„A múlt héten sajnos utolért az a telefon, amitől jó két évtizede rettegek. A rendőrség hívott, hogy közölje, a drogfüggő bátyámat holtan találták. Herointúladagolás. 44 éves volt” – kezdi nyílt levelét Courtney Corcoran, majd hozzáteszi, korábban úgy képzelte, mikor megkapja ezt a hírt, rezignáltan tudomásul veszi a dolgot, és éli tovább az életét, mintha mi sem történt volna. Elvégre készült már rá. De aztán nem így lett.
Hiába voltunk kamaszként sülve-főve együtt, mire felnőttünk, eltávolodtunk egymástól. A bátyámmal kapcsolatos érzéseim épp ezért elég változatosak: a hatalmas szeretettől az izzó gyűlöleten keresztül a keserűségig sok minden átmegy rajtam, ha rá gondolok. Leginkább azért, mert évtizedek óta csak tehetetlenül néztem, ahogy az egykor életvidám kisfiú, aki mindig mosolyt tudott csalni az arcomra, egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt a függőség mocsarában, mígnem már nem lehetett rajta segíteni.
Courtney a Scary Mommy oldalán közzétett levelében őszintén beszélt arról, hogyan lett bátyja először az alkohol, majd a kokain, végül pedig a heroin rabja. „A fél életét az elvonón töltötte. Hiába. A függőség sokkal erősebb volt. Sokszor üvöltöttem vele, hogy ne csinálja. Hogy tegye le a tűt, és ne szúrja magát. Hogy ne hívja fel a dílert. Mintha ez az ő döntése lett volna. Akkor még nem tudtam, hogy neki ez már régóta nem döntés, hanem olyan elemi szükséglet, mint másnak az evés.”
Kép forrása: Unsplash
Mikor a bátyja meghalt, Courtney-vel már három éve nem beszéltek. „Egyrészt, mert fogalmam se volt, hol keressem, másrészt, mert védeni akartam magam. Persze, még így is mindennap eszembe jutott. Ilyenkor azon ettem magam, hogy jutottunk idáig? Hogy lett az a tehetséges séf, aki egykor Barack Obamának főzött, egy lecsúszott, hajléktalan drogfüggő? Hogyhogy én megúsztam, elvégre az én apám is alkoholista volt.”
Courtney tudja, hogy a társadalom nagy részének nem fog hiányozni a bátyja. Sőt! „Hálásak lesznek majd a hír hallatán, hogy megszabadultak a drogostól. Hogy egyel kevesebb gondjuk van. Ők nem tudják, mennyien szerették a bátyámat. Azt se, hogy olyan benyomást tudott tenni másokra, mint senki más, hogy az általános iskolás osztálytársai még most, 25 évvel később is kérdezősködnek róla. Nem tudják, hogy mennyire imádta a kutyákat és a nagy kék eget.”
A levél végén a gyászoló testvér azt mondja, azért készült erre a bizonyos telefonra, hogy amikor aztán megérkezik, még csak véletlenül se érje sokként.
Azt hittem, majd higgadtan, sztoikus nyugalommal tudomásul veszem a dolgot, és élem az életem, mintha mi sem történt volna. Ehelyett mióta felhívott a rendőrség, összegömbölyödve zokogok a kanapén, és gyászolom a bátyámat. Az elvesztegetett életét, a tehetségét és a saját reményemet, hogy egyszer majd valamikor felépül. Nyugodj békében, testvérem!
