Amikor még ifjú asszony voltam, emlékszem, mindig a férjemre hagytam a telefonálást hivatalos ügyekben. Egészen odáig elmentem a telefonfóbiámmal, hogy a saját főnökömnek sem vettem fel a telefont, ha pedig ismeretlen számról hívtak, eszem ágában sem volt reagálni rá. De ugyanígy problémát okozott már anyaként is, hogy mondjuk felhívjam a gyerekorvost, vagy a saját érdekemben kérjek időpontot egy idegentől.
Inkább írtam ezer e-mailt, mint hogy felemeljem a telefont.
Ez akkor változott meg, amikor az egyik gyerekemről kiderült, hogy tartósan beteg, és folyton üldözni kellett telefonon az orvosokat, kórházakat, fejlesztőket, iskolákat, magát az atyaúristent is, hogy valahogy segítséget kapjunk. Naponta kellett vadidegenekkel telefonálnom úgy, hogy azt sem tudtam, mi vár a vonal másik felén, sokszor még azzal sem voltam tisztában, hogy mit kellene kérdeznem. Egy ilyen helyzet megedzi az embert, azóta sokat enyhült a fóbia, még ha nem is múlt el teljesen.
Azt gondoltam, hogy biztos csak én vagyok ilyen kis nyomi, béna, önbizalomhiányos ember, hogy a telefonáláson rugózzak, de a Twitteren belefutottam egy beszélgetésbe, amiből kiderült, hogy meglepően sokan élnek ugyanezzel a problémával – és egyikünk sem nyomi ettől, csak kicsit fóbiásak vagyunk. Anett, a beszélgetés indítója épp abban a cipőben jár, hogy a telefonfóbiája miatt nem jut el kozmetikushoz, mert szülési szabadságra ment a megszokott szakembere, tehát mondhatjuk, hogy az életminőségében romlást tapasztal amiatt, hogy nem szeret telefonálni.
„Eleinte csak olyan helyeket néztem, ahol online lehet bejelentkezni, de ez szinte nem létezik ebben a szakmában. Pedig nagyon jól jönne, mert én teljes feszültségben vagyok, ha egy vadidegent kell felhívnom. Mert mi van, ha nem tudom elmondani a dolgokat? Mi van, ha nem veszi fel? Mi van, ha zavarom őt éppen a munkájában? Mi van, ha nem hall rendesen? És ha én se őt? Mi van, ha nincs időpontja, és nekem se jó, amit felajánl? Mi van, ha a hangja alapján már eleve nem szimpatikus az illető?
Hogyan utasítsam el, hogy ne bántsam meg? Megannyi kérdés, ami feszélyez.
Utálok telefonálni. Csak a vidéken élő anyukámmal szoktam telefonon beszélni hetente maximum kétszer néhány perc erejéig. A barátaimat sem hívom fel, a férjemet sem, előbb írok sms-t, vagy a Facebook-cseten írok rá emberekre, mert egyszerűbb és gyorsabb. Pedig élőszóban szívesen beszélgetek, bárkivel leállok dumálni, és nem okoz gondot megkérdezni valamit, útbaigazítást kérni, csak felhívni ne kelljen senkit hozzá. Utálom az ügyintézést, mindent online intézek, amit lehet. Ahogy látom és hallom, a generációm többi tagja is hasonló gondokkal küzd, ők sem mernek telefonálni, inkább sms-t írnak, vagy cseten üzennek.”
Fotó: Unsplash
A telefonfóbia esetén az a probléma, hogy akár még hátrányok is érhetnek miatta. Anettnek például szőrös marad a szemöldöke, ami nem eget rengető gond, de vannak, akik komolyabb mellékhatással küzdenek amiatt, hogy nem hajlandók telefonálni:
„Egy éve alszunk azért szar ágyban, mert akit kinéztem Jófogáson, hogy vesz meg és újít fel ágyakat, csak telefonon elérhető. (Az e-mailben csekkolhatókon túl vagyok, drágák).”
„Több mint egy éve halogatok egy telefont egy bojlerszerelőnek.”
Van, amikor simán felhívok valakit, akit fel kell, máskor hetekig képes vagyok halogatni, mert tartok valamitől, csak azt nem tudom, mitől.
„Egy éve nincs hitelesített mellékvízmérőm, mert