, hogy a másiknak mit kellene tennie, olykor arról is, hogy mit nem kellene tennie. Nem vagyok elfogadásban az ő cselekedetével, az ő életével, a választásaival. Sokszor előfordul, hogy nem vesszük észre a másik szeretetét, mert nem úgy szeret, ahogy azt mi várjuk. Pedig a szeretetet nem lehet elvárni, nem lehet kikövetelni. Azt csak beengedni és befogadni lehet, és észrevenni, amikor és ahogyan a másik adja.
Ha megengedésbe kerülök saját magammal, és elengedem az elvárásaimat, hogy a másik hogyan szeressen, mit tegyen, mit ne tegyen, akkor nem fogok csalódni sem, és nem fogok fájdalmat érezni sem. Az én elfogadásom csak tőlem függ. Saját magammal kell először is megengedésbe kerülnöm, és megadni a másiknak a szabadságát, hogy úgy és akkor szeressen, ahogyan, amikor ő tud, akar.
Tudva azt, hogy amit a másik tesz, az róla szól. Amit bennem kivált, az szól rólam. Az elsővel nincs dolgom, csak a másodikkal. Az elvárások megkötnek, az elvárásaimmal saját magamhoz kívánom kötni a másikat, kikényszeríteni a szeretetét, ezt pedig a legtöbben nehezen viselik. Ha képes vagyok elengedni a másikat, felszabadul a köztünk lévő energetikai kötés, amit előbb-utóbb a másik is érezni fog, és magától fog megindulni felém. Ha megengedem neki azt is, hogy ne törődjön velem, vagy megengedem, hogy a maga módján törődjön velem, valójában saját magamat szabadítom fel. És ez a belső szabadság megszünteti a fájdalmamat is.
Amikor az elvárások felém irányulnak
Nagyon sokan érzékeljük a felénk irányuló, akár kimondott, akár kimondatlan elvárásokat, és ezzel kapcsolatban a legtipikusabb reakció az ellenállás. Küzdünk ellene, a „már csak azért sem” nézőpontból közelítve felé, de valójában ezzel is energiát adva az elvárásoknak, táplálva és erősítve őket. Van azonban egy másik lehetőség, ami talán jobban működik.
Megengedem a másiknak, hogy elvárása legyen felém, tudva, hogy az ő elvárásai róla szólnak, nem pedig rólam. Egyszerűen csak nem veszem be őket. Nem állok ellen nekik, de nem is azonosulok velük. Nem érzem úgy, hogy teljesítenem kell az elvárásokat, meg kellene feleljek nekik. Lelkileg szabad vagyok ezen elvárások alól, származzanak azok akár az anyámtól, akár a páromtól, akár a gyerekemtől, akár a barátaimtól, bárkitől. Viszont ez a szabadságom magában foglalja azt is, hogy ha úgy döntök, szabad akaratomból teljesítem az elvárásukat. Megteszem azt, amit a másik elvár, de nem azért, mert elvárja, hanem mert úgy döntöttem.
Amikor önmagammal szemben vannak elvárásaim
A titok nyitja az, hogy elismerem, nem kell semmit megtennem. Ha azt érzem, nincs választásom, és meg kell tennem bármit is, akkor saját magammal szemben vannak elvárásaim. Azért, mert nekem van egy képem arról, hogy minek kell(ene) történnie, és ezt nem tudom, akarom elengedni. Saját magamat kötöm meg, a saját szabadságomat korlátozom. Akik hajlamosak mindenben a tökéletességre törekedni, rájuk ez különösen jellemző.
Amikor tehát elvárásokkal szembesülünk, érdemes tudatosítani magunkban, hogy van választásunk. Van választásunk, hogy elengedjük-e az elvárásokat, vagy megfelelünk nekik. Van választásunk, hogy megengedésbe kerülünk a helyzettel, mások cselekedeteivel vagy akár saját magunkkal. Az elvárások elengedése és ez a fajta megengedés ugyanis felszabadít. Felszabadít a kötelezettségek, a „kell”, a „muszáj”, a „nem tehetem meg” hamis illúziója alól. Végtelen lényként bármit megtehetünk. A kérdés csak az, mit választunk.
