A napokban átadták a megújított József nádor teret, ahol az egyik legszembetűnőbb változás a négy méter magas Herendi porcelán Életfa, miközben a több évtizedes, lombos fákat kivágták, helyükre pedig díszfákat ültettek. A fogadtatás enyhén szólva ellentmondásos. Az Életfa tervezőművészével, Meixner Etelkával beszélgettünk, aki tizenegy évvel ezelőtt eredetileg a Veszprém Arénához tervezte a szobrot – nem egészen ilyenre. Már öt éve nem dolgozik Herenden, egy eldugott kis bakonyi faluban él a családjával és alkot, ám nála átütőbb lelkesedéssel még senkit sem hallottam beszélni a herendi kultúrkincsről és a szobor létrehozásának élményéről. Beszélgettünk még a természettel való együttélésről és harmóniáról, az érzelmek tudatosításáról és a szelíd elvezetéséről is.
Láttad már a József nádor téri szobrot?
Sajnos még nem láttam, mert nyaralás közben értesültem a szoboravatóról, de mindenképpen módot fogok rá találni még ezen a héten.
Hogyhogy nem értesítették az alkotót a szoboravatásról?
Az alkotó kifejezés ez esetben hivatalos értelemben nem engem jelöl. A szobor szellemi tulajdonosa a Herendi Porcelánmanufaktúra. Magyarország kézműiparának, gyártmánytervezésének bevett gyakorlata, hogy amit az alkalmazott tervezőművész a cég számára készít, az mind a cég szellemi tulajdonát képezi. Így számomra egyáltalán nem volt meglepő, hogy a Herendi megbízásából készített formatervek utóéletére nincs, sőt nem is volt hatásom akkor sem, amikor még ott dolgoztam. (Meixner Etelka öt évvel ezelőtt jött el a Herendi Porcelánmanufaktúrától – a szerk.)
Herendi díszkút Budapesten, a felújított József nádor téren (Fotó: MTI/Balaton József)
Akkor te tulajdonképpen mije vagy a szobornak, mi közöd van hozzá?
Ez nehéz kérdés, ezen én is sokat gondolkozom. A szobor a terveim alapján készült. Sokan mondták úgy az elmúlt tizenegy évben, hogy „a te szobrod”, és el kellett gondolkoznom rajta, hogy helytálló-e így, mert nem szerettem volna én bezsebelni a dicséretet azok helyett, akik kivitelezték. Én erre nyilvánvalóan nem lettem volna egyedül képes, és többek között betegség és gyermekáldás okán sem vehettem részt a megalkotásában. Tehát a kitaláláson kívül a babérok nem illethetnek engem. Az én szerepem volt ebben a legkevesebb.
Egy pillanat, mi az, hogy tizenegy évvel ezelőtt? Mi volt akkor?
2008-ban éppen ezekben a napokban kaptam egy feladatot a Herendi Porcelánmanufaktúra tervezőművészeként. Ez a feladat az volt, hogy a veszprémi közlekedési csomópont felújítása során a körforgalom közepébe kerüljön egy olyan reklámhordozó porcelán alkotás, ami a nyugatról érkező forgalom, tehát az idegenforgalom számára Herend felé mutatja az irányt. Ennek az alkotásnak megszámlálhatatlan technikai paraméternek kellett megfelelnie, hogy ott állhasson a körforgalom közepén. Fontos volt, hogy átható legyen, ereje legyen, és persze egy csomó más szempont is volt, amit figyelembe kellett venni. A dizájn így sok esetben alárendelődött a statikának és a funkciónak, mert a porcelánkészítés nagyon bonyolult és körülményes eljárás. Egy ilyen méretű tárgy csak elemekből, modulokból épülhet fel az anyag statikája és az égetés technikai lehetőségei miatt.
Meixner–Hegyi Etelka porcelántervező művész
Vállalod a szobrot a saját művészi portfóliódban?
