2007-ben kezdtem dolgozni, tisztességes, átlagosan fizető munkahely volt. Ez azt jelenti, hogy az utolsók egyike voltam azok közt, akik viszonylag könnyen teljesíthették a tíz-húsz évvel ezelőtt még természetes és magától értetődő tervet: ha az ember dolgozni kezd, vesz vagy bérel egy normális lakást, méghozzá könnyen és nem túl drágán. Tudjuk jól, mi történt a következő években, azóta pedig a saját lakás egy átlagos fiatalnak sokkal inkább vágyálom, elérhetetlen fantázia, mint reális opció.
Ez azt is jelenti, hogy annak idején még választásunk is volt. Kisebb lakás, új építésű házban? Némi szerencse kellett hozzá, de simán! Felújított, vagy valami csoda folytán eleve jó állapotú lakás egy régebbi házban? Naná! Felújítandó – ingatlanos bullshittel: közepes/jó állapotú – „ékszerdoboz”? Gond nélkül, annyira, hogy ez esetben a lokációnak és a lakás méretének tényleg csak az szabott határt, hogy hány milliót voltunk (lettünk volna) hajlandók rákölteni utólag. Én a szerencsések közé tartozom, a naivitásomat és a túl-jó-hogy-igaz-legyen hirdetések olvasásakor érzett bizsergést ugyanis rendszeresen helyre tette az építésvezetőként dolgozó apám, aki pontosan tudta, milyen buheramegoldásokra lehet számítani, és hogy ezekhez rendes szakit szerezni belátható időn és összegen belül bizony lehetetlen.
Ellentmondást nem tűrően rábeszélt tehát az új építésű, vagy legfeljebb pár éves házra, ezért pedig, bármilyen romantikátlan is egy teljesen jellegtelen sablonépületben lakni, örökre hálás leszek neki. Megúsztam ugyanis a telefonvonalban vezetett áramot, a nyekergő padlót, a nyílászárókon átsüvítő szelet, a béna víznyomást és az omladozó homlokzat miatt beeső váratlan, egyösszegű befizetést. Tíz év alatt nem áztatott el és nem fúrta át a falamat senki, a hideg kint marad és a meleg bent (vagy fordítva), szeretet, béke van, legfeljebb a rendőrség razziázik néha – a nyolcker már akkor is sokkal olcsóbb volt, mint Újlipót vagy a budai dombok.
BKK Forgalomirányító Központ, Budapest (Fotó: Neményi Márton)
Lehet akármilyen takaros lakásom azonban, akik itt jártak – ez most sokkal macsóbban hangzik, mint amilyennek szánom: főleg a nők – szinte mind azzal jöttek, hogy jó, szép-szép, de mégiscsak a klasszikus pesti lakás az igazi!
Az ötméteres belmagasság, a legalább hetven négyzetméteres, zegzugos, rojtos függönyös-perzsaszőnyeges, antik bútorokkal teli, házi könyvtáras, szecessziós, békeidőbeli ingatlan, az egykori bérlakás, na, olyanban kellene lakni!
Ezt sosem értettem, mivel azonban nagyon sok mindent nem értek, és rámenne az életem, ha mindennek utána akarnék járni, annyiban hagytam. De azért egy kicsit mégis fogyatékosságnak éreztem, hogy én nem vágyom olyan lakásba, mindenki más meg igen. Amikor végül rákérdeztem, hogy mi jó van a felfűthetetlen, ósdi megoldásokkal teli, csak iszonyatos macerával felújítható ingatlanokban, általában azzal jöttek, hogy érezni akarják a történelmet, azt, hogy a háznak, a lakásnak saját élete, személyisége van, hogy ezernyi rettenetes és eksztatikus pillanat tanúi voltak a falak, beléjük ivódott a huszadik század összes borzalma és öröme, ettől pedig – bár ezt nem tették hozzá – ők is kicsit okosabbnak, világibbnak, bennfentesebbnek érezhetik magukat, mint egy ilyen copy-paste lakásban, mint az enyém.
Geisel Könyvtár (Forrás: Wikipedia)
Az elmúlt húsz év dzsentrifikált civil projektjei ráadásul mindent megtettek, hogy a régiház-fetisiszták lubickolhassanak. Budapest arcát mindig is a történelmi építészet adta, amely lehet, hogy eklektikus, fésületlen, mégis a századfordulós stílus a veleje. Rengeteg a séta, tombol a százévesház-kultusz, minden homlokzati domborműnek külön története van: tragikus sorsú szerelmespárok, morfiumfüggő művészek, méltatlanul elfeledett bárzenészek emlékei, ameddig a szem ellát. Persze, hogy izgalmasabbnak tűnik beköltözni egy ilyen házba, víznyomás és recsegő padlók ide vagy oda, hiszen az emberre talán átragad egy kis klasszikus stíl, vagy legalább eltereli a dolog a figyelmét arról, hogy odakint minden sivár, reménytelen és klímaválsággal súlyosbított.
