Tényleg boldogít a mosolygás? És ha igen, ugyan kit?

Mosolyogj a világra és a világ visszamosolyog rád – lehet röhögni, de én szeretem ezt a szentimentális kis „bulvárcoelhót”, és általában eszerint is élek. Vigyorgok balra-jobbra, eszem nélkül kocsiban, dugóban ülve, buszon, gyalog, tevén és sárkányon.

Tízből 2-6 alkalommal sikerül is fertőzni az indokolatlan jókedvvel, és ez tényleg csuda élmény, bombasztikus, exponenciális, öngerjesztő.  Amikor viszont szembejön az ellenpélda, akkor hol kétségbeesetten, hol cinikusan kérdezem magamtól: ugyan minek?

Ráadásul hajlamom van arra is, hogy másokra, kifelé szívesebben mosolyogjak, mint magamra, befelé. Tehát a mosolyomat mások boldogítására használom, nem a saját magaméra. Jól teszem?

Nem feltétlenül

A Tennessee-i Egyetem kutatói Nicholas Coles vezetésével épp a közelmúltban lohasztották le – saját bevallásom szerint is naiv és idealista – lelkesedésemet a másokra mosolygás világmegváltó hatása iránt. A csapat ugyanis összeszedett 138 olyan tanulmányt az elmúlt 50 évből, amelyekben összesen mintegy 11 ezer tesztalanyon (tehát nem a kozmetikai cégek 23 nő megkérdezéses vizsgálata alapján) azt kutatták, hogy a környezetből érkező emberi arckifejezések milyen mértékben befolyásolják az egyén érzelmi állapotát.

Vajon kinek nem őszinte a mosolya? Döntésed izgalmas részleteket árul el rólad

És bizony az eredmények nem egyértelműek. A kutatók azt találták, hogy általában ugyan kimutatható, hogy az ember reagál a környezetéből érkező arckifejezésekre, de a vártnál kisebb mértékben, és meglehetősen heterogén módon. A hatást ráadásul az arckifejezésen kívül rengeteg egyéb tényező is árnyalja. Konyhanyelven ezt úgy fogalmaznám: könnyebben ragad a jókedv, ha van, ami kiváltja – mondjuk egy jó poén, mém vagy vicces videó. Szóval hiába villantjuk az ezerwattos hollywoodit a random szembejövő mufurcra az utcán, attól ő még nem fogja kevésbé utálni a világot… Pech.

Ha nem is mosolyog vissza rád, akkor is jobban érzed magad tőle. Fotó: Pixabay

Az a szerencse, hogy ezen a ponton nem voltam hajlandó hinni a tényeknek. Na jó, ez persze túlzás, de a hang a fejemben azt mondta: oka kell, hogy legyen annak, hogy az ember a gyötrelmes, fájdalmas, letaglózó pillanatokban is össze tudja kaparni a semmiből a lelkét és a vonásait, és képes mosolyogni.

A boldogság pedig tanulható. Mutatjuk, hogyan

Jó helyen kapiskáltam, mert tényleg így van – csakhogy nem másokat teszünk boldoggá az indokolatlan bazsalygással, hanem saját magunkat.

A Kansasi Egyetemen még 2012-ben végeztek egy faék egyszerűségű, épp ezért fejbevágóan szemléletes tesztet 169 diák bevonásával. Különböző stresszes feladatoknak tették ki őket úgy, hogy közben evőpálcikát kellett vízszintesen a szájukba venniük. Na nem abból a megfontolásból, hogy bohócot csináljanak a szerencsétlen alanyokból, hanem azért, mert – próbáld ki, látni fogod – egy ilyennel kipeckelve eleve szélesebbre húzódik az ember szája, csaknem, mintha mosolyogna. A trükk egyébként pontosan ez volt: az egyik csoport mindössze annyi instrukciót kapott, hogy a feladatok végzése közben tartsák a szájukban a pálcikát, a másik csoportnak úgy magyarázták el a szájtartást, hogy „mintha mosolyognál”, a harmadik csoportnak pedig nagyjából úgy, hogy „könnyebb tartani, ha közben mosolyogsz”. És ennyi elég is volt ahhoz, hogy a csoportok tagjai egészen eltérő lelkiállapotban álljanak neki a tesztnek.

Még az izommosoly is jót tesz

A feladatokat magukat is őrült okosan találták ki, a „stresszhelyzet” ugyanis nem egzakt fogalom: nyilván mást ért ez alatt egy sürgősségi szakorvos és egy dísznövénykertész. Ezért olyan feladatokat kaptak a tesztalanyok, amelyeket a jellem és az élettapasztalat a lehető legkevésbé befolyásol: például jéghideg vízből kellett apró holmikat kihalászni, vagy a nem domináns kezükkel kellett egy apró csillag útját tükörből követni.  A feladatok elvégzése alatt figyelték az alanyok szívműködését, majd ki is kérdezték őket élményeikről.

Az eredmény önmagáért beszél: azok az alanyok, akiket a mosolygás analógiájának segítségével instruáltak a feladatok előtt, mérhetően alacsonyabb pulzussal és – saját beszámolóik alapján – nyugodtabban tudták elvégezni a feladatokat. És nemcsak azok, akiket kifejezetten mosolygásra ösztönöztek, hanem azok is, akiknek csupán a szájuk szélesebbre húzását javasolták azért, hogy könnyebben tartsák a pálcikát a szájukban. Tehát még egy gépies, nem szívből jövő „izommosoly” is csökkenti a stresszt, nyugodtabbá tesz – és innen triviális, ahogyan egykori matektanárom mondta a bizonyításoknál.

Nézd, ennyit számít egy apró mosoly!

Másokat ugyan nem feltétlenül tudunk egyetlen mosolyunkkal boldoggá tenni, de ha egy ilyen apró trükkel minden egyes ember lazább és derűsebb tud lenni, mint tegnap volt, az végső soron az emberiség „összderűszintjét” emeli. Márpedig az erősen ránk fér.

Nincs más hátra tehát: mindig tarts magadnál evőpálcikát, és ha helyzet van, csak tégy úgy, mintha mosolyognál!