Szomorú dolog, de az emberek nem nagyon beszélnek egymással. Nem beszél a szülő a gyerekével, a tanár a diákkal, a tanárnő a szülővel, a férj a feleséggel, a nagymama az unokával, és még sorolhatnám napestig. Miért? Sajnos, nem tudom a választ, de valahol a lustaság, az állandó rohanás, az időhiány, és az így sokkal kényelmesebb mezsgyéjén keresném a választ. Mert a beszélgetésre, a kommunikációra időt kell szánni. Mert születnek belőle kérdések és válaszok, amelyek esetleg kényelmetlenek. Mert magunk sem ismerjük a tényeket, és ezt nem kellemes bevallani: ezer- és ezerféle oka van annak, hogy nem beszélgetünk egymással, hogy nem beszélünk. És persze ott az érdektelenség, vagyis amikor csöppet sem érdekel, hogy mit tud, vagy nem tud a másik, oldja meg.
Szorongással tölt el, amikor a gyerekem iskolai kirándulásra megy, és a dátumokon kívül szinte semmit sem tudok. Mivel utaznak, milyen programjaik lesznek, mennyi költőpénzt adjak, milyen kaját csomagoljak, hol fognak aludni, ki köti az utasbiztosítást. Nem vagyok egyedül ezzel, e-mailek hadával ostromoljuk az osztályfőnököt, aki csak annyit válaszol, hogy még ő maga sem tudja a részleteket. És az utazás előtt két nappal jönnek meg az infók, ha egyáltalán megjönnek. Biztosan nem vagyunk egyformák, én szeretek előre tervezni, beosztani az időmet, felkészülni és kényelmesen elintézni a teendőket, hogy nyugodt szívvel engedjem el a gyereket, és a kikerülhetetlen féltésnél több nyavalyám ne legyen az utazás miatt.
Éppen így nem értem, amikor a fiam edzője hosszú hónapok alatt sem érzi szükségét annak, hogy megismerkedjen az új csapata szüleivel, és rászánjon egy fél órát arra, hogy összehívjon minket, és bemutatkozzon, megmondja a telefonszámát, elvégre napi sok-sok órát tölt a 15 éves gyerekemmel. Őszintén hiszek abban, hogy jobb hely lenne a világ, ha emberszámba vennénk egymást, és beszélnénk. Sokkal hamarabb megoldódnának a problémák, egy csomó konfliktust pedig simán elkerülhetnénk, vagy gyorsabban megoldhatnánk.
Imádom, amikor egy pedagógus azt válaszolja a kérdésemre, hogy a gyereknek már elmondta, főleg, ha olyasmiről van szó, amit a szülőnek kell elintéznie. Pont a kamaszoknak nem erős oldaluk a kommunikáció, harapófogóval kell kihúzni belőlük mindent, és ezt a tanár is tudja. Ráadásul sok esetben nem is figyel oda arra, ami nem az dolga, meg sem jegyzi a sokszor elengedhetetlenül fontos részleteket. Sokkal egyszerűbb lenne mindezt leírni, és akkor nyoma van, visszakereshető és mindenki számára tiszta. Vagy nem?
Ha beszélsz, ha kommunikálsz, akkor gördülékenyebben mennek a dolgok
Persze nem állítom, hogy nincs olyan pedagógus, aki nem teszi ezt meg, van ilyen is, szerintem őt sokkal jobban értékelik a szülők és a gyerekek is. Csak egyre ritkább. És persze a gyerekeknek fontos az önállóság, jegyezzék meg a saját dolgukat, és végezzék el ők maguk, de a többiben segítsük a szülőt is, lécci. Elvégre ő a felelős azért 10 éves gyerekért, nem más.
De nemcsak a suliban probléma ez, az élet minden területén gond van a normális, őszinte kommunikációval, pontosabban annak hiányával…
