Így szültünk mi: négy generáció történetei a családomból

Továbbadjuk a történeteket. A nők tudják, hogyan születtek, és azt is, hogyan szülte az édesanyjukat a nagyanyjuk. Olyan mesék ezek, amiket el-elmondunk egymásnak, és szeretjük meghallgatni a felmenőinkét.  

Az otthonszülésnek nem volt alternatívája

1885-ben született a dédanyám egy ötgyerekes család második lányaként Szatmárnémetiben, ami ma Románia része. Édesanyja, aki pár évvel később még a harmincadik születésnapja előtt meghalt egy másik, ikerszülés következtében, akkor még csak huszonnégy éves volt.

Bába vagy fogadott orvos? (Fotó: Pexels.com)

Dédanyámat az a bába segítette világra, aki akkoriban szinte az összes környékbeli újszülöttet. Ükanyám otthon szült, miután elég sok pihenéssel töltötte a várandósságát. Természetesen a sok pihenés meglehetősen viszonylagos, de az biztos, hogy a család igyekezett kímélni és jóltartani az állapotos nőket. Az, hogy egy tarlón megszültek volna, majd folytatták az aratást egyáltalán nem volt jellemző akkoriban sem.

A nagypapa segített világra hozni az unokáját – megható fotók egy otthon szülésről

A gyermekágyi időszakban a rokonok és a szomszédok is gyakori látogatói voltak, és nem csak étellel látták el a családot, de a nagyobbacska gyerekekről is gondoskodtak. Ükanyám szüléssel kapcsolatban orvossal nem találkozott, a végzetes, utolsó szüléséhez pedig már hiába érkezett meg az orvos, de alighanem különben sem tudott volna segíteni.

A bába akkoriban megbecsült tagja volt a közösségnek, általában kevés anyagi támogatásban részesítették, de annál több természetbéli juttatást adtak neki élete végéig. Az asszonyok mindig szeretettel gondoltak arra a nőre, aki szülés közben szembeszállt akár a halál angyalával is a szülő asszony érdekében. Márpedig a tizenkilencedik században a halál gyakran ott ólálkodott a szülőágy környékén.
 
1911-ben látta meg a napvilágot apai nagyanyám Parnó községben, ami ma Szlovákiában található. Ez a család jóval szegényebb volt a szatmárnémetinél, de a vártnál kicsit korábban érkezett Mária miatt elhalasztották egy fél évvel a Tokaj-hegyaljára vándorlást, és megvárták, amíg anya is, és második gyereke is megerősödik annyira, hogy szekérre szállhassanak a hosszú útra. A szülés hosszú volt és kimerítő, több mint 48 órát tartott a vajúdás. Az alig ötvenöt kilós kismama nagyon nehezen hozta világra a közel négy kilóval megszülető pufók nagyanyámat, de végül – a családi legendárium szerint – a bába valami olyan dühítőt mondott, az akkor már a halál torkában pihegő dédanyámnak, amitől annak sikerült kipréselnie magából az óriásbébinek számító kislányt.
A bába által asszisztált szülések mind jól sikerültek, szemben egy budapesti kórházi szüléssel, ahol a születés után nem felsíró csecsemőt az orvos lóbálás közben elejtette, amibe a csecsemő pár órával később belehalt.

Pihenés a kórházban

1948-ban született édesanyám, már egy budapesti kórházban. Öten voltak testvérek, mindnyájan négy kiló feletti súllyal látták meg a napvilágot. Szegény nagyanyám imádott kórházba menni, azt mesélte, hogy neki a negyvenes és ötvenes években a kórházi szülés maga volt a pihenés. Kiszolgálták, reggelit, ebédet és vacsorát kapott tálcán felszolgálva az ágya mellé. Az csecsemőket abban az időben még igény szerint szoptatták az anyák, de a csecsemős nővérek figyelő tekintete mellett tették ezt. Éjszakára a gyerekeket elvitték, és felszólították az anyákat, hogy pihenjenek. Az alatt a pár nap alatt, amíg kórházban volt, naponta kellett előadásokat hallgatnia a modernnek gondolt gyerekgondozásról és a higiéniáról.

