Pilátus a krédóban – gondolhatnánk Anton Szemjonovics Makarenkóról, tudván azt, hogy az erőszak minden formájának elítélője volt, mégis egy pofon tapad a nevéhez, immár letörölhetetlenül. A Gorkij-telepi iskola kísérleti módszereinek megalkotója világéletében az önigazgató kollektíva híve és hirdetője volt. Kísérletekre és kutatásokra alapozott elveit és módszereit egy háromkötetes, művészi értékű leírásban, a Pedagógiai hőskölteményben tárta a világ elé. Ezt teljes egészében megérteni nem könnyű, szakemberek tucatjainak tört már bele a bicskája Makarenko munkásságának elemzésébe, mégis érdemes akár érintőlegesen is belemerülni a miértekbe és hogyanokba.
Állami szintű probléma
Szovjet pedagógia – ez a kifejezés sokunkban ébreszt nyomasztó emlékeket, hiszen a mindennapokban nehezen volt különválasztható a politikai nézetekkel és ideológiákkal átitatott elméletektől. Márpedig, tetszik, nem tetszik, Makarenko a Szovjetunióban töltötte munkáséveinek nagy részét, igaz, nem a Moszkva-közeli jó elvtársak megalkuvó, éppen ezért ideig-óráig gondtalan életét élte,
hanem a Gorkij-telepen szembesült nap mint nap antiszemita gyilkosságokkal, megölt csecsemőkkel, abortuszokkal, tolvajlással és a szociális alapokon nyugvó bűnözés szinte minden válfajával.
Innen szép nyerni, gondolhatjuk, és Makarenko valóban nem a szörnyű körülmények között üzemelő intézmény bezárása és felszámolása mellett kardoskodott, hanem, ahogy ma mondanánk, beleállt, és eltökélten hitt abban, hogy segíthet a társadalom perifériájára taszított fiatalokon.
A harkovi kormányzósághoz tartozó Szumi járás Belopolje nevű településén 1883. március 13-án született Makarenkót 1920-ban nevezték ki a Gorkij-telepi iskola vezetőjének, abban az időben, amikor javában zajlott a polgárháború a frissiben megalakult Szovjetunióban, és állami szintű problémát jelentettek a fiatalkorú bűnözők. Az ő elkülönítésükre hozták létre a Poltavától mintegy hat kilométerre fekvő telepet, amelynek kezdetben neve sem volt, hősünk keresztelte el Makszim Gorkij után. A híres író egyébként nagyon is élt még akkoriban, haláláig levelezett Makarenkóval, sőt 1928 nyarán személyesen is meglátogatta a telepet.
Makszim Gorkij (az ülő sor közepén) és Anton Makarenko (az álló sorban balról a második) a Gorkij-telepi gyerekekkel
A pokol telepén
Makarenko embert próbáló, lehetetlennek tűnő feladatra vállalkozott. Egy kifosztott, lepusztult, fűtetlen, az alapvető higiéniai feltételeket is nélkülöző telepen kellett az ott sínylődő és kallódó fiatalkorú bűnözőkből szocialista embert nevelnie. Márpedig „alapanyag” volt bőven, hiszen a forradalom utáni traumatizált Oroszországban a társadalom peremén élő, agresszióhoz és bűnözéshez szokott tizenéveseket minden különösebb indoklás vagy eljárás nélkül vitték a telepre, ahol néhány meghasonlott, kiégett felügyelővel magukra hagyták őket. Nem csoda, hogy farkastörvények uralkodtak az intézményben: betegségek, erőszak, éhezés jellemezte a kerítésen belüli életet. Közel sem voltak optimálisak a körülmények arra, hogy a külvilágban nem szocializálódott gyerekek itt kapják meg a megfelelő átnevelést.
Ebbe a helyzetbe érkezett meg Makarenko, akinek újító szemlélete akár egyetlen mondatban is összefoglalható:
megértette a gyerekek helyzetét.
A bevitt fiatalokat a legjobb esetben is hivatalosan kezelték, statisztikai adatként tekintettek rájuk, gyakran agresszióval fordultak feléjük, márpedig az ember viselkedése sosem független a környezeti hatásoktól, a társadalomtól. Makarenko sohasem módszerekről értekezett pedagógiai műveiben, hanem két ember személyes kapcsolatáról, címke nélküli megítélésről és elfogadásról, őszinte emberi reakciókról, amelyek sorsfordító változást hozhatnak a gyerek életében. Ezt ő ráhatásnak nevezte. És ennek része volt az a bizonyos pofon is.