A Szovjetek Háza Kalinyingrádban (Fotó: Michal Fludra / Getty Images)
Engem sosem érdekelt ez a világ, engem a Bauhaus nyűgöz le, az, hogy építészek teljes alázattal rendeltek alá mindent a funkciónak és annak, hogy csak fotószalagon, olcsón gyártható elemekből gazdálkodjanak, és közben leszámoljanak minden fölösleges díszítéssel. Ha a Bauhaus vallás lenne, azonnal felvenném. Természetesen ugyanúgy otthon érzem magam a szocreál lakótelepeken és az ötvenes-hatvanas évek egyéb lakhatási projektjei közelében is. Ezt persze régebben nem hangoztattam, inkább – kicsit szégyenkezve – egyszerűen azt mondtam,
bocsánat, de én a ronda épületeket szeretem.
Most már szerencsére tudom, hogy nem kell szégyellnem magam, és hogy ennek a bizarr fétisnek neve is van.
A Nemzeti Színház Londonban (Fotó: Max Fenton / Construction Photography / Avalon/Getty Images)
Brutalizmus.
Kétségkívül ez a legmenőbb név a teljes művészettörténet összes irányzata közül, mégsem azt jelenti (vagy csak másodsorban jelenti azt), amire az ember először gondolna: hogy az ilyen épületek brutálisan néznek ki. (Miközben kétségkívül így van.) Egyszerűen arról van szó, hogy a második világháborúban elfogyott az acél, az új épületekből tehát muszáj volt kispórolni a fémszerkezeteket. Új lakóépületekre pedig mindenhol szükség volt, főleg az országokat újjáépítő munkásoknak. Ezt a híres svájci-francia építész, Le Corbusier úgy oldotta meg, hogy a Marseille-be szánt hatalmas, 337 lakásos épületét egy az egyben nyers betonból öntette ki. Hogy az egész mégse legyen olyan, mint egy Orwell által megálmodott minisztérium az 1984-ből, Nadir Alfonsót, a (szintén híres) geometrikus-absztrakt formáiról és élénk színeiről ismert festőt kérte meg, hogy szálljon be a tervezésbe. A végeredmény annyira meggyőző, annyira csodálatosan ronda, egyszerre légies és batár, ijesztő és barátságos lett, hogy az alapanyag nevéből (nyers beton, franciául: béton brut) építészeti irányzat lett.
Ha azt gondolná a kedves olvasó, hogy a kifinomult ízlésű marseille-iek és a megnyitóra meghívott értelmiség elborzadva szemlélte a monstrumot, nagyon téved: mindenki beleszeretett, egy-két kritikust leszámítva. (Peter Blake amerikai építész volt a leghangosabb, de neki is „csak” annyi baja volt, hogy a gyerekszobák túl kicsik, és némelyiknek még ablaka sincs, azaz van mégis az egészben valami 1984-es.) Az első, tényleg brutális benyomás ellenére a ház barátságos, élhető, a tető például azóta is kiállító- és bulihely, illetve sportpálya. A húsz évvel azelőtt a Bauhaust megalapító Walter Gropius például csak annyit tudott mondani, amikor meglátta, hogy
az építész, aki ezt nem tartja gyönyörűnek, jobb, ha leteszi a ceruzát.
Unité D’habitation, Marseille (Forrás: Wikipedia)
Így született meg a brutalizmus, amelyet egyébként azóta sem definiáltak, egyszerűen annyit tesz: nagy, egyszerű, letisztult, vaskos, betonból épült, a hagyományos, a díszítéseket jutalmazó közízlés szerint ronda, építészetileg azonban így vagy úgy, de mégis lenyűgöző épület. Természetesen egy csomó épületet „lebrutalistáznak”, amely nem az, és egy csomó igazi remekmű észrevétlen és kategorizálatlan marad, de hát mindennel így van ez a szabadversektől a punkon át a fúziós konyháig. Már csak azért is, mert a keleti blokk a szocreál gyakorlatiasság jegyében kitermelte a maga brutalizmusát, amelyet persze nem így hívtak, és bár a panel technikailag nem tiszta beton, valószínűleg nincs építész, aki tiltakozna az ellen, hogy az újpalotai toronyházat ezennel brutalistának minősítem.
