„Kérem, azonnal vigye innen a varjúját, mert nem műkedvelő. Már napok óta itt van a múzeumban, nem hallgat a szép szóra, ráadásul rendszeresen összeszarja a neki nem tetsző szobrokat.” Azóta, hogy a múlt héten egy Facebook-posztban keresni kezdték a kézből nevelt, dolmányos varjúgyereket, Liposzómát, Békés Viki és barátnője, Biborné Veres Dorottya rendszeresen kapnak ilyen és ehhez hasonló, kétségbeesett telefonokat. „Ez a finoman szólva se szokványos segítségkérés már bőven azután jött, hogy megtaláltuk Lipót, szóval kicsit most az az érzésem, hogy az emberek az ország összes szelíd varjúját és szarkáját bejelentik nekünk” – mondja nevetve Viki, aki álmában se gondolta volna, hogy ilyen sokan összefognak majd „csak” egy varjú miatt.
Aztán mégis pont ez történt, és meg is lett az eredménye; hiszen Liposzóma nemcsak hogy hamar megkerült, de vissza is térhetett a megmentőihez. „Először persze kicsit meg volt illetődve, aztán, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, felfalta a fél hűtőt, most pedig már teljesen úgy viselkedik, mintha csak otthon lenne” – hallom Vikitől, aki bízik abban, hogy néhány hónap múlva – ahogy befejeződik a visszavadítása – Liposzóma visszatérhet a természetbe, ahova tartozik.
„A nagypapámtól örököltem a varjak szeretetét”
Amikor a vele egyidős gyerekek jó része a márkás ruhákért vagy épp a számítógépért élt-halt, Vikinek egyetlen vágya volt csupán: hogy egyszer majd neki is legyen saját varjúja. Úgy, mint a nagypapájának. „Akkoriban még én is a vetési varjak szerelmese voltam, mint ő” – ismeri be, majd gyorsan hozzáteszi, nagypapája nem is csak távolról csodálta a szénfekete madarakat, hanem tartott is belőlük. Méghozzá négyet.
„Azért fogta be őket, hogy megmentse az életüket, akkoriban ugyanis egyáltalán nem volt ritkaság, hogy az emberek, egyéb élelem híján, megették a varjakat is. A családunk mondjuk pont nem, de nagypapám így sem tudta elviselni a gondolatot, hogy a kedvenc madarait pusztítják. Szóval befogott párat, hogy még csak véletlenül se végezzék a fazékban. Aztán gondoskodott róluk, tanítgatta, és persze közben tanulmányozta is őket: annak a nagy részét, amit akkortájt a varjakról tudtam, tőle hallottam.”
És akkor Viki gyerekkori, varjas élményeiről még nem is esett szó: abból az időszakból például, mikor még versenyszerűen járt sífutni. „Semmihez sem fogható az a látvány, mikor egy végtelennek tűnő hómezőn, a nagy fehérségben egyszer csak feltűnnek a vetési varjak. Engem a látvány valamiért mindig a zongorára, egész pontosan a billentyűire emlékeztetett, olyannyira, hogy egy idő után fejben még komponálni is próbáltam a látottakhoz.”
„Ragadozó- és énekesmadarak szerelmese lettem”
Magától értetődő, hogy ilyen gyerekkor után Viki felnőve sem szakított a madarakkal. Először a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME), majd később az egyesületen keresztül jobban megismert Hortobágyi Madárkórház önkéntese lett. „Állandóan vércsék után jártam” – foglalja egy mondatba életének ezt az időszakát Viki, aki az MME-nél töltött idő alatt esett szerelembe a ragadozómadarakkal, és Morandini Pálnak köszönhetően tanult meg róluk szinte mindent.
Azon túl, hogy megfigyelte a viselkedésüket, Viki igyekezett segíteni is a rászoruló madarakon. Egymás után gyógyította, mágnesezte az áramütést szenvedett, sérült, jobb sorsra érdemes jószágokat, a szakorvosi ellátásra szoruló súlyos sérülteket pedig a Madárkórházba küldte. Mindeközben csupán egyetlen feltétele volt, ahhoz viszont minden körülmények között ragaszkodott: éspedig hogy varjút soha, semmilyen körülmények között nem vesz át. „Tudtam, hogy ha egy szerencsés véletlen során hozzám kerül egy varjú, képtelen leszek őt kiadni a kezemből” – süti le a szemét a lány, aki ekkor már azt is pontosan tudta, hogy neki – nagypapájával ellentétben – nem a vetési, hanem a dolmányos varjak a gyengéi.
Derült égből Francin
Bár Vikinek saját dolmányosa még sokáig nem lett ezután, mégse maradt kedvenc madarai nélkül: az otthonához közel fészkelő családokat tanulmányozta. „Etettem őket, figyeltem a revírterületüket, és számon tartottam a család gyarapodását is, közben pedig olyan élményeket és emlékeket szereztem, amik, nyugodtan mondhatom, semmihez sem foghatók.”