Természetesen igen, művészi fejlődésem integráns része. Amit a legnagyobbra értékelek benne, azok pontosan azok a technikai megoldások, amikhez nem lehetett közöm, ezért tartottam fontosnak hangsúlyozni, hogy a kivitelezőké a nagyobb érdem. Csak hogy értsd, ez a porcelánfa egy elképesztő technikai bravúr. Ahogy a paraszt bácsi mondta, amikor először látott zsiráfot az állatkertben: ilyen állat márpedig nincs. Én persze folyton fanyalogtam, amikor módosítani kellett az eredetileg megálmodott arányokon, hogy stabilan állhasson a szobor, de aki ért a porcelánhoz, az tudja, hogy mennyire nehéz, már-már lehetetlen egy ilyet létrehozniuk a kivitelezőknek. Amikor az első ilyen fa készült, az felért egy csapatépítő tréninggel: maga az alkotófolyamat, az a gigantikus belefektetett munka, a technikai megoldások, a fizika törvényeinek meghekkelése szinte családdá kovácsolta össze azokat, akik ebben benne voltak. Ennek a szobornak a létezése nekem maga a megtestesült csoda, még mi sem akartuk elhinni, hogy létezhet.
Most mégis támadják a szobrot. Mint gondolsz erről?
Azt hiszem, ha jobban belegondolunk, az indulatok igazából nem is a szobornak szólnak. Ami azt illeti, én magam is nagyon sajnálom a tér átépítése miatt kivágott fákat és a Belváros lakosait, akiket az átalakítások miatt veszteségek értek. Sajnálom, hogy így csinálták, mert számomra is természetes és nyilvánvaló, hogy egy porcelánfa nem helyettesítheti az élő fákat. Ez az alkotás nem erre a funkcióra készült.
Tehát ez a fa Veszprémbe készült, és téged is meglepetésként ért, hogy ide tették?
Igen. Akkoriban, amikor odakerült, minden helyi adottságot figyelembe vettünk a mérnök-, statikus- és világítástechnikai csapattal, például az úttól való távolságot, vagy azt, hogy ne vonja el az autósok figyelmét. Egy csomó szempontot belekalkuláltunk, ami az eredeti helynek szólt.
A József nádor téren eléggé másképp néz ki a szobor.
Az arányokat nem tudom, mivel még nem láttam eredetiben, csak képen, a fotókon viszont egyértelműen látszik, hogy a fát az alkotók a manufaktúra egyik tradicionális mintájával, a Rothschild mintával látták el, bár a színeit újragondolták.
Mi erről a véleményed?
Az eredeti tervekben nem szerepelt festés, és az eredeti szobron nincs is. Erről a mintáról érdemes tudni, hogy a Herendi tudásvagyon egyik fontos alapköve. Lehet szeretni vagy nem szeretni, szépnek vagy giccsesnek tartani, de a Herendi Porcelánmanufaktúra ma már a világon egyedülálló kultúrkincs. Ezt a kincset leginkább a festőmintái határozzák meg, ebből az egyedülálló tradícióból él Herend. Én ezt a tradíciót mindig tiszteltem, még ha ízlésben nem is azonosultam vele.
Fotó: Herendi Porcelánmanufaktúra
Ezért is mentél Herendre dolgozni?
Herendre formatervezőként érkeztem, rögtön az egyetem után. A feladatom elsősorban egy új formapark kialakítása volt, vagyis újítás, a hagyományok megőrzésével. Fiatal titánként eleinte sokat kardoztam a festés mellőzéséért. Sokkal jobban érdekelt a technológiai fejlesztés, a felületmegmunkálás és a dizájn, de tudomásul kellett vennem, hogy Herend ereje és identitása elsősorban a kézi festés. Sehol a világon nem festenek már porcelánt kézzel, egy kihalóban lévő tradíciót tartanak életben, ami ezért is rendkívül értékes. Ilyen értelemben elfogadom és értem a festett Életfát, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy a végső formájával egyetértek.
