Stopposok és sofőrök: „A párkapcsolat a number one téma”

Mindketten komoly stoppos múlttal rendelkeztek, barátok vagytok, együtt is többször utaztatok stoppal. Marci, te Európa összes országában jártál már, leszámítva a szigeteket. Emlékeztek még a legelső stoppos élményetekre?

Koczur Szilvia: Nekem az egyik barátnőm hozta meg a kedvem három évvel ezelőtt az utazáshoz és a stoppoláshoz. Az első utunk Svédországba vitt, útközben szinte végig a szabad ég alatt aludtunk, részben szükségből, részben poénból.

Mayer Marci: Nálam a stoppolás már az általános iskola után elkezdődött. Gödöllőről jártam Budapestre, és ha nem jött a HÉV, vagy nem akartam költeni, így utaztam.  

Szilvi és Marci első közös útja: Kijev, Dnyeper-sziget

Szilvi, téged felkészített a barátnőd a stoppolásra?

Szilvi: Igen, sokat olvasunk és beszéltünk róla, illetve volt egy rövidebb utunk a Balatonra. A praktikus dolgokat éppúgy átbeszéltük, mint azt, hogyan lehet minél biztonságosabban stoppolni. Mikor, hol álljunk meg, felhajtók mellett, vagy benzinkutaknál…

Gondolom, otthon nem aratott osztatlan sikert az ötleted.  

Szilvi: A családom nagyon féltett, de elfogadták. Ők is tudták: számíthatnak arra, hogy őszintén és időben elmondok nekik minden fontos tudnivalót, és én is tudtam, hogy számíthatok rájuk mindenben.

A sofőrök között volt, aki érzékelte, hogy tudatosan készültél az utakra?

Szilvi: Igen, volt, aki mosolygott, amikor látta, hogy előveszem a telefonom, és üzenetet küldök róla. „Látom, bejelentkezel! Nagyon helyes!” – mondták ilyenkor. De az is előfordult, hogy valaki lehordott, amiért nőként, egyedül stoppolok. A legtöbben jellemzően úgy bántak velem, ahogy szerették volna, ha hasonló helyzetben az ő lányukkal is bánnak. Legalábbis ezt többen megjegyezték. 

Biztos vannak azért biztonsági intézkedések…

Szilvi: Vannak, persze. Bevallom, én például nagyon odafigyelek az öltözékemre, viselkedésemre, hogy biztosan ne értsenek félre. Általában van nálam paprika spray és egy roppant hegyes önvédelmi gyűrű. Időnként azt mondom, hogy a következő nagyvárosban találkozom a párommal. És legtöbbször megjegyezem a rendszámot. Valaki ezt elküldi sms-ben a családnak, én nem mindig szoktam.

Voltak rázós helyzetek?

Szilvi: Egyszer az utolsó 5 km-en a sofőr elkezdte simogatni a lábam. Az egyik barátnőmmel stoppoltam, de ő hátul ült, a cuccok közé beszorítva, így nem láthatta. Rákiabáltam a sofőrre, ami szerencsére elégnek bizonyult. A következő benzinkúton békében el is váltunk. Volt még egy olyan helyzet, amikor nem értettem, hogy a sofőr miről beszél törökül, de gyanús volt. Csak annyit hallottam, hogy blablabla szex blablabla. Szerintem csak mesélt valakiről, mert a testbeszéde és a viselkedése alapján nem volt benne semmi fenyegető. Összességében csupa jó tapasztalatom volt. 

Marci, más interjúban te is azt hangsúlyoztad, a stoppolás nagyon pozitív élmény, mert a vége mindig az, hogy megállnak. Így érzed akkor is, amikor órákat állsz a tűző napon?

Marci: Közben néha nehéz, de ez abban a pillanatban megváltozik, amikor egy kocsi lelassít mellettünk. A stoppolás pozitív visszacsatolások sorozata; az ember egy idő után tényleg csak a jóra emlékszik.  

Tanulható ez az utazási forma?

