„Az elején az egyik lábát alig tudta a másik elé tenni, ma már nem lehet leszedni a futógépről”

Hétfő reggel elmentem a SUHANJ! (mozgás)sérültekre szabott fitneszterembe egy gyerekcsoport köredzését fotózni. Erről aztán nagyon gyorsan kiderült, hogy csak béna ürügy, valójában azért jöttem, hogy Szabit fotózzam. (A sértültekre szabottat pontosítsuk: integratív, mindenki számára nyitott, mindenre felkészült, akadálymentesített.)

Fotók: Neményi Márton

Én voltam naiv, tudhattam volna, hogy minden gyerekcsoportnak (a sérült gyerekekből állóknak is, sőt, hát még azoknak!) megvan a maga sztárja. Itt Szabi volt az, örökvidám, hiperaktív, mellesleg Down-szindromás, celebstátuszát pedig senki sem kérdőjelezte meg.

Kiderült, külön személyi edzője van, átkéredzkedett egyhez, a csoportos edzés már nem volt elég neki. „Napi szinten öt-hat óra, és bármit ki lehetne hozni belőle – súg Pausz Tamás, a kilencfős csoport edzője – nézz rá, maszkulin, helyükön vannak az izmok, nagyon rendben van a felsőtest.”

A csoport a Prizma Speciális Iskolából érkezett, hetente jönnek a SUHANJ!-ba három másik csoport mellett. Közepesen súlyos értelmi sérültek, főleg Down-szindrómások és autisták, szóval mindenkire külön kell figyelni, közösségként nagyszerűen működnek, csoportként – hogy is mondjuk – mérsékelten.

Pausz Tamás eredetileg főleg látássérülteknek tartott edzést és úszást, kemény meló, igaz, hatalmas sikerélményekkel, de a gyerekcsapat hozzájuk képest is extra kihívás, jól jön az erősítés három pedagógus (ketten gyógytornászok is) és egy szülő személyében.

Egy sérült gyerek három átlagosnak felel meg

– mondja az egyik gyógytornász. Mármint egészen konkrétan és hivatalosan is, „papírjuk van róla, hogy három gyerekként kell kezelni őket, ha ültetünk az iskolában, akkor is három hely jut egy főre”. A tanerő is arányos, „a mi osztályunk a Prizmában kilenc fős, szorozd be hárommal, nagyjából megkapod, mennyi odafigyelésre van szükség.”

A SUHANJ!-ban ugyanez a helyzet. Nincs tele a fitnesz a köredzés alatt, mégis olyan érzés, hangra és az áramló energiákra is. Szabi például fel-alá rohangál, szobabicikli, majd kranking, teker mindkettőn kézzel-lábbal és előre-hátra, felváltva unszolják, hogy legalább pár percig állapodjon meg, inkább a fiú győz, mint a felnőttek, ez van, ha hiperaktivitással párosul a Down, mosolyog az egyik pedagógus. Végül megállapodik az ellipszisgépnél, azt viszont negyedóráig tolja teljes erővel, dől róla a víz, mosolyog.

A csendesebbeknek is sokkal több odafigyelés és (legalább a szem sarkából) állandó felügyelet kell, nem csak a testtartásra, a párhuzamosan tartott felkarokra kell figyelni, és arra, hogy azt az izomcsoportot mozgassa, aminek erősödnie kellene: a le-lecsukló fej, a kicsavart kézfej is gond, meg az, hogy egy pillanat alatt elkalandoznak, ha nincs, aki visszaterelgesse őket.

Tamás, a tesiszakos edző elnéző mosollyal kezeli mindezt. „Csak tudni kell, hogy nem első szóra reagálnak, mint egy átlagos gyerek, vagy akár egy látássérült. Iszonyú sok türelem kell.” A buli intenzitása ráadásul kiszámíthatatlan „nekik is vannak jobb és rosszabb napjaik, van, amikor hat gyerekkel simán ellennék egyedül, van, amikor hárommal sem”. Abban azért megegyezünk, hogy az erősítés jól jön.

Down-szindrómás és Down-szindrómás között is van különbség, „Márk tök jól teker, állítja az ellenállást, tempós, kitartó, Szabit követni sem lehet, Verus pedig nos… vele nagyon sok meló volt, az elején csak azzal foglalkoztunk, hogy előrefelé tekerjen.”

Van, hogy az érintést viselik nehezen, ezt viszont megspórolni nem lehet, szoktatni kell őket, eddig mindig sikerült. Erőltetni viszont semmit sem szabad, tudják ők, mit szeretnek, az edző pedig nem is ültet fel senkit semmire, amihez nincs kedve vagy nem megy neki. „Ha választanak, akkor megpróbálunk határozottak lenni: jó, ha ez tetszik, maradj rajta legalább negyedórát! Inkább az ellenállás-szabályzóval és a tekerés irányával játsszanak, csak ne szaladjanak tovább.”

„Vera egyszer át akart menni krankingről spinningre, egyszer csak megáll, nem mozdul, nem sír, nem jelez semmit, csak áll és néz, öt percig nem jöttünk rá, mi baja. Eszembe jutott, hogy pont akkor állt le a zene, amikor felállt, visszanyomtam a hangfalat. Vera meg, mint akin megnyomtak egy gombot, ment a dolgára. Ezekből az apró mozzanatokból tanulok én is meg ők is.”

Kell a mozgás. „Nézz körül, vannak itt pocakok és úszógumik.” Körülnézek, akadnak. „Van, aki alig tudta az egyik lábát a másik elé rakni, amikor először járt itt, ma már alig száll le a futógépről.” Az iskola is hálás, a gyerekek kellemesen elfáradnak, kezelhetőbbek és nyugodtabbak a boldogsághormontól.

Az edzés végére alig látszik bárkin, hogy sérült, ugyanúgy zihálnak, és törölgetik magukat, mint bárki más. (Na jó: ilyenkor inkább a nem sérülteken nem látszik, hogy nem sérültek. Mindegy, a lényeg, hogy egy fél órás köredzés = szeretet és egyenlőség!) Még egy műveletsor van hátra, a gyerekek fertőtlenítős kendőt kapnak és teljes egyetértésben letörölgetik a nyergeket és a kormányrudakat. Aztán még egy, Szabi végigölelget mindenkit izzadt kis testével, velem kezdi, „lehet ám szólni neki, hogy ne csinálja, mi is azt tesszük”, mondja egy pedagógus, Szabinak több sem kell, megöleli őt is, aztán az edzőt, aztán a gyógytornászokat, egyik sem szól.