„Elég para volt, nem láttam semmit, csak árnyékokat, olyan volt minden zaj, mintha nekem akart volna jönni valaki vagy valami” – mondta egy futó, miután háromszor hatszáz méter után levette magáról a szemét eltakaró kendőt. „Óriási volt érezni, hogy a párom vezet, rég volt ilyen összhang, talán sosem” – mondta egy másik a Bizalomfutás végén.
Fotók: Neményi Márton
Ötven-hatvan ember futott párban szombat délelőtt a Margitszigeten, egy hatszáz méteres szakaszon. Nem akármilyen párokat alkottak:
alapszabály volt, hogy az egyikük nem láthat semmit.
A SUHANJ! Alapítvány egyszerre érzékenyített és gerjesztett bizalmat, amikor úgy döntött, megmutatja a látóknak, milyen a látássérült sportolók élete. Utóbbiak is érkeztek, azaz voltak olyan futók is, akiknek kendőre sem volt szükségük.
A szabályok egyszerűek voltak: az említett szakaszt kellett lefutniuk úgy, hogy az egyikük lát, a másik nem. Többször is teljesíthették a távot, ilyenkor szerepet cseréltek. Mint kiderült, a látássérült futó vezetésénél a szó kevés (bár elengedhetetlen), a kézen fogás viszont általában sok: visszafogják egymást, nem az igazi az egyensúly, esés lehet a vége.
Erre jó a 30-40 centis gumiszalag. Az eredeti iskola szerint egyméteres szalag az igazi, a két végén hurok, a közepén csomó, itt egy kisebb, kényelmesebb, intimebb megoldással készültek a szervezők.
Előtte bemelegítés: nem csak a testet készítették fel, hanem letesztelték a bizalmat is. Többeknek nagyon nehéz volt átadni magukat a partnerüknek: csak harmadszorra-negyedszerre sikerült elegendniük magukat és az esést kockáztatni, ha a másik esetleg nem tartja meg.
Végül persze mindenki megtartott mindenkit.
A Bizalomfutás (így hívják ugyanis a rendezvényt, minden bizonnyal lesz még, ezért a jelen idő) nemcsak játék és látássérült embertársaink iránt érzékenyítő terepgyakorlat, hanem a leghatékonyabb párterápia, amit valaha láttunk, nem is értjük, miért nem azzal kezdi minden terapeuta, hogy felírja receptre a vakon futást. (Itt most nemcsak a párkapcsolatokra, hanem a barátságokra is gondolunk, de a legnagyobb élmény mégiscsak azoknak volt az egész, akik egyébként is járnak.)
Ahhoz ugyanis, hogy megússzuk ép bőrrel, nincs mese, beszélgetni kell a másikkal, méghozzá őszintén és nyíltan – mégiscsak a sérülést kockáztatjuk, ha túl zárkózottak vagyunk, vagy éppen vagánykodni próbálunk társunk előtt.
Ahogy az életben egyébként is, partnerünk viszonylag ritkán mondja magától előre, hogy mit szeretne: kérdezni kell. Meg kell például beszélni, hogy – ahogy a vezető szerepet vállaló guide-oknak szóló kisokos fogalmaz – „milyen testi kontaktot szeretne” a másik. Ez a beszélgetés randin is jól jön, itt mondjuk most konkrétan a vállra tett kézről, az átkarolásról vagy a szalagról van szó.
Voltak párok, akik itt szembesültek vele, hogy képtelenek szalaggal futni, csak szorosan összekulcsolt kézzel bízzák rá magukat a másikra. És voltak, akik szintén itt jöttek rá: teljesen jól működik a szalag,
bármennyi szabadságot engedhetnek társuknak, már amennyire a gumi engedi.
A vezetés nem azt jelenti, hogy a guide fut elöl, nem látó társa pedig mögötte: mindig egymás mellett haladnak. A szalagot nem szabad a kézre tekerni, csak lazán fogni.
Ha nem szemkendős látóval, hanem „valódi” látássérülttel futunk, érdemes megkérdezni, mennyit lát a világból, mennyire tapasztalt futó, és hogy mikor vesztette el a látását. Meg kell beszélni, milyen verbális segítségre számít a másik, és a futás után is érdemes levezető beszélgetést tartani, hogy a következő még jobban menjen.
A „vigyázz”, „most figyelj” nem elég, meg kell mondani, hol mi jön szembe, és hány másodperc múlva érnek oda. Ez persze magától értetődőnek tűnik, de egy közepes tempójú futás közben már nem az: sok guide eleinte egyszerűen nem tudja folyamatosan – jobb kifejezés híján – szem előtt tartani, hogy a másik semmit sem lát a világból, abból indul ki, hogy elég nagy vonalakban szólnia, a társa majd úgyis veszi a lapot. Nem veszi.
Van aztán, aki viccesen túltolja: „Egy Simpsons-pólós bácsi nagyon vigyorog balra, integess”, illetve „Most fotóznak szemből, nagy mosoly!”. Sztorizni, körülményes, felesleges infóval terhelni azonban tilos a nem látó futót.
A lényeg azonban, hogy a futás nem a guide teljesítményéről szól: az egóját, a vagányságát mind el kell engednie, és csak a partnere igényeire szabad figyelnie.
A kísérés nem verseny, nem hősködés!
– figyelmeztet a kisokos.
A szombat délelőtti futáson esés nem volt, „én egy padkára lépésről hallottam, de abból sem lett baj” – mondta egy SUHANJ!-os szervező. Ezzel együtt is nagyon fontos, hogy ha esik a másik, nem szabad utána kapni, a gumit megrántani vagy a kezére rászorítani.
Ha esik, hagyni kell esni,
ez ugyanis a legbiztonságosabb ilyenkor: jobb, ha partnerünk a saját tempójában borul és védekezik, majd áll talpra újra, mint ha bénán egymásba kapaszkodva mindketten sérültök. Ez a tanács pedig, mint a fentiek mindegyike, bátran alkalmazható metaforaként az egész életre.