Életem első tizenhat éve azzal telt, hogy kutyáért könyörögtem, illetve kutyákat találtam, akiket aztán nem tarthattam meg, mert a kutya nem volt lakásba való a szüleim szerint. Ha anyám utólag bán valamit a nevelésemmel kapcsolatban, az az, hogy nem engedte, hogy kutyám legyen már sokkal hamarabb.
A kislányom és Mázli hamar jóbarátok lettek (Fotó: Bodrogi Eszter)
Pár hónapja azt vettem észre, hogy egyre több kutyamentő egyesület oldalára vagyok feliratkozva, és ha van öt percem, a gazdikereső kutyákat nézegetem. Abban biztos voltam, hogy kutyát venni semmiképp nem akarok, amikor több ezer elhagyott kutya várja az álomgazdát különböző menhelyeken.
Nem tudom, mi lehetett az oka a hirtelen felindulásnak, talán az, hogy a fiam tizenöt éves kamasz, és egyáltalán nem örül, ha hazaérek, én viszont szeretem, amikor valaki igazán boldogan üdvözöl, ha meglát? Bár szerető családban élünk, egyik családtagom sem hajlandó sírni, ugrándozni, üdvözlő köröket futni, amikor elfordítom a kulcsot a zárban. Én pedig szeretem ezt.
Azonnal beleszerettem
Egy hónapja megláttam egy gazdikereső kutyát az Eszkuláp állatvédő egyesület oldalán, aki azonnal levett a lábamról. A leírás szerint:
„2017-ben született, közepes termetű, gyönyörű, talán border collie keverék, kan. Miskolcról érkezett. A hallásával felmerült, hogy nincs minden rendben, de őt ez semmiben nem zavarja.
Messy az egyik álomkutyánk! Leírhatatlanul kedves, barátságos, bújós. Igyekszik megfelelni, igényli a vele való törődést. Stabil idegrendszerű, nyugodt, hihetetlen módon hat az emberre! Sok mindent most kell majd megtanulnia, de ezzel nem lehet probléma. Okos, figyelmes, könnyen tanítható. Olyan, kutyás tapasztalattal rendelkező gazdát keresünk számára, aki ebben segítené őt, hogy belőle is boldog, kiegyensúlyozott kutya váljon. Más kutyákkal jól kijön, ezért nem domináns, nyugodt természetű kutyatárs mellé is örökbe fogadható, akitől szintén tanulhatna, könnyebben ráérezne a mindennapi rutinra. Kedves természete miatt nagyobb, a kutyákkal már okosan bánni tudó gyerekek mellé is örökbe fogadható. A lakásban élés szabályait is meg kell tanulnia, erre eddig nem volt módja. Szeretne egy olyan családot, ahol mostantól biztonságban, megbecsülésben élhetne, igazi családtagként. Messy oltva, chipezve, szívféregre szűrve, ivartalanítva, örökbefogadási szerződéssel és benti tartással költözhet gazdához. Kizárólag udvari tartásra egyesületünk nem ad kutyát! Ideiglenes befogadót is keresünk számára!”
Elég meggyőző szöveg, nem igaz? Már csak a férjemet kellett rávennem az örökbefogadásra, akinek viszont soha nem volt kutyája, ráadásul informatikus is, így az olyan megfoghatatlan dolgok, mint az ősi ember-kutya kapcsolat őt teljesen hidegen hagyták.
Azt jó jelnek tekintettem, hogy hajlandó eljönni a menhelyre megsétáltatni a kutyát, ami egy bemutatkozó látogatás volt. Addigra viszont kiderült az is, hogy a kutyának valószínűleg nemcsak valamilyen gondja van a hallásával, hanem konkrétan süket.
Szerencsére csak tetteti a süketséget (Fotó: Bodrogi Eszter)
Na, jól beválasztottam, ez se fog örülni nekem, amikor hazaérek, mert nem hallja majd – gondoltam, és kezdtek szétfoszlani a hatalmas sétákról szőtt álmaim is, mert előre féltem, hogy majd nem tudom behívni, ha szeretném. De addigra már szerelmes voltam, nem volt mit tenni!
Elvittük próbasétára, ő pedig tudta, hogy a férjemnek kell udvarolni, ő a szűk keresztmetszet. Ráadásul kipróbáltuk, és a hangos füttyöt mintha meghallotta volna, legalábbis hátrafordította a füleit.
Kicsit kellett csak könyörögni
Rövid könyörgés után, amiben a gyerekeim erősen támogattak, meg is született a döntés: örökbe fogadjuk a kutyát anyák napján, és előzetesen át is kereszteltük Messyről Mázlinak. A férjem mindenkinek úgy állította be a dolgot, mintha egyedül döntöttem volna, de látom ám, ahogy egymásra néznek a kutyával, amikor azt hiszik, nem figyelek. Majd elolvadnak egymástól!
Megkerestem két kutyakiképzőt is, hogy megtudjam, mi a véleményük a süket kutyák képzésével kapcsolatban, abban ugyanis biztos voltam, hogy a kutyaiskola az első kell, hogy legyen, mert muszáj valahogy rávenni a kis süketet arra, hogy figyeljen és hallgasson ránk. Amerikai kutyás videókban azt láttam, hogy a hallássérült kutyákat elektromos nyakörvvel képzik, ami állítólag nem fájdalmas, de határozott jelzést ad a kutyának. Az elképzelés mégse tetszett igazán – most kellene bizalmat, szeretetet építenünk egymás iránt, erre mérjek áramütéseket a nyakára? Mindkét kutyakiképző azt írta, hogy nem használnak ilyen eszközt, más módszerekkel is tudom majd motiválni a kutyámat, higgyem el. Végül nem a magánoktatás, hanem a kutyaiskola mellett döntöttem, mert kutyatársaságra is szocializálni akartam Mázlit: beiratkoztam a Városi kutyák iskolájába még akkor, amikor a kutya nem is lakott nálunk.