Marci: Stoppolás közben alapvetően rengeteget tanul az ember önmagáról, másokról, más kultúráról. Olyanokkal találkozol, akikkel amúgy sosem hozna össze az élet. És sok mindent meg lehet tanulni magáról a technikáról is. Például, hogy hogyan kell beszélgetést kezdeményezni.

Szerintetek hogyan kell?

Szilvi: Rá kell hangolódni a sofőrre.

Marci: Ez nálam azt jelenti, hogy az első pár pillanatban csak monitorozom őket.

Szilvi: Ezután felteszünk neki egy-két kérdést, például valami ilyesmit: „munkából hazafelé?”

Marci: Igen, van egy-két alapkérdés, ami általában működik. Valaki azt várja, hogy végig beszélgessenek vele, máson érződik, hogy inkább csendre vágyik. Felhangosítja a rádiót, ez például elég egyértelmű üzenet.

Szilvi (fotó: facebook)

Az emberek többsége szeret beszélgetni?

Szilvi: A többség szeret. Aki igen, azzal nagyon jót lehet dumálni. Néhány száz kilométer alatt megbeszéljük az élet nagy dolgait, aztán ki-ki megy tovább.

És ami a felkészülés praktikus részét illeti?

Marci: Oh, nekem komoly jegyzeteim vannak. Hol érdemes stoppolni, mit érdemes tudni előre az időjárásról, a környékről, az ott élő emberekről. Hányan ingáznak, és ők hova mennek pontosan. Van-e a környéken iskola vagy bármilyen hely, ahova rendszeresen járnak az emberek a nap bizonyos szakaszában. Bizonyos értelemben a kaland már a tervezéssel elkezdődik. Ma már pontosan tudom azt is, hogy hogyan érdemes kiállni az út mellé. Én például mindig magam elé teszem a hátizsákomat. Ezzel szerintem egyrészt bizalmat gerjesztek, mert azonnal látják, hogy utazó  vagyok, másrészt kiderül, hogy mennyi helyre van szükség a kocsiban.  

Szilvi: Rajtam például sosincs napszemüveg. Ennek is a bizalomépítés az oka.

Marci: Én kesztyűt sem veszek fel télen. Legalábbis arra a kezemre, amivel stoppolok. Akkor sem, ha majd’ lefagy. Reményeink szerint ez is közvetlenséget sugároz.  

Stoppolni, gondolom nem egyenlő a szabadban alvással.

Marci: Pedig Szilvi többször aludt már a szabad ég alatt.

Szilvi (nevet): Előfordult, de ennek főleg praktikus okai voltak. Stoppal ki-bejutni egy városba nagyon bonyolult és időigényes lehet, nem beszélve arról, hogy a szállást is hirtelen kellene leszervezni, hiszen ebben a műfajban nem tudom, hogy mikor érek pontosan az adott településre. Ha viszont hajlandó vagyok a szabadban éjszakázni, és a körülmények is megfelelőek, akkor például egy autópályánál lévő benzinkút mellett hamarabb tudom másnap folytatni az utam.

Ilyenkor kerül elő a sátor és a hálózsák?

Szilvi: Inkább csak a hálózsák. Általában keresek egy bokrot, és ott kihúzom reggelig.

Sok ember még egy jól felszerelt kempingben sem szívesen alszik.

Szilvi: Tény, hogy kényelmetlen lehet, mert kemény a föld, hajnalban pedig jönnek a szúnyogok, hiába lóg ki csak az orrom, de így lehet időt és pénzt spórolni. És annyira azért nem vészes. A dolog kalandjellege, és az érzés, hogy megcsináltam, komoly kárpótlást jelent. Estére általában úgy elfárad az ember, hogy egy perc alatt elalszik. Zuhanyozni pedig sok benzinkútnál lehet.

Az autóstoppolás fizikai határa: a tenger. Itt épp az orosz Krim félszigeten.

Apropó pénz. Mennyiből lehet kihozni így egy hónapot?

