Ahogy közületek is biztosan sokan, én is évtizedekig jártam ezen az ösvényen. Nem nehéz megtalálni, hiszen jól kitapostuk már. De bár mindenki számára látható az út, és rendkívül vonzó is, hiszen tömegek járnak rajta, kevesen ismerik fel, hogy hova vezet.
Nem tudjátok, mire gondolok?
Ezen nem csodálkozom, mert az út koordinátái valóban rendkívül sunyi módon kúsznak be a tudatunkba, vagy inkább a tudatalattinkba. Amikor pedig észrevesszük jelenlétüket – már ha egyáltalán észrevesszük – , azt hisszük, hogy mindig is ott voltak, egyszerűen szívünk, agyunk anatómiájának részei.
A rossz hír az, hogy mihelyt ez a teljesen haszontalan és félrevezető információ belénk fészkelte magát, és elindított a biztos boldogtalanság felé vezető úton, szinte lehetetlen teljesen kiűzni magunkból.
A jó hír viszont az, hogy már a felismerése is sokat segít. Azzal is csökkenteni, sőt akár minimalizálni tudjuk a hatalmát, ha tisztában vagyunk az élősködő szörnyeteg jelenlétével, és el tudjuk választani saját természetes önmagunktól. Ezzel máris óriási lépést tettünk egy szabad és boldog élet felé.
De miről is beszélek valójában? Melyik az az állandó gondolatkomplexum, ami nap mint nap rombolja az önbecsülésünket és boldogságunk esélyeit?
Az állandó összehasonlítgatás, és életünk társadalmi normákhoz és elvárásokhoz való igazítása. Vagyis: kinek mije van, hogy néz ki, mivel foglalkozik, és ehhez képest milyen az én életem?
Mindig lehet találni olyat, aki az élet bizonyos területén sokkal többet ért el, mint mi, jobban megfelel a szépség társadalmilag elfogadott normáinak, vagy éppen gazdagabb nálunk. Éppen ezért mindig találhatunk okot arra, hogy lehúzzuk saját magunkat, és erősítsük az önmagunkról bennünk élő negatív képet.
Az az igazság, hogy manapság annyi különböző életpéldát láthatunk, és követhetünk figyelemmel (lásd tévé, közösségi média stb.), persze cukormázba vonva, hogy szinte esélytelen, hogy a végén jól jöjjünk ki az állandó összehasonlítgatásokból. Leginkább persze azért, mert valójában nem a saját életünket vetjük objektíven össze valaki más életével, hanem azt hasonlítjuk össze, hogy mi belülről hogyan éljük meg az életünket, és hogy mások mit mutatnak meg magukból gondos válogatás után.
Elég ha saját Facebook- vagy Instagram-oldalunkra gondolunk. Mi sem tesszük ki azt, hogy este a tévé előtt megeszünk egy tábla csokit, veszekszünk a partnerünkkel, gyerekeinkkel, vagy éppen anyagi gondokkal küszködünk.
Miért gondoljuk hát, hogy mások nem küzdenek a sajátjainkhoz hasonló mindennapi problémákkal?
Most, hogy tisztáztuk, hogy mindannyian emberek vagyunk, és viszonylag kevés a szuperhős köztünk, máris egy kicsit jobban érezzük magunkat, igaz?
Valójában ennek az egyenlőségnek a gondolata több okból is nagyon pozitív. Egyrészt nem idealizálunk másokat, hiszen tudjuk, hogy ők is ugyanolyan hús-vér emberek, mint mi, másrészt pedig tudatosul bennünk, hogy ha egy teljesen normális ember fantasztikus teljesítményekre képes – akár szellemileg akár fizikailag – akkor valószínűleg megfelelő mennyiségű munkával én is hasonló eredményeket érhetnék el. Akárhogy is nézzük, ez a tudat nagyon sok erőt és hatalmat adhat a kezünkbe, és határozottan az elégedettség felé vezető útra terelhet minket.
De mit tehetünk még a mindennapokban, hogy az állandó összehasonlítgatást elhagyva autentikusabb és boldogabb életet élhessünk?
1. Először is csökkentenünk kell a napi közösségimédia-inputot. Ez nem azt jelenti, hogy azonnali hatállyal törölni kell a Facebook-fiókunkat, inkább arról van szó, hogy tudatosabban kell használnunk ezeket a csatornákat. Pl. ahelyett, hogy minden unalmas percünkben az Instagram feedünket pörgetnénk, adjunk magunknak 10 perc reggeli és 10 perc esti „játékidőt” – tudatosan.
2. Ha alábbhagy az állandó zaj, sokkal inkább hallani fogjuk saját érzéseinket, intim gondolatainkat. Mire is vágyunk valójában? Mi tesz minket boldoggá? Mi hiányzik nekünk? Mi okoz elégedetlenséget az életünkben? Mindezekre a kérdésekre csakis úgy kaphatunk választ, ha hajlandóak vagyunk önmagunkkal szembesülni. Ennek talán első lépése: csendben időt tölteni. Sokan el is felejtették, hogy milyen az.
3. Ha már nagyjából tudjuk, hogy milyen életre vágyunk, mit szeretnénk életünk részévé tenni, akkor ideje a tettek mezejére lépni; tenni vágyaink eléréséért, mégpedig nap mint nap. A kulcs a rendszerességben rejlik. Pl. ha szeretnénk megtanulni angolul beszélni, akkor ahelyett, hogy irigykedünk másokra, akik folyékonyan beszélnek, jelöljünk ki minden nap fél órát, amelyet a nyelvtanulásnak szentelünk. Töltsünk le egy applikációt, hallgassunk podcastokat, vagy egyszerűen vegyünk egy könyvet, és fogadjunk tanárt, stb. Bármi megteszi, a hangsúly ugyanis a rendszerességen van: hogy mindennap teszel az álmodért. Ez a folyamatos tanulás nem csak tudásodat, de önbizalmadat és önértékelésedet is növeli. Mindegy, mi az, amire vágysz, biztosan tudsz valamit tenni még ma, ami elindít az álom megvalósításának útján.
4. Az utolsó tanácsom pedig: azzal főzzünk, amink van. Saját tapasztalatból tudom, hogy az okozza a legsúlyosabb önértékelési problémákat, ha folyamatosan arra fókuszálunk, amink (még) nincs. Annál is inkább, mert ahogy múlik az idő, fejlődünk, és az időközben elért álmaink helyére újak jönnek. Vagyis mindig lesznek dolgok, amelyekre vágyunk. Ez tulajdonképpen nagyon is pozitív, hiszen vágyaink motiválnak és célokat adnak nekünk. De miközben céljaink eléréséért küzdünk, ne felejtsük el élvezni azt, amink van. Például az embereket, akik szeretnek és támogatnak minket, a tudást, amit már megszereztünk, kényelmes otthonunkat stb. Ha most nem értékeljük, amink már megvan, és nem hozzuk ki a legtöbbet belőle, akkor mi a biztosíték arra, hogy miután megszereztük, amire vágyunk, valóban fogjuk tudni értékelni?
Kérlek, gondold végig: mik azok a dolgok az életedben, amiket magától értetődőként kezelsz, pedig valójában hálásnak kellene lenned értük?