Közösség és motiváció
Az elhíresült pofonról maga Makarenko ír munkáiban
elhibázott pedagógiai módszerként, téves lépésként, amelynek egyetlen magyarázata az őszinte emberi reakció.
És bár ez maradt fent a köztudatban róla, ez a fajta őszinteség egy másik, sokkal fontosabb tényezőben is megjelent nála: a közös cél kialakításában. A pofonnal mint egyfajta „sokkterápiával” megregulázott fiatalok hamar rádöbbentek, hogy pedagógusuk egy élhetőbb környezet, jobb életszínvonal, mindenki által elfogadott és betartott szabályok szerint rendeződő élet megteremtésére törekszik. És ez be is hoz a képbe egy újabb pedagógiai szakkifejezést, a motivációt.
A bűnözéshez szokott tizenéveseket minden különösebb indoklás nélkül vitték a Gorkij-telepre
A közös célt a fizikai munkában, amellett pedig a hasznos szórakozásban, például a színjátszásban és egyéb fejlesztő játékokban találták meg a Gorkij-telep lakói. A munka nemcsak motivációs eszközként funkcionált a köreikben, de alternatívát is nyújtott egy új élet felé. Makarenko kitartó munkájának és személyes elfogadottságának hála hónapról hónapra javultak a körülmények a pokoli intézetben. A begyűjtött fiatalok csakhamar úgy érezték, egy közösséghez tartoznak, egy olyan közösséghez, amelynek normái jóval közelebb állnak a társadalom elvárásaihoz. Ezek a mozzanatok a mai napig megtalálhatók a pedagógia alaptörekvéseiben.
A pofon magyarázata vs. repülő írógép
Ne feledjük azonban, hogy Makarenko nem pusztán „kabátlopási ügybe keveredett”, valamennyi újító pedagógiai módszere és teremtő munkássága mellett gyakran kiütközött rajta egyik alapelve, miszerint a tanár is ember, a maga őszinte reakcióival együtt. Egy alkalommal egy írógépet vágott az egyik, antiszemita megjegyzéseket hangoztató diákja fejéhez, majd a keze ügyébe kerülő székkel is rátámadt, alig tudták lefogni.
A híres pofon története egy Zadarov nevű fiúhoz kapcsolódik, aki még Gorkij-telepi mércével is ritka pimasz teremtés volt. Amikor a sokadik szóbeli figyelmeztetés is falra hányt borsónak bizonyult, Makarenko hirtelen felindultságában lekevert egy hatalmasat a renitens kiskamasznak. És csodák csodájára a meglepetés okozta hirtelen döbbenet után nem történt rendbontás, a gyerekek angyalian viselkedtek. Ezt Makarenko tudományosan úgy magyarázta, hogy az érzelmei ilyen nyílt és korlátokat lebontó megnyilvánulása megváltoztatta a bandában főkolomposként elfogadott és követett Zadarov felfogását, így az őt majmoló társai is állítottak a magatartásukon.
Ekkor nevezte el Makarenko a pofonosztást a hirtelen ráhatás módszerének.
Mindezek ellenére valamennyi későbbi munkájában elítélően írt a testi fenyítésről, és a pofont, valamint az írógéppel dobálózást pedagógusi pályafutása mélypontjának nevezte.
Szocialista embertípus?
„Követelek tőled, mert tisztellek” – hangzik Makarenko alapelve, amely sok mai pedagógus számára is mérvadó lehetne. A nagy orosz tanító meglátásaiba sok ellentmondás vegyül, azonban egyik fő alapelve, amely szerint az önigazgató közösség alapja a fegyelem, a mai napig tartja érvényességét.
Hiába azonban a megannyi, korszakokon keresztül érvényes meglátás, az egész életében közösségekben gondolkodó, a demokratikus értékeket nagyra tartó Makarenko ellentmondásba keveredett a kommunista ideológiával. Noha a munka nevelő hatását és közösségfelvirágoztató szerepét hangsúlyozó nézeteivel maga is közel került a marxista tanokhoz, a demokratikus szellemiséget népszerűsítő hozzáállása szálka lett a pártvezetés szemében. Ember legyen a talpán, aki a korabeli Szovjetunióban eltalálta a megfelelő arányokat! Ennek eredménye az lett, hogy Makarenko nem lépdelt feljebb a ranglétrán a Gorkij-telepről, ezt azonban ő nem igazán bánta. Sajátjának tekintette az ott elért eredményeit és a fiatalokat is, igazából kedvező volt számára a környezet a megfigyelései és kísérletei elvégzéséhez, irodalmi munkássága elmélyítéséhez. Felettesei látták, hogy amit csinál és elért, az működik, ezért nem bántották, de nem is karolták föl. Mindenesetre furcsán, kissé gyanakvóan nézték a telep minitársadalmának irányítóelveit és módszereit.