Fotó: Neményi Márton
Nem csoda, hogy az ötvenes-hatvanas években világszerte (de főleg Európában) elterjedt irányzat (mozgalom? őrület?) főleg kormányzati és közintézmények építésekor jött kapóra. Sikerére jellemző, hogy vannak városok, ahol egész negyedek épültek fel a brutalizmus esztétikája mentén. Aki látta Stanley Kubrick fantasztikus (1971-es) Mechanikus narancs című filmjét, az tudja ezt jól. Nem, azok nem díszletek. Az London.
Londoni az ebben a kontextusban bizarr nevű Robin Hood Gardens is, amely szintén igazi brutalista utópia akart lenni: zárt, de teljesen jól funkcionáló közösséget és életteret szeretett volna adni a beköltöző munkásoknak az irányzat csúcspontján, a hetvenes évek elején. Furcsán csálé, elfuserált projekt lett, inkább simán nyomasztó, mint „olyan csúnya, hogy az már szép”, a borzalmas sárgás szín pedig különösen rosszul öregedett. Pár éve lebontották az egyik szárnyat, de az épület annyira tipikus példája volt a hetvenes évek lakóprojektlázának, hogy a Victoria & Albert múzeum három teljes emeletet elszállíttatott és elraktározott műtárgyként.
Robin Hood Gardens (Fotó: Jim Dyson/Getty Images)
A nyolcvanas évekre az egykor csodás, strapabíró, szebb és boldogabb jövőt ígérő beton az összes hasonló épületen rég elszíneződött, a stílust ráadásul ekkor már előszeretettel azonosították a diktatúrákkal és a nyomasztó, kelet-európai hangulattal, és ahogy roggyant össze a vasfüggöny, a brutalizmus is kiment a divatból. Illetve nem csupán kiment: egy pillanat alatt utálta és tagadta meg a közönség és az építész szakma. Húsz évvel Gropius lelkesítő mondata után már inkább úgy gondolták, egész városrészeket tettek tönkre a felelőtlen betonhasználattal, amely inkább koszolódik és rohad ahelyett, hogy méltósággal öregedne. A világ eleganciára, csúcstechnológiás megoldásokra, optimista, csillogó esztétikára vágyott az elszegényedő munkásrétegre és a nyomorra emlékeztető betonszörnyek helyett. A brutalista épületek jellemző sorsa azóta is ez:
A Queen Elizabeth Flats felrobbantása (Forrás: Wikipedia)
Manapság is ez a helyzet, sőt: egy hatalmas gazdasági válság után, a vergődő kapitalizmus és a klímakatasztrófa közepette jobban vágyunk a klasszikus értelemben szép épületekre, mint valaha. Ehhez képest furcsa és ironikus, hogy a brutalista építészet egyre népszerűbb: a retróláz része lett, a fiatal városlakók rácsodálkoznak arra, hogy valamikor ez a betonfétis jó ötletnek tűnt. Természetesen a százévesház-túrák mellett működik brutalista tematikájú séta Budapesten is, Hollywood is érzi a témát, a betonszörnyek úgy bukkannak fel a nagy költségvetésű produkciókban, mintha eleve azok díszletei lennének (néha azok is), kiemelkedő példa a Dredd, vagy a Magyarországon forgatott Szárnyas fejvadász 2049. Popkulturálisan pedig ugyanilyen fontos a pár hónapja megjelent Control című videojáték is, amely első ránézésre ugyan egy szokványos ugrálós-lövöldözős butaság, mégis különleges, hiszen az egész egy csodálatosan felépített brutalista épületben játszódik.
Az épület – a szereplők csak a Legöregebb Házként emlegetik – mindig is ott volt, és mindig is ott lesz, nem ember építette, saját magát alakítja, sokszor a fizika szabályait meghazudtolva. Pont olyan misztikus tehát, amekkora áhítattal az eredeti brutalisták tekintettek a betonra. A fejlesztők ráadásul egy valódi épület, a New York-i 33 Thomas Street alapján alakították ki a látványvilágot. Utóbbi a város (de legalábbis Manhattan) legrondább épülete, állítólag (és jellemző módon) itt van a nemzetbiztonsági hivatal óriási megfigyelő- és lehallgatóállomása.
Forrás: Fortepan
Számítsunk tehát rá, hogy mint minden egykor menő trend, némi fazonigazítással és – amennyire az építészet erre képes – ironikusan visszatér majd a brutalizmus is, és ha nem is a Belváros közepén, de Budapesten is felbukkannak a betonszörnyek. Én természetesen azt mondom, hadd szóljon! Azt különösen várom, hogy kormányzati hivatalok és minisztériumok költözzenek a klasszicizáló, történelmi áthallásokkal nyakon öntött épületek helyett orwelli díszletek közé. Őszinte helyzet lenne, még ha a szemnek nem is éppen kellemes.