Legérdekesebb története az volt, hogy egyik szobatársa elszökött a kórházból, és a Dunába akart ugrani, mert a nőgyógyász világosban vizsgálta meg, pedig őt még a férje sem láthatta azelőtt sohasem. Végül szerencsére nem történt tragédia, de ez az eset elég jól rávilágított arra, hogy nem minden „elvtársnő” rendelkezett ugyanolyan családi és oktatási háttérrel.
 

120 év alatt rengeteget változtak a körülmények (Fotó: Pexels.com)

Apám viszont ugyanabban az évben még bábánál született vidéken, sőt a bába nénit még én is ismertem látásból. Mindig köszönni kellett neki, sőt néha még beszélgettünk is vele, bár bevallom, én féltem tőle, a bába egy óvodás fejében egyet jelent a vasorrú bábával, főleg, ha egy kilencvenéves fekete ruhás, hajlott hátú nénikéről van szó.

Hagyja abba a kiabálást!

Én 1974-ben születtem, hét hónapra, nagyon kis súllyal, betegen. A terhesgondozás állami keretek között zajlott, de a kismamákra odafigyeltek. Hamar kiderült, hogy probléma van, ezért anyut befektették a klinikára, ahol szakszerű és kedves ellátásban volt része. Öt hónapot feküdt a kórházban, tulajdonképpen csak megerősödni küldték haza, amikor beindult a szülés. Farfekvéssel hozott világra, és hiba mondta neki az orvos, hogy hagyja abba a kiabálást, nem fájhat az annyira, és amikor bement se kiabált, anyám úgy érezte, nem tud megszülni kiabálás nélkül. Majdnem így is lett, de végül életben maradtam.

Azonnal elvettek tőle, még csak meg se mutattak neki, amit azzal indokoltak, hogy ha meghalnék, neki lesz könnyebb úgy. Életben maradtam, ami visszaadta anyámnak az orvosokba vetett hitét. A gyerekkórház dolgozói olyan emberségesek és kedvesek voltak, hogy anyu azóta abból a három hónapban szerzett pozitív tapasztalatából táplálkozik, pedig azóta eltelt negyvenöt év.

Apák, jöjjenek be!

2012-ben szültem a második gyerekem, tervezett császárral, harmincnyolc évesen. Ellentétben a felmenőimmel, a gyerek egészségét nem bíztam a szerencsére, túlestem genetikai vizsgálaton, 2 és 3 D ultrahangvizsgálaton, rendszeresen jött a védőnő már szülés előtt, és a háziorvos is végzett vizsgálatokat. A terhességgondozás magánorvosnál történt, a szülés állami kórházban, előre megbeszélt „tiszteletdíj” mellett.

Császármetszésnél azonnal az apára teszik a kisbabát (Fotó: Pexels.com)

Az orvosom végül épp a szülés előtt két hónappal hagyta el az országot, de beajánlott egyik kollégájához. A műtét érzéstelenítéssel együtt összesen egy óráig tartott, és a köldökzsinór elvágása után azonnal a férjem kezébe adták a kislányomat, hogy érezzék egymás illatát, és ismerkedjenek, amíg engem összevarrnak.

Anyám után újra igény szerint szoptathattam, és bár biztosan lehetett volna másképp is, de nekem így is pozitív élmény marad a szülés. A családom nőtagjai közül én voltam az első, akinek a férje ott lehetett a gyereke születésénél, és annak ellenére, hogy édesapám ragaszkodik hozzá, hogy ő nem ment volna be az én születésemnél anyámmal, biztos vagyok benne, hogy igenis vele maradt volna, ha teheti.
 
Nagymamám ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy a szülés nem gyönge férfiaknak való, különben se tudnának ott semmit segíteni, csak feltartanák az orvosokat.

Kiemelt kép: Jonathan Borba / Unsplash