Marci: Ez legtöbbször döntés kérdése. Nem mindenki akar spórolni, ez csak egy sztereotípia a stopposokkal szemben. Valaki persze tényleg azért utazik stoppal, mert nála ez fér bele a büdzsébe. Ezért alszik erdőben, vásárol szupermarketben, jár gyalogosan. Más azért stoppol, mert élvezi az utazásnak ezt a módját, mert szeret spontán helyzetekbe kerülni, másokkal megismerkedni – ha csak rövid időre is.

Szilvi: Én körülbelül 7-8 ezer forintot költöttem naponta, amikor Budapestről Nürnbergen és Barcelonán át  utaztam Gibraltárba. De ez kifejezetten egy spórolós út volt. Barcelonában például gyalog mentem szinte mindenhova. 

Stoppal úton lenni egy hónapig komoly önismereti trip is, nem?

Marci: Mindenképp jó tréning, bár én ezt egy kicsit nehezen tudom szétválasztani, mert egybeesett a felnőtté válásommal. Az biztos, hogy toleranciára nevel, de ennél is érdekesebb, amit a sok váratlan helyzettől tanul az ember. A 21. században úgy éljük az életünket, hogy mindent előre megszervezünk, pontosan tudjuk, hogy holnap melyik órában mi fog történni velünk. A stoppolásnál ez nem működik. Mi, Szilvivel mindketten tervező alkatok vagyunk, de ezt el kell engedni, különben, ha valami nem a terv szerint halad, sorozatos kudarcnak éljük meg.  

Szilvi: A kereteket azért érdemes megtervezni. Nyilván tudom például, hogy hova akarok eljutni, azt is, hogy nagyjából mikorra, de hogy melyik útvonalon, azt már lehetetlen megtervezni. Legalábbis nem érdemes, mert úgyis borul a terv.

Könnyen lehet kamatoztatni mindazt, amit az ember stoppolás közben tanul?

Szilvi: Szerintem igen. Nekem nagyon fontos volt, hogy a saját kihívásaimmal szembenézzek, és ezekből minél többel megbirkózzak. Kifejezetten csajosan öltözködő lány voltam, nem feltételezték volna rólam, hogy stoppal indulok el egy távoli országba. Ma is szeretem a nőies cipőket, ruhákat, de jelentősen bővült a problémamegoldó eszköztáram.  

Mi van, ha stoppolás közben megy el a kedved az egésztől?

Szilvi: Leülök, és megvárom, hogy visszajöjjön a motiváció. Ez nagyon fontos, ugyanis ha látszik rajtam, hogy stresszes vagyok, úgysem vesznek fel.  

Marci: A várakozás a stoppolás velejárója, egyben a legidegesítőbb része is. Elhitetni magaddal, hogy nyugi, fel fognak venni. Várni, hinni, pozitívnak maradni.

Marci hátizsákozik

Kik vesznek fel legkönnyebben egy stoppost?

Marci: Jellemzően azokon a környékeken, ahol több a magasabb jövedelmű ember, kevesebben állnak meg, talán mert úgy érzik, több a féltenivalójuk. Ilyen például francia Riviéra. Sokszor érzem, hogy ahol sok vendégmunkás él, ott sincs feltétlenül nagy bizalmuk az embereknek. Portugáliában és a tipikus turistarégiókban például jellemzően turisták állnak meg a stopposoknak, valószínűleg azért, mert a helyieknek tele van a hócipőjük velük.

Szilvi: A németek könnyen megállnak, összességében ez egész Észak-Európára jellemző.  

Marci: Ezek alapvetően bizalomra épülő társadalmak. Szerintem egyébként a megálló családok száma is felülreprezentált. Van ebben talán egy kis nevelési célzat is, megmutatni a gyerekeknek, hogy ilyen is van.

Az is lehet, hogy szülőként könnyen ráhangolódnak arra, hogy segítsenek két fiatalnak.

