Harminc éve, gimnazistaként rengeteget stoppoltunk. Imádtunk túrázni, úgyhogy összeálltunk olyan tízen, és megbeszéltük, hogy szombat reggel hol találkozunk a Bükkben, onnan hova megyünk, és melyik utolsó vonattal jövünk haza Budapestre. A szüleink azt persze nem tudták, hogy stoppal járjuk az országot, ugyanis mindig kaptunk útiköltséget – de hát sok mindenre kellett az az összeg a könyvektől az új farmeren át a koncertjegyig.
Sokat spóroltunk az útiköltségen (Fotó: Pixabay)
Kettesével álltunk az út mellett, és vártuk, hogy felvegyen minket valaki. Legjobban azt szerettük, ha egy fiú és egy lány volt a párban, ezt mi is biztonságosabbnak gondoltuk, de ha nem akadt fiú, akkor két lány is összeállt. Persze akkoriban még sokkal többen is stoppoltak, autó meg kevesebb volt – ami azt illeti, létezett még stoppos igazolvány is, amivel a gyakran stoppolók igazolták magukat, és több bizalmat kaptak az autósoktól, bár nekünk ilyenünk természetesen nem volt, mert csak tizennyolc éves kor felett lehetett kiváltani. Történeteink mindenesetre nekünk is lettek, íme a legjobbak.
Hiába józan a sofőr, ha mindenki más részeg
A legveszélyesebb és egyben legrosszabb stoppunk az volt, amikor egy kisteherautóval vettek fel minket munkások. A sofőr teljesen józan és megfontolt volt, viszont a többi férfi eléggé be volt rúgva. Nyilván már akkor nemet kellett volna mondanunk, amikor kinyitották a kocsiajtót, és megéreztük a piaszagot, mégis beszálltunk.
A férfiak azzal szórakoztak Miskolctól Budapestig a sötét úton, hogy tízpercenként befogták a sofőr szemét kézzel, vagy sapkát húztak a szemébe. Közben hangosan röhögtek, sőt néha még a kormányt is elkapták, és elkezdték ide-oda rángatni. Annyira féltem, hogy megfogtam a fiú kezét, akivel voltam, pedig különben soha nem tettem volna ilyesmit – utána három hónapomba telt megértetni vele, hogy egészen biztosan nem fogunk egymással járni, és az a kézfogás nem neki, hanem a halálfélelmemnek szólt.
Agancsokkal a hátamban
Vicces stop volt, amikor Somló környékéről hozott haza minket egy férfi, aki agancsfelvásárlóként járta az országot. Hatalmas Wartburg kombival fékezett mellettünk, majd közölte, hogy pattanjunk be hátra, ami ott van, azt meg dobjuk kicsit arrébb.
Mivel én szálltam be másodjára, csak későn esett le, hogy a hátsó ülés tele van egymásba akadt agancsokkal, amiket megmozdítani nem igazán lehetett. Úgy jöttünk hazáig, hogy szinte nem is az ülésen ültünk, hanem előtte guggoltunk, miközben hatalmas szarvasagancsok szúrták a hátunkat, a derekunkat, sőt a nyakunkat is. Egy pillanatra eszembe is jutott, hogy ha ütközünk, nekünk hátul nagyon csúnya halálunk lesz.
Kurityán?!
Szuhafőre tartottunk egyszer, amikor egy helyi fiatal pár felvett minket. Sajnos térkép nem volt nálunk, így fogalmam se volt, hogy milyen falvakon vezet majd át az utunk, de mondtuk, hogy hova szeretnénk eljutni, és bólogattak, hogy arra mennek.
Nem volt biztonságos, de szerencsénk volt (Fotó: Pixabay)
Pár perce mentünk csak, amikor a fickó hátrafordult, és megkérdezte, hogy „Kurityán?” Hárman voltunk stopposok, és mind a hárman mást értettünk, mást gondoltunk. Én azt hittem, hogy külföldi, és valami számomra teljesen idegen nyelven próbál velünk kommunikálni. A barátnőm megijedt, hogy szexelni akar velünk, míg az egy szem fiú, aki velünk volt, úgy értette, hogy „hun ittál?”, és válaszolt is rá, hogy sehol. Amikor kiderült, hogy Kurityán egy falu, ahol majd kiraknak minket, megnyugodtunk, de miután kiszálltunk, és megosztottuk egymással, hogy ki mit értett, napokig nem tudtuk abbahagyni a nevetést.
Őrült nők Kispolszkija
Egy másik alkalommal Adonyba mentünk, és megállt nekünk egy fiatal nő egy teljesen új Kispolszkival. Én bemásztam hátulra, a barátnőm beült előre. A nő büszkén mondta, hogy épp elhozta az autókereskedésből a kocsit, egy hete kapta meg ugyanis a jogosítványát. Mondjuk azt, hogy az autó új, azonnal kitaláltuk, az üléseken ugyanis még rajta volt a nejlonborítás, ami miatt én ide-oda csúszkáltam hátul attól függően, hogy épp melyik kanyart vette be állat módon a nő.
Nem hiszem, hogy hetvennél többel mentünk, de abban a pici autóban egy folyamatosan nevető, kissé hibbantnak tűnő nővel olyan érzésem volt, mintha kétszázzal száguldoztunk volna. Pár perccel később mindenesetre már mi is nevettünk: annyira furcsa volt az egész, hogy én konkrétan sikongatásokkal kevert röhögőgörcsöt kaptam hátul, és a könnyeim folytak, a nő meg erre elkezdte torkaszakadtából énekelni a Hotel Mentholt, amitől a barátnőm is őrült nevetésbe kezdett. Amikor megérkeztünk, alig tudtunk kikászálódni az autóból ennyi nevetés után. Ilyen vidám utam azóta sem volt.
Szekérrel soha!
Olyan is volt, hogy nem mi intettük le az autót, hanem egy sofőr szólított meg minket. A történet egyetlen szépséghibája az, hogy ez a sofőr nem autót, hanem lovaskocsit vezetett, de sebaj, felugrottunk mellé a bakra, és elindultunk a célunk felé.
Van, amikor gyalog gyorsabb (Fotó: Pixabay)
Az első negyedórában azt hittem, ez még csak bemelegítés a lónak, és majd normális tempóra kapcsolunk, legalábbis olyanra, ami gyorsabb a mi gyalogos sebességünknél. Tévedtem. Azóta se tudom, hogy minden szekér ilyen lassan halad-e, de félóra múlva elnézést kértünk a férfitől, leszálltunk a szekérről, és gyalog szinte elszaladtunk előle. Húsz perc alatt akkora előnyre tettünk szert, hogy már nem is láttuk a nyílegyenes alföldi úton.
Amikor inkább máshova mentünk
Egyszer az is megtörtént, hogy egy busznyi gimnáziumi tanár vett fel minket, akik éppen Egerbe tartottak. Igaz, hogy mi a Mátrába mentünk volna, de a tanárok annyira jó fejek voltak, hogy inkább velük maradtunk, és egy elképesztően jót kirándultunk velük Egerbe.
Mondták, hogy eszük ágában sem volt azt a napot is gimnazisták között tölteni, mire megnyugtattuk őket, hogy nekünk is az utolsó gondolatunk lett volna harminc tanárral jól érezni magunkat, de ha már így alakult, hozzuk ki belőle a legjobbat. Utólag nagyon sajnálom, hogy nem emlékszünk rá, melyik gimnázium tanári kara térített el bennünket.