A kanapéra nem mehet! Na jó, mehet…
Szakadó esőben érkeztünk a menhelyre, aláírtuk az örökbefogadási szerződést, amiben kitértek a kutya hallássérülésére, és elindultunk vele hazafelé. Első utunk egy kutyamosóba vezetett (létezik ilyen: önkiszolgáló kutyamosó, samponnal, törölközővel, szárítóval), ahol megpróbáltuk lemosni az ebről a rettenetes kennelszagot. Eléggé meg volt még szeppenve, nem nagyon tiltakozott.
Itthon aztán hamar körbeszimatolta a lakást, és előzetes fogadalmaimmal ellentétben már a második napon végigfekhetett a kanapén. Elkezdődött a közös kutyás életünk.
Majd mi ülünk a földön, kiskutyám! (Fotó: Bodrogi Eszter)
Már másnap hajnalban bekövetkezett az, amitől a férjem a legjobban tartott. Kutyát örökbe fogadni majdnem olyan, mint amikor egy újszülött érkezik a családba: felrúg minden addigi szabályt a programoktól kezdve a reggeli ébredés időpontjáig. Ez az első héten nekünk konkrétan négy órakor volt – nekem se volt őszinte a mosolyom, pedig nagyon jó olyankor sétálni az üres és csendes városban.
A sétáltatás egyébként az én dolgom, lévén én vagyok a gazda, de nem panaszkodom – és az esti nagy sétában kevés pofavágás mellett részt vesz a férjem és a lányom is. Reggel egy órát vagyunk kint, délután húsz percet, este pedig valamivel több, mint egy órát. Fel is ugrott az átlagos lépésszámom napi tízezerről húszezerre, hogy a hétvégéről ne is beszéljünk.
Kutyával a parkba menni tilos!
Eddig is zavart a rengeteg kutyaszar a városban, de mióta gazdi vagyok, még jobban megőrjít. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy azok, akik otthagyják, mégis mit gondolnak, mi történik majd vele. Mert két dolog lehetséges csupán: az egyik, hogy valaki belelép, majd sűrű anyázás közepette szétkeni a járdán, ahol babakocsit tolnak és gyereket sétáltatnak a szülők. A másik lehetséges változat az, hogy egyszerűen ott marad, majd rajokban lepi be az ugyancsak gusztustalan döglégyfelhő, ami minden gyalogos közeledtére szétreppen, hogy aztán a legyek továbbálljanak, és a nyitott ablakokon keresztül a mi lakásainkban kössenek ki.
A közeli négy parkból pont ezért mind ki vannak tiltva a kutyások, és sajnos egyet is kell értenem a rendelkezéssel. A II. János Pál pápa térre viszont szabad a bejárás, és eddig csak egyetlen gazdát láttam lazán tovább sétálni, miután a kutyája a fűre ürített. Igaz, neki viszont három kutyája is volt – innentől nem nehéz elképzelni, mitől van annyi piszok a parkban még akkor is, ha a gazdák kilencvenöt százaléka összeszedi. Nem mertem szólni, csak magamban morogtam.
Közben elkezdődött a kutyaiskola is. Haza autóval jövünk, bejárni viszont tömegközlekedéssel szoktunk, úgyhogy vettem egy bérletet a kutyának. Meglepően jól tolerálja a szájkosarat és az ötvenperces utazást is.
Nem állítom, hogy Mázli az iskola kutyazsenije, de a leülés például nagyon jól megy neki. Amit nem hajlandó csinálni, az az úgynevezett kötődő futás, amikor egy számára idegen ember fogja a nyakörvénél, én meg elszaladok, miközben hívom. Amikor elengedik, elvileg boldogan oda kellene futnia hozzám, de eddig kettőből két próbálkozás kudarccal végződött. Mindegy, betudom annak, hogy két hét alatt még nem igazán alakult ki a kutya-gazda viszony közöttünk annak ellenére sem, hogy az abszolút kedvenc én vagyok itthon. Pár hónap, és rendben lesz ez is.
Napról napra többet hall
Úgy tűnik, Mázli napról napra jobban hall, így már biztosak lehetünk benne, hogy süketségről szó sincs: inkább a stresszt, a rengeteg rossz külső ingert nyomta el úgy, hogy kikapcsolta a hallását. Két hét után már arra is figyel, ha csak elsuttogjuk a nevét, éjjel morog a kukásautóra, és azonnal ugrik, ha elfordul a kulcs a zárban. A csengetésre viszont még mindig nem reagál, pedig az sokkal hangosabb az előbbieknél.
A kutyát és a gazdát is megnyugtatja a póráz (Fotó: Bodrogi Eszter)
Voltunk kirándulni is, ahol rövid időre levettem róla a pórázt, de nem tudom, ki volt ettől stresszesebb, a kutya vagy én. Negyedóra múlva Mázli kifejezetten boldogan pihente ki a nagy szabadságot, amikor visszavettem a pórázra. Autóban mindenesetre pont olyan jól utazik, mint amilyen szépen kanapézik itthon – alighanem erre készült egész menhelyi ideje alatt, és most beváltja a saját magának tett ígéretet.
Sajnos Mázlinak a labdázás és a többi játék még nem igazán megy, alighanem soha nem játszott ilyesmit. A kislányom kedvéért elég sok mindent hajlandó kipróbálni, sőt lett egy kutyabarátja is a téren, Bodza, aki szépen labdázik, és néha Mázlinak is hajlandó átadni a lasztit egy körre.
Még csak két hete lettünk kutyás család, de azt gondolom, ez volt az év legjobb döntése.