Marci: Lehet. Ez a helyzet amúgy elég vicces, a kocsiban ülő gyerekek először nem értik, mi történik, kicsit meg is ijednek. Egyfolytában a szülőt nézik, és ha a szülő békés és nyugodt, akkor néhány perc alatt kiengednek ők is. Vannak olyan gyerekek, akik azért biztos, ami biztos, megkérdezik a szüleiket, hogy ez most itt ki. Visszatérve arra, hogy kik állnak még meg. Az oroszok és a hozzájuk hasonlóan kevés külföldi utazót fogadó országok is nagyon gyakran felvesznek. Az emberek kíváncsiak, sokaknak ez az egyetlen lehetőségük külföldiekkel találkozni. A kamionosok is sokszor jó fejek, még jól is jön nekik, hogy elüthetik az időt egy beszélgetéssel. Mondjuk, néha ez kellemetlen, mert előfordul, hogy nagyon álmos vagyok, és jobb lenne aludni.

Aludni? Egy idegen autóban?

Marci: Igen, ezen túl kell esni előbb-utóbb. Aki ébren nem akar bántani, az álmomban sem fog. Én egyébként az esetek felében benzinkutaknál stoppolok, mert jó a beszélőkém. Megkérdezem, merre megy az illető, el tud-e vinni. Amikor kiszáll, máris megszólítom, mert így van három perc arra, hogy kiépüljön benne a bizalom, és mire fizet, tud dönteni.

Szilvi: Én nőként nem könnyen megyek oda egy benzinkúton, félreérthetik a helyzetet. Inkább az autópálya-felhajtó, vagy a visszahajtó út előtt állok meg, ahol még biztonságosan és szabályosan félre tud állni az autó.

Ki az, akihez nem szálltok be?

Szilvi: Ha kettő vagy több férfi van a kocsiban, továbbengedem. Erre több forgatókönyvem van. Valamikor egyszerűen csak annyit mondok, hogy kösz nem. Máskor eljátszom, hogy nem értek egy szót sem abból, amit mond. Ez néha racionális döntés. Máskor inkább a megérzésen alapul. Volt egy kamionos, emlékszem, akinek ránézésre nemet mondtam, udvariasan. De előfordult ugyanez a helyzet kifejezetten jól szituált sofőrrel is.

Marci: Érzékenyebb leszel idővel az apró jelekre, gesztusokra, tényleg felerősödik az intuíciód. De mindenkinek tudnia kell, hogy nemcsak mi vállalunk rizikót, hanem a sofőr is. Én például ezért nem veszem elő azonnal a telefonom. Utálják, ha a beszállás után rögtön a zsebemhez kapok. Öt perc után már könnyebb. Addigra kialakul a kétoldalú bizalom.

Az egyik legnagyobb közös kaland: HungaroHitch 2017, motiváltan a rajtban

Erről jut eszembe, a rengeteg pozitív élménynek köszönhetően ma már könnyebben megbíztok idegenekben, mint mondjuk tíz éve?

Szilvi: Igen, de bennem ez egy tudatos döntés is. Ha bárki odajön hozzám, legtöbbször legalább megvárom, hogy mit akar, csak ezután reagálok.

Marci: Nekem van egy elvem ezzel kapcsolatban. Sokkal gazdaságosabb boldogság szempontjából a jót feltételezni, és egyszer-egyszer ráfaragni, mint mindenki felé bizalmatlansággal fordulni, és így leélni egy egész életet. Ez persze nyilván nem mindig megy, mert nekünk is vannak előítéleteink.

Amióta bejártátok a – mondjuk így – világot, mennyire nézitek más szemmel a magyarokat?

Marci: Nekem a Hungarohitch nevű magyar stopposversenyen  való részvételünk ezt a képet sokkal jobban formálta. Rengeteg jó élményem volt, főleg vidéken.

Szilvi: Fantasztikus volt, több mint ötven autóba szálltunk be néhány nap alatt, és az utak 99%-át végigbeszélgettük, jó érzéssel.

Marci: Azt hihetnéd, itthon nem érhet senkit meglepetés, de mit tudok én, aki Budapest születtem, és jellemzően külföldön utaztam, például a Hajdúságról? Arról, ahogy az emberek ott élnek.

És mit tudtál meg róluk?