És Viki egyáltalán nem túloz. Rajta kívül valószínűleg csak nagyítóval találunk olyan embert, aki tanított már varjúfiókát arra, hogyan törje fel a földimogyoró héját, vagy hogyan igyon kupakból. Neki mégsem ezek a legkedvesebb emlékei. Még most is elérzékenyül, ha felidézi azt a pillanatot, amikor a – költési időszakban egyébként meglehetősen agresszív – szülők maguktól vitték elé a fiókáikat, hogy etesse őket is. „Erre a bizalomra nincsenek szavak.”
És, ha már bizalom: Vikinek és első saját varjújának, Francinnak különleges kapcsolata is erre az erős érzésre épült rá. Merthogy bárhogy próbálta is, végül Viki sem kerülhette el a sorsát: 2012-ben, derült égből villámcsapásként megérkezett az életébe Francin, a dolmányos varjúgyerek, akivel azóta konkrétan elválaszthatatlanok.
„Ő az életem társa”
Ne szépítsük, ha nincs Viki, Francin minden bizonnyal elpusztul. Annak idején, négyhónapos korában rettenetes állapotban került a lányhoz, az eredeti terv szerint csak átmenetileg. „Úgy volt, hogy néhány napig kell vigyáznom rá, amíg nem találnak neki másik helyet, de én már az első nap után azért imádkoztam, hogy történjen valami, hogy nálam maradhasson.”
És Francin végül maradt is, igaz, az idillt némiképp árnyalta, hogy a páros közös életének első néhány hete folyamatos aggódással telt. A madár a korábbi nem megfelelő táplálástól ugyanis angolkóros lett, könyökízületeinek mozgáspályája beszűkült, sokat fájlalta a lábait, sokszor még felállni sem tudott. Az azonban, hogy elfogadja Vikit társául, már ebben a nehéz időszakban nyilvánvalóvá vált. „Már az első héten kiválasztott magának, és a nyomomban lépkedett. Ott volt, ahol én. Ha például fürödtem, a kád mellett ácsorgott, és várt rám.”
A szoros köteléken még az se változtatott, hogy Francin megvakult a fiókaként elszenvedett tápanyaghiány miatt. Sőt! Ahogy a madár látótere fokozatos csökkent, úgy kezdett egyre több mindenben Vikire hagyatkozni. „Megdöbbentő volt számomra, milyen bizalmat szavazott nekem” – mondja a lány, majd hozzáteszi, részben épp Francin az oka annak, hogy többet már nem visz haza magához sérült varjakat.
„Azon túl, hogy Francin tényleg kiutál otthonról mindent és mindenkit, aki nem én vagyok, egy alkalommal az egyik nálunk lábadozó madártól kapott súlyos bélbetegséget. Hetekig küzdöttünk az életéért a párommal, Edével, konkrétan alig aludtunk, Déri János, a Hortobágyi Madárkórház vezetője egyenesen a nyaralásáról ugrott be hozzánk, hogy segítsen. Szerencsére Franci meg is gyógyult, de őszintén, még egy ilyen helyzetet nem akarok” – magyarázza a lány, aki a madármentéssel azért mindezek ellenére sem hagyott fel teljesen.
„Otthoni ruhában, biciklivel indultam Lipó után”
Annyira nem, hogy az elsők között reagált akkor is, mikor a Varjú Fészek nevű Facebook-csoportban meglátta, hogy segítségre szorul egy kézből nevelt varjúfióka, Liposzóma. „A madárról akkor csak annyit tudtunk, hogy a 11. kerületben él, egy hajléktalan bácsi etetgeti, és segítségre szorul.” Miután egy ismerős madárbarát befogta őt, Viki vállalta, hogy átveszi és ideiglenesen el is helyezi.
Így került Lipó Viki barátnőjének, Dórinak a röpdéjébe. Azt tervezték, mielőtt visszaengedik a kézhez szokott varjút a természetbe, visszavadítják őt. Csakhogy Lipónak is voltak tervei, amiben a röpde például egyáltalán nem szerepelt. „Nem maradt meg a fajtársai között, egyértelmű volt, hogy embernek képzeli magát. Dóri épp ezért magához vette őt a házba, hogy szép lassan szoktassa őt hozzá a fajtársaihoz.” A rafinált varjúgyerek végül ezt, no és az egy pillanatra nyitva felejtett ajtót használta fel ahhoz, hogy lelépjen.
Viki és Dóri másnap tették közzé a Facebookon, hogy keresik Liposzómát. Nem sokkal ezután már érkeztek is a bejelentések, egyik a másik után, igaz, Lipó nem volt a jelentett madarak között. Végül egy nappal később, alig egy utcányira Dóriék otthonától egy kutyasétáltató jelezte, hogy megtalálta a madarat. Viki, ahogy volt, biciklivel indult érte.
„El tudom képzelni, mit gondolhattak rólam azok, akik aznap véletlenül láttak engem kócosan, otthoni ruhában, biciklivel körözni a környéken, miközben hangosan azt ordítozom, hogy »Liposzóma!« Mondjuk az is igaz, hogy már megszoktam, hogy vannak, akik bolondnak néznek a szenvedélyem miatt – vonja meg a vállát Viki, aztán felidézi, mit érzett akkor, mikor Liposzóma leszállt elé a kutyafuttatóban: – Mindenért kárpótolt az a pillanat. De tényleg mindenért.”