De erről téged nem kérdeztek.
A porcelánkészítés sokszorosító eljárás, ezt nagyon kevesen tudják. Egy prototípussal kezdődik, melyről öntőforma készül, aminek segítségével a továbbiakban bármennyi sokszorosított utópéldány gyártható. Az utópéldányok sorsáról nem is kötelességük tájékoztatni a tervezőt. Inkább az lepett meg, hogy a nyaralás alatt, amikor belenéztem a hírekbe, ilyen erős indulatokkal és félremagyarázásokkal szembesültem.
Fotó: Herendi Porcelánmanufaktúra
Én már öt éve nem dolgozom a Herendi Porcelánmanufaktúrának. A Bakony lankáin élünk boldog, már-már idilli családi életet, a kertben fű, fa, virág, kutya, macska, kecske. Nevelgetjük a kisfiunkat, a porcelánt pedig kicsiben csináljuk a férjemmel, saját tervek alapján, saját kivitelezésben. Olyan tárgyakat készítünk, amiknek minden morzsáját vállaljuk. A férjem is volt herendi mesterember, és a mesterségbeli tudását most szintén a saját tárgyaiban kamatoztatja, és kiválóan összedolgozunk.
Nehezen éltem meg, hogy ismeretlenül ilyen erős támadások értek, ráadásul pont azon a téren, ami annyira fontos nekem: a környezetvédelemben. Nem véletlenül élünk a Bakonyban, egy kis faluban. Azt mondta Mahatma Gandhi, hogy „Az életem a tanításom.” Amit művészként közölni szeretnék, azt nemcsak a tárgyaim közvetítésével, hanem az életem példájával is szeretném átadni. A tárgyaim csak részei a közlendőmnek.
Úgy élünk, hogy senkinek se ártsunk, legkevésbé a természetnek és más embereknek. Falun egyszerűen magától értetődő az organikus életvitel, még egy kiköpött szilvamagból kisarjadt fát sem vágunk ki, csak nagyon alapos indokkal, nemhogy évtizedes faóriásokat. Nem eszünk húst, a barátnőim mindig azon röhögnek, hogy még a cukkiniket rágcsáló meztelen csigát sincs szívünk eltaposni a kertben. Így érthetően bántott a fakivágás, azt meg főleg szerencsétlennek tartom, hogy úgy néz ki a dolog, mintha porcelánfával akarnák pótolni az igaziakat – holott ez mindenki számára nyilvánvalóan lehetetlen.
Azt gondolom, hogy főleg emiatt ilyen erősek az indulatok, márpedig ha egy indulat megszületik, azt valahogy le kell vezetni.
Fotó: MTI/Balaton József
Te hogy vezeted le? Egyáltalán van benned indulat?
Kiírtam magamból egy Facebook-posztban, ami számomra egy szembenézés is volt, hogy milyen pontokon vagyok érzelmileg érintett, és mik azok a pontok, amik nekem fájnak.
Mik azok a pontok?
Rosszul esett, hogy a tájékozatlanságból fakadóan ilyen indulatokat gerjesztettek, és ezek az indulatok nem a megfelelő helyre csatornázódnak. Természetesen ízlésbeli dolgok is kiválthatnak indulatokat, ezzel viszont nem lehet vitatkozni. Őszintén szólva utálok minden ilyen vihart, annyira idegen ez a lényemtől.
Alapvetően nem vagyok zavarpárti, a béke pártján állok. Azt gondolom, hogy minden vihar belső vihar. A saját problémáink, belső dühünk jön ki ilyenkor, amikkel szembe kellene néznünk, tudatosítanunk kellene magunkban őket, és ezeket az energiákat a megfelelő helyekre, a megfelelő, szelíd módokon kellene elvezetni, legyen az akár alkotás, akár kertészkedés, akár faültetés, mindenkinek a személyes ízlése szerint.