Marci: Azt, hogy rengeteg minden összeköt minket attól függetlenül, hogy hol születtünk, hol élünk, milyen a világképünk, milyen társadalmi réteghez tartozunk. Ezt külföldön is mindig így éreztem. A párkapcsolat a top number one téma. Ezen kívül általában a szeretet, család, gyerekek, barátok. Ezek után jön csak minden más. Az, például, hogy mennyi pénzem van, milyen kocsit akarok venni vagy hogy amúgy mivel foglalkozom.

Ez meglepett?

Marci: Igen, de ha jobban belegondolsz, mindannyian arra vágyunk, hogy szeressenek minket. Ez az, ami Monaco polgármesterét ugyanannyira foglalkoztatja, és ugyanannyira érinti, mint a svájci farmert, a pesti munkásfiút, a Svájcban dolgozó portugál vendégmunkást vagy a német üzletembert.

Szilvi stoppol.

Mi az, ami regionálisan jellemző, például ránk, magyarokra?

Marci: Nehéz ezt elemezni, mert mi is magyarok vagyunk, talán igaz, hogy sokat panaszkodunk.

Szilvi: Ami nekem is feltűnt, hogy ha valamin ki lehet akadni, azon kiakadunk. Régebben én is hajlamos voltam erre. De a stoppolásnak köszönhetően ez mára sokat változott.

Marci: Jobban belegondolva, óvatosan kezelném a panaszkultúrát, mert magyar a magyarnak könnyebben panaszkodik. Ezzel szemben, ha egy német kocsijába szállsz be, ő nyilván nem akar az országáról rossz képet festeni.

Marci, te 27 éves vagy, Szilvi, te 26, az egyetemet néhány éve befejeztétek, azóta ha jól tudom, alkalmi munkákat vállaltatok. Marci, te a turizmusban dolgozol, Szilvi, te természettudományi szakon végeztél, hogyan képzelitek el a közeljövőt?

Marci: Nálam épp most van a váltás, nemrég írtam ugyanis alá egy klasszikus szerződést egy hazai cégnél. Készen állok erre, nem izgulok. Én leszek az az alkalmazott, aki nem fog kinézegetni az ablakon, mivel rendesen kimaxoltam az utazás témát.

Szilvi: Én hamarosan visszamegyek Ausztráliába. Azt tervezem, hogy kihasználom a vízum adta lehetőséget, hogy minél több érdekes tapasztalatot gyűjtsek. De ezzel párhuzamosan már körvonalazódik, hogy merre szeretnék elindulni a munkában.

Rengetegen kelnek útra, sokan egyedül, stoppal, vagy épp gyalog. A zarándokutak is divatosak még mindig. Mi a véleményetek ezekről?

Marci: Nagyon jónak tartom, hogy az emberek megismerik az őket körülvevő világot, ugyanakkor szerintem sok benne a menekülés is. Pedig önmagában az, hogy egyfolytában úton vagy, nem segít semmilyen komoly, belső probléma megoldásában. 

Szilvi: Én például 15 ezer kilométert menekültem anno egy probléma elől, de nem segített. Az ezzel a baj, hogy az örömszintünk és az adrenalinszintünk átmenetileg növekszik, a boldogságszintünk azonban nem. Így amikor visszamegyek, ugyanazokat a problémákat kell megoldanom. Márpedig nélkülem nem fog megoldódni semmi, hacsak nem teszem fel magamnak nagyon őszintén a megfelelő kérdéseket, és nem nézek szembe velük.

Marci: Én úgy látom, hogy sokan abba sem gondolnak bele, mennyivel rosszabb lenne Bangladesbe visszamenni, mint Magyarországra.

Talán mert nem Banglades a viszonyítási pont, hanem más európai országok.

Marci: Lehet, de önmagában már az, hogy valaki EU-s állampolgár, az esélyek netovábbját jelenti.

Egy szegénységben élő magyarnak is?

A jogok őt is megilletik, más kérdés, hogy nehezebben él velük. A legfontosabb szerintem az, hogy itt lehetőségünk van békében élni.