Anton Makarenko
Parancsnokok tanácsa
Kezdetben a Gorkij-telep fő irányító testülete a Parancsnokok tanácsa volt. Ebben mint legfőbb vezetőnek Makarenkónak vétójoga volt, amivel akkortájt gyakran élnie is kellett. A húszas évek második felére azonban egyre inkább átvették a szerepet a teljes közösség közgyűlései, amelyek minden fontos ügyben döntöttek, így az élelmiszerek és alapanyagok beszerzéséről, a kommuna műhelyeinek és mezőgazdasági létesítményeinek működéséről, a büntetésekről. Ebben a teljes közösséget felölelő közgyűlésben Makarenkónak éppen olyan felszólalási és szavazati joga volt, mint a fiataloknak. Azt, hogy ezt milyen komolyan vették az érintettek, jól mutatja, hogy amikor úgy látta, mégiscsak szükséges, hogy nagyobb hatalmat gyakoroljon, a gyűlésen először megvonták tőle a szót, majd megfenyegették, hogy kivezettetik a teremből.
A közgyűlés jogait a korábbi Parancsnokok tanácsával ellentétben az úgynevezett osztagok megszervezése alapozta meg. A telep társadalmában kétféle osztag működött: a folytonos és a kevert. Előbbiek a napi teendőket végezték szigorú menetrendben, míg utóbbiak a különleges, egyedi feladatokat látták el. A kevert osztagok élére a kevésbé aktív egyéneket tették meg, aminek az lett az eredménye, hogy mindenki részt vett a kollektíva vezetésében, lehetetlenné téve ezáltal a választott elit kialakulását. Csoda, hogy ez nem nagyon tetszett a szovjet ideológiai vezetésnek?
Makarenko kommunája tehát demokratikusan szerveződött, egy gyerekekből és nevelőikből álló, nagyjából százfős társadalmi modellként működött. A közgyűlési, tehát saját maguk által meghozott szabályokat a gyerekek többnyire betartották, amiben az is nagy szerepet játszott, hogy a néhanapján elkövetett szabálysértések elkövetőit a társadalom gyakorlatilag megbélyegezte, és azt a szégyent senki sem akarta magának. Beszédes, hogy a legszigorúbb büntetések egyike a kollektívából történő névleges vagy tényleges kizárás volt, amikor is a tagok „nemlétezőnek” nyilvánították a renitenst. A megbüntetett egyén nem vehetett részt a közös munkában, ahogy a játékokban, de sokszor az étkezésekben sem. Ez a fajta elszigeteltség a legtöbb esetben viselkedésének felülvizsgálatára késztette a vétkest.
Apámat veszítettem el
A Gorkij-telep – részben a pártvezetéssel való elvi nézeteltérések miatt – 1928-ban bezárta kapuit, hogy átadja a terepet a mindössze hét évig működő, a kor szovjet eszméinek jobban megfelelő Dzerzsinszkij-kommunának. Makarenkót a sztálini propaganda sokszor nevezte egyszerűen csekistának, az elhíresült és hamis legendává kövesedett „makarenkói pofon” vulgáris értelmezésekben manifesztálódott, de halála után éles vita alakult ki arról is, orosz vagy ukrán identitású volt-e inkább. Rehabilitációjára nem is hazájában, hanem az akkori NSZK-ban került sor, amikor a marburgi Makarenko Kutatóintézet jeles tudósai a 20. század nagy humanistái közé sorolták a munka és a közösség, az öntevékenység és az önigazgatás elveit hangoztató, pragmatikus pedagógust.
Fotó: Profimedia, Sputnik
Anton Szemjonovics Makarenko 1939. április elsején halt meg a Moszkvához közeli Golicsinyóban. Bár híres telepének névadója, Makszim Gorkij, aki maga is meglátogatta az intézetet, személyesen közbenjárt annak érdekében, hogy a pedagógust felvegyék a Szovjet Írószövetségbe és az Össz-szövetségi Kommunista (azaz a bolsevik) Pártba, hirtelen bekövetkezett halála miatt Makarenko sosem lett párttag.
Az utókor aztán elismerte úgy elméleti, mint gyakorlati munkásságát, módszereinek bizonyos elemei ma is nagy jelentőséggel bírnak a pedagógiatudományban. 1988-ban az UNESCO a 20. század legnagyobb hatású pedagógusává választotta. Temetésén az egyik Gorkij-telepi pártfogoltja így búcsúztatta:
Ma én az apámat veszítettem el…