November 19-én ünnepli a világ a nemzetközi férfinapot, amelyet először 1999-ben tartottak meg a dél-amerikai Trinidad és Tobagóban az ENSZ támogatásával. Világszerte számtalan férfi szimpatizált a kezdeményezéssel, azóta pedig nem múlhat el év, hogy ne tartanának különböző rendezvényeket a jeles napon, de legalábbis ne tisztelegne a világ a férfiak előtt minden novemberben. Magyarországon egyébként 2009-ben szerveztek először a nemzetközi férfinaphoz kötődő rendezvényeket.
Miért van férfinap?
A nemzetközi nőnappal ellentétben a férfinap elsődleges célja, hogy a fiúk és férfiak egészségére felhívja a figyelmet, egyben hangsúlyozza a nemek közötti egyenlőséget. Ez azt is magában foglalja, hogy a férfiak a munka mellett egyenlő részt vállalnak a háztartási munkából és a gyereknevelésből is. Emellett cél az is, hogy olyan pozitív férfi példaképeket ismerjen meg a világ, akik megtestesítik a mindennapi dolgozó embert, aki egészséges és tisztességes életet él. Itt most nem hírességekre kell gondolni, hanem olyan férfiakra, fiúkra, apákra, nagyapákra, akik a fenti szellemiségből mutatnak példát férfitársaik számára.
Az NLCafé és a férfiak
Szerkesztőségünkben viszonylag sok férfi is dolgozik, ezért úgy gondoltuk, tőlük kérdezzük meg, hogy számukra milyen egy alapvetően női fókuszú magazinnál dolgozni, egy olyan csapatban, ahol a nők vannak többségben, igaz, épphogy csak. Változatos válaszok érkeztek, íme:
Bence, hírszerkesztő:
Eddig csak az előnyeit élveztem annak, ha nőkkel dolgoztam együtt. Fogalmam sincs, jobban kijövök-e a nőkkel, mint más férfiak, ha igen, annak biztosan köze van ahhoz, hogy a kamaszkorom kezdetétől egyedülálló anya nevelt fel. Nem látok rá, és nem is érdekel, hogy mennek-e kifejezetten nő-nő elleni harcok az NLCafé szerkesztőségében, de ha igen, azokból nyilván kimaradok. Olyat pedig soha nem tapasztaltam, hogy azért ne vennének komolyan egy „női témában” írt cikknél, mert férfi vagyok. Fordítva biztosan sokkal több ilyen eset van. Egy szerkesztőségi szobában ugyanazokra a készségekre vagy tulajdonságokra van szükség, mint a cikkeink megírásához: okos, szellemes, nyitott, érdeklődő, kedves embernek érdemes lenni, ezek meg függetlenek a nemünktől.
Gábor, hírfőnök:
Sajnos én hosszas gondolkodás után sem tudtam rájönni, hogy vajon miben különbözik a női munkatársak által dominált munkahelyem egy férfitöbbségű helytől. Talán csak abban, hogy a szerkesztőségben sokkal kevesebb vitát tapasztalok, mint amennyi a másik munkahelyemen – ahol informatikus férfiakkal dolgozom együtt – lenni szokott.
Jelenet a Mi kell a nőnek? c. filmből
Tamás, szerkesztő:
Ha pont így szól a kérdés, hogy:
„A nemzetközi férfinap alkalmából megkérdeztük férfi kollégáinkat, hogy milyen nőkkel dolgozni”.
Akkor az a válaszom, hogy:
pont ilyen. Hogy a nemzetközi férfinapon nekünk kell leírni, hogy milyen velük dolgozni – ahelyett, hogy ők írnák le, milyen velünk.
Marci, főszerkesztő-helyettes:
Sok szerkesztőségben dolgoztam már, de ennyi nővel még sosem. Mikor idejöttem, több (máshol dolgozó) férfi kollégám próbált rémisztgetni, hogy főleg hisztikre és intrikákra számítsak. Nekik innen üzenem: tévedtek. Nem mondom, hogy nincs jelen a megbántódás állandó lehetősége a szerkesztőségi munkában, és kevés kolléganőm van, akit ne láttam volna sírni valami miatt, de valójában még sosem dolgoztam ilyen kedves, másokra odafigyelő légkörben. Az is egyértelmű lett, hogy egy nőkkel teli szerkesztőségben szervezik a legjobb csapatépítőket.
Ádám, képszerkesztő:
Amikor elkezdtem itt dolgozni, nagyon meglepett, mennyi munkát vállalnak, és mennyire komolyan veszik a feladataikat a kolléganők. Bár csak a médiában dolgoztam eddig, a férfiaknál mindig azt láttam, hogy tologatják a határidőket, és csak annyit hajlandóak vállalni, amennyi kényelmesen belefér az idejükbe. Látszólag a nőknek jobban is megy az időmenedzsment, ritkábban csúsznak el a leadásokkal. A problémamegoldó képességük is jobbnak tűnik férfi társaiknál. Persze ennek is megvan a hátulütője: úgy érzem, a nők hajlamosabbak stresszelni a feladatokon, kiborulni apró hibákon is, amitől könnyen feszültté válhat a légkör egy munkahelyen.
