A kihívásom 30 napja – olvass bele a korábbi részekbe!
December 14. – Muzsika a metróaluljáróban
Akár akarjuk látni, akár nem, egyre több ember kényszerül arra, hogy az utcán keresse meg a kenyerét: egyre többen túrják át a kukákat, egyre többen kéregetnek, egyre többen szorítják a Fedél Nélkült, és egyre többen állnak ki az utca nagyközönsége elé, hogy zenéjükkel gyűjtsenek össze pár forintot. A főváros az én szememet is rég hozzászoktatta a nyomor pillanatképeihez, tompa lettem, gyakran érzéketlen. Nem úgy, mint 2001-ben, amikor budapesti tanulmányaimat megkezdtem. Emlékszem, a falu biztonsága után a fővárosi nyomor szabályosan sokkolt, az első két nap az összes zsebpénzemet elosztogattam, minden hajléktalant meg akartam menteni, szendvicseket készítettem, és kilószámra vásároltam a gyümölcsöt. Képtelen voltam felfogni és elfogadni a tehetetlenséget, hogy nem tudok segíteni. Az évek során a lelkem aztán kérget növesztett, ami mögé pont e tehetetlenség miatt bújtam el.
Ez alá a páncél alá kúszott be minap Johann Sebastian Bach egyik leghíresebb műve, amit egy fiatal férfi hegedült. Az álomszerű muzsikához a Keleti pályaudvar szürke aluljárója adta a színfalat, ahol mindenki feszült arccal, betömött fülekkel ment a dolgára, és meg sem hallotta, hogy a Jóisten e dallamokban épp újraélesztené őket. Csak álltam a férfi előtt, aki kopott ruhában, karikás szemekkel, fájdalmas mozdulatokkal ölelkezett a hegedűjével – majd amikor a tekintetünk találkozott, mindketten mosolyogtunk, ott, mi ketten tudtuk, mekkora csoda ez.
December 15. – Ünnepi hangulat a pénztárgép mögött
Senkinek nem kell elmagyarázni, hogy az ünnepek előtti időszak legnagyobb vesztesei azok az apró hangyák, akik az üzleteket működésben tartják. Az évnek ebben az időszakában különösen együtt érzek minden eladóval, pénztárossal, akik arcán nyoma sincs a karácsonyi varázslatnak, ellenben kimerültek, meggyötörtek, és úgy várják a jövő évet, mint a vásárló a Messiást. Így érzett az a 60 körüli pénztárosasszony is, akit pont akkor ért utol a dühroham, amikor 45 perc várakozás után én kerültem sorra. Azt hittem, december 15-én este, 22:00 órakor még kijátszhatom a rendszert, de tévednem kellett. A hipermarket tömve volt emberekkel, a látvány pedig annyira meglepett, hogy egy pillanatra azt hittem, ingyen osztogatnak valamit – de hamar rájöttem, pusztán fogyasztói társadalmunk ünnepi gépezete zakatol gőzerővel. Ahogy ilyenkor lenni szokott, alig néhány pénztár fölött világított a zöld fény, ahol görnyedt hátú, fáslis kezű nők tologatták az embertelen mennyiségű terméket.
„Én ezt már nem bírom!” – fakadt ki minden átmenet nélkül az édesanyám korú hölgy, akinek tekintete pánikról, kimerültségről és halálvágyról árulkodott. Hosszúra nyúlt másodpercekig kapaszkodott a tekintetembe, némán segítségért sikoltott, és egy hajszál választotta el attól, hogy elsírja magát. Mivel mindig megijedek attól, amikor előttem valaki sírni akar (mert akkor nekem is sírnom kell), pillanatok alatt bohóccá változom, és mondok valami marhaságot, hogy a dráma komédiába torkolljon. Nem tudom pontosan felidézni, hogy mik hagyták el a számat, de benne volt a vállalati szobor, a feltámadás, az LSD, a talpmasszázs és az emberi állatkert kifejezés, amitől a néni arca átváltozott, keserűsége pedig átmenetileg elillant. Röhögött egy jót, és már nyúlt is a következő mélyhűtött pangáziuszért.
December 16. – Körömpolír
Plázába csak akkor megyek, ha muszáj: az idegrendszerem egyszerűen nem kompatibilis azzal az akváriumhangulattal, ami ott körülvesz. Tizenöt perc után sötét felhők keletkeznek a szemeim alatt, a tarkómnál a fejfájás tünetei jelentkeznek, az érzékszerveim eltompulnak, végül elönt a pánik, az agyam pedig – a hányás végfázisa előtt – kiadja a Menekülj! parancsszót. Ezen a remek szombaton sem volt más a forgatókönyv, a főváros egyik gigantikus plázájából menekültem volna, amikor egy „látványosan” sminkelt fiatal nő az utamat állta, hogy valami körömpolírozót tukmáljon rám – a kijárattól tizenöt méterre. Nem tagadom, először nagyon szerettem volna arrébb lökni, aztán csak földbe gyökerezett a lábam, és sápadt arccal megkértem, hogy segítsen kijutni a levegőre, mert elájulok. Ő ettől teljesen kiesett a szerepéből, belém karolt, és Wonderwomanként törte az utat, hogy eljuthassak az ajtóig.
