Amikor nagy fogyáson esel át, ledobsz magadról 40-50 kilót két év alatt, akkor más léptékkel méred a túlsúlyt. Ha 130 kilóról lefogysz 90 kilóra, akkor vékonynak fogod érezni magad, még akkor is, ha amúgy külső szemmel nézve továbbra is a molettek közé tartozol. És annyira más értékrended lesz a fogyásban, hogy tíz kiló súlytöbblet már kismiskának érződik, pont olyannak, mint a normál testsúlyú embereknél a 2-3 kiló plusz.
Végül is, mi az a 10 kiló ahhoz képest, hogy magad mögött hagytál már 40-et? Semmi, piha, pikkpakk lemegy, gondolod magadban. Aztán szembesülsz vele, hogy ahogy a kis súlyból leadott kilók esetében, úgy itt is az utolsó kilók a legnehezebbek. Csak ebben az esetben az utolsó kilók egyből tízen vannak.
Ha pedig netán visszajön pár kiló a leadottak közül, akkor végleg elérkezik a világ vége, és hiába látod a mérlegen, hogy csak 5 kiló kúszott fel a 40-ből, akkor is úgy érzed magad, mintha újra 130 kilósra híztál volna.
Ez történik velem. Fogyás, terhesség, pluszkilók, gyötrődés. Évek óta. Szívem szerint azt csinálnám, amit a gifen a dühös panda, felrúgnám az egész életmódváltást, fogyókúrázást, hogy soha többé ne kelljen vele foglalkoznom.
Eszem itt a minimális, kimért adagokat, óriási önfegyelemmel és tudatossággal válogatom össze az ételeimet, néha elcsábulok, és rendelek magamnak méregdrága diétás kaját, de csak azért, hogy megbánjam, mert mindegyik tele van hússal, amit nem bírok mindennap háromszor megenni, hogy a végén már a fülemen folyjon ki. Gyakorlom az önkontrollt, rákényszerítem magamat, hogy mindennap mozogjak, akkor is, ha amúgy a hátam közepére sem kívánnám. És mindennek nincs meg a kellő eredménye, még mindig itt ül rajtam az a fránya utolsó tíz kiló.
Mondhatjuk, hogy az életem akörül forog, hogy mit eszem, mennyit eszem, miben van cukor – ne felejtsek el még keresztet is vetni, ha szembetalálom magam egy túrórudival –, böngészem az összetevőket, hogy még nyomokban se tartalmazzon fehér lisztet, és az egészet már borzalmasan unom. Tudom, én döntöttem úgy, hogy nem akarom korlátozni saját magamat a hájammal, de néha akkor is nagyon nehéz és irritáló. Néha nagyon sajnálom magam, hogy nekem miért nem olyan test jutott, ami egyáltalán nem hízik még attól sem, ha minden étkezésre nagykanállal eszi a lisztet cukorral.
Nyilván változtatni kell a diétán, mozgáson, nem véletlenül rekedtem meg ennél az utolsó tíz kilónál, csak még azt nem tudom, hogyan. Mindenesetre „biztos ami tuti” alapon persze megfogadtam idén januárban is, hogy most aztán már tényleg, de úgy igazán, nincs mentség, leadom a maradékot, ha a fene fenét is eszik is. Lépésről lépésre csak sikerülni fog.
