Még ifjú tinititánkoromban szerettem a sebességet, olyannyira, hogy bárki mögé felültem volna, akinek motorja van. Ebbe ma már belegondolni is rossz. Sőt! Egyedül motoroztam, borultam is, autót vezettem már akkor, mikor még jogsim sem volt. (Bocs, rendőr bácsik.) BMX, motor, gördeszka, görkori – mindent, ami gurul és gyors, imádtam.
Aztán valami hirtelen megváltozott. Már nem érdekelt a száguldozás, meg hogy minél gyorsabban menjek, meg vakmerő dolgokat csináljak. Óvatosabb lettem, mindig mindent kétszer átgondoltam. Jobban féltem a törésektől is, pedig már volt jó pár gipszem. Eszembe jutott a dolgok anyagi vonzata is. Mindez egy kattanással változott meg.
Négy évvel ezelőtt az iskola támogatta többek között a jogosítvány megszerzését. Na de! Mivel az egész osztályom egyazon autósiskolánál csinálta a jogsit, nekem egy kamionos oktató bácsi jutott, és akkoriban még nem nyitottam ki a számat, ha nem tetszett valami. Egy hónap alatt levezettem az 50 órámat (a frászt, örülök, ha 30 megvolt….), de azt is úgy, hogy villamossági boltba meg lángososhoz meg ilyen helyekre hurcoltam, és vártam rá. Esőben egyszer vezettem 10 percet, sötétben soha, amiről kiderült, hogy jó lett volna, mert szürkület után semmit nem látok az útból! Előremenni és megállni viszonylag szépen tudtam, tolatni csak párszor tolattam, a manőverezés nem az én terepem. DE! LEVIZSGÁZTAM! Én nem tudom, ki adott nekem jogosítványt, de szívesen visszaadnám neki.
Amint kézhez kaptam a kártyámat, bárki autójába beültem, és mentem vele. Kicsi, nagy, kombi, sedan, mindegy volt, a lényeg, hogy menjen. Nem görcsöltem azon, hogy elférek-e, vagy előznöm kell, mentem, ahogy kell.
Aztán valami megváltozott. Féltem a volán mögé ülni.
A cikk még nem ért véget, a folytatáshoz kattints erre a linkre!
Kiemelt kép: iStock