Marci, fotós:
Előre szólok, hogy én nem vagyok nőgyűlölő, van több ismerősöm is, aki nő, és vannak köztük egész normálisak is, de…
Na, a viccet félretéve: azért furcsa a kérdés, mert azt feltételezi, hogy a nőkkel más együtt dolgozni (vagyis másképp kell hatékonyan együtt dolgozni), mint a férfiakkal, ami így, a poszt-metoo valóságban egy kicsit necces alapállás. Olyan sztereotípiákat sugall ugyanis, mint hogy a nők hisztisek, nem lehet velük bírni, fúrják egymást, állandóan játszmáznak, míg a férfiak, ó, a férfiak az asztalra csapnak, ha bajuk van, megmondják, nem játszmáznak meg kertelnek, még szép, hogy közülük kerülnek ki a hatékony vezetők! Ezt a hülyeséget természetesen sokan osztják, ahogy én látom, még több nő is, mint férfi (vö. „én nő vagyok, de basszus, én sem akarok női vezetőt magam fölé”), ezt hívják internalizált szexizmusnak, ha jól tudom, de persze mindenkinek szíve joga hülyének lenni.
Én egyébként nem tudom, van-e ebben igazság, már hogy a nők általában így és így viselkednek munkahelyen a férfiakhoz képest, nem vagyok szociálpszichológus (szokás ilyenkor biológiára is hivatkozni, hogyaszongya törzsi ösztönök meg fajfenntartás), dolgoztam már együtt több szuper, határozott, célorientált menedzsernővel, és primadonna, fúrós-hisztis férfival, az előfordulási arányok közt ráadásul nem éreztem különbséget.
Arról nem is beszélve, hogy ha igaz ez, hogy a nők fúrnak-hisztiznek, akkor nyilván a férfiak is tipikus férfias dolgokat csinálnak a munkahelyen, mit tudom én, péniszt méregetnek (aki veszít, vesz egy Land Rovert), böfögő-, fingó- és sörivó versenyt rendeznek, ordítva szakértik a meccset, meg ilyenek, én pedig bármikor inkább választom a fúrást és a hisztit, mint a fentieket, nemcsak irodai környezetben, de az életben is úgy általában! De mondom, engem eddig mindkettő elkerült (vagy lehet, hogy nem, csak nem vettem észre, van ilyen, egyszer egy éven keresztül próbált kirúgatni a kisfőnököm a nagyfőnöknél, mert nem tetszett neki az arcom, az egészből semmi nem esett le, utólag mesélték, egyébként férfi volt). Szóval genderkarakterológiai elemzéssel sajnos nem tudok segíteni.
Azt viszont el tudom mondani, hogy most dolgozom először női munkahelyen – abban az értelemben is női, hogy több a nő, mint a férfi, és abban is, hogy nőknek szóló tartalmat gyárt –, és most először mertem (az elején és merem azóta is) elmondani, mit szeretnék, mit nem szeretnék, hogy mik az erősségeim, mik a dilijeim, hogy csúszom el, ha elcsúszom, és hogy miben kellene segítség. Eddig minden bejött, és még a szerelem is megtalált, de ez most mindegy, csak mellesleg mondom! És valami azt súgja, hogy a kettő között van összefüggés.
Jelenet a Mi kell a nőnek? c. filmből
András, felelős szerkesztő:
Nem tudom, mennyire érdemes még arról beszélni a mi fordítva emancipált munkahelyünkön, hogy férfiként dolgozom nők között, mert az NLCafé szerkesztőségében elég kiegyensúlyozott a nemek aránya. Ha mégis meg kéne ragadnom valamiben a dolgot, a délutáni viráglocsolási rituáléra esne a választásom, mert az igazán szimbolikus: eleve egy dzsungelbe járunk dolgozni, a kolléganők közül pedig mindennap akad legalább egy (és mindig más), aki hazaindulás előtt – pohárból, üvegből, kannából, spriccelővel stb. – megöntözi az asztalán burjánzó szobanövényeket, aztán ad egy kicsit a tágabb környezetében lévőknek is, majd a maradékot a biztonság kedvéért elosztja a többin. Én ezt mindig elégedett derűvel figyelem – megnézném, mikor történik ilyen ott, ahol csak férfiak dolgoznak, pedig elég nyilvánvalóan jót tesz a légkörnek, ha vegyül bele némi gondoskodás.
Persze aztán időnként kibukik a másik oldalon is, hogy nem vagyunk egyformák. Megvan Mark Gungor híres csoport-párterápiás standupja a női és a férfi agy különbségéről?
Na, hát én meg vagyok győződve róla, hogy az én agyamban igenis összeérnek a dobozok, meg néha van odabent egy kis zzzzz is, a mi munkahelyünk pedig (senki nem tart fegyvert a fejemhez) tényleg nem is vészes terep ebből a szempontból, de azért időnként még velem is, ezen a helyen is megesik, amit nőtársaságban valószínűleg előbb vagy utóbb minden férfi átél: hogy nem igazán értem a helyzetet, és arra jutok, hogy bármivel is kecsegtetem magam, végeredményben azért mégiscsak egy érzelmi analfabéta vagyok. Meg esetenként egy tapintatlan tulok is. És olyankor rájövök, hogy vannak szituációk, amikor egyébként nekem is jólesik mondjuk belenézni egy kocsi motorházába valamelyik férfi kollégával, és ámuldozni egy kicsit azon, ami engem alapjáraton annyira nem nyűgöz le. Netán felfedezni a saját semmidobozomat, és visszavonulni bele.
De nehogy azt gondolja bárki is, hogy azért fogok panaszkodni, mert nők közt férfinek érzem magam. Ez így van rendjén, még ha néha nem is könnyű egyik félnek sem. Zzzzz.
