„Csendes” családban nőttem fel, ordítást, balhét, vitát csak a mozivásznon láttam, meg néha a szomszédban, amikor a részeg férj egy kis intim légyott reményében oldalbordáját kergette – a kiabálást ennek ellenére nem sikerült megtanulnom. Úgy értem felnőtt nővé, hogy a torkomon soha nem jött ki magas frekvencia, de még csak eszembe sem jutott, hogy néha egészséges lenne beszaladni egy tágas búzamezőre, hogy kiadjam minden bánatom és feszültségem.
A hozzám hasonló emberek, akik mélyre nyelik minden problémájukat, előbb-utóbb szembesülnek azzal, hogy a lenyelt ideg nem válik kámforrá, ellenben egy kiadós bombává dagad, ami harmincöt év után ketyegni kezd, a torkot kínozza, és robbanni akar.
Hosszú napok óta éreztem, valami fortyog bennem: feszült, kiállhatatlan és irritált voltam, visszaszólogattam a szeretteimnek, türelmetlen voltam a kollégáimmal, anyáztam a volán mögött, és naponta többször minden átmenet nélkül elsírtam magam. Sehogy nem láttam át a bennem uralkodó rendetlenséget, fogalmam sem volt, honnan jött ez a váratlan elmebaj. Aztán, ahogy minden nehéz pillanatban, ezúttal is betűk formájában érkezett meg a megoldás. Lekattintottam egy cikket az ordítás lélektanról.
A téma szakértője bemutatta azokat a nációkat és kultúrköröket, ahol lételem a heves kommunikáció, az érzelmek egymásra zúdítása, a magas hőfok; de bemutatta azokat a nemzeteket is, ahol az emberek megtanultak hallgatni, nyelni, tűrni, némának maradni. Bár a magyar embert külön nem említette, pontosan tudtam, tankönyvi példái lehetnénk a hallgatóknak. Márpedig ordítani kell, mert életet menthet – és ez nem túlzás.
Persze ezzel az információval vajmi keveset tud kezdeni az, aki hozzám hasonlóan soha életében nem emelte fel a hangját, minden lehetséges konfliktust elkerül, és egy U2 koncerten is inkább meghatottan bőg, mint ordít. Ez azonban egyáltalán nem lehet kifogás, ha egyszer telítődik az ember, előbb-utóbb magától megnyílik az a csap, és kijön, aminek jönnie kell.
Az ordítás elszántságával néztem hát farkasszemet a párnával. Beletemette az arcom, számat nagyra tátottam, és megpróbáltam kiereszteni a hangomat. Először csak egy kis hörgés jött össze, de ez elég volt ahhoz, hogy a könnycsatornáim gátjai átszakadjanak. Egyre jobban beleéltem magam a szerepbe, szabályosan hergeltem magam. Elképzeltem, ahogy megfeszült nyakizmokkal, vörös szemekkel ordítok, miközben egyszerre ömlik számból a nyál, orromból a taknyos könny. Aztán egyik pillanatról a másikra átléptem ebbe a szerepbe, miközben hevesen ziháltam, remegni kezdtem a fájdalomtól, majd bent legbelül hallani véltem, ahogy valami elpattan – a torkomat pedig elhagyta az üvöltés. Az idő megállt, a környezetem nem éreztem többé, megsüketültem, nem láttam tisztán. Életemben először önmagamon kívülre kerültem.
Nem tudom, meddig tartott ez az őrült állapot, de az ordítás valamikor elszunnyadt. Berekedtem, már csak nyüszíteni bírtam. A torkom lüktetett, az orromon nem kaptam levegőt, a bal szememben elpattant egy ér, a lelkem viszont könnyebb volt, mint bármikor. Minden porcikámat átjárta a büszkeség, mintha valami gigantikus missziót teljesítettem volna, minek következtében megnyílt a föld, és elnyelt minden rosszat.
Az ordítás gondolatától most is libabőrös leszek, és pokoli jó érzéssel tölt el a tudat, hogy legközelebb is menni fog. Képes leszek átadni magam enne a vad, kontrollt vesztett állapotnak, amikor emberi jelmezemet állatira cserélem, kifordulok magamból, és engedtem, hogy a párna magába szívja 35 év elfojtását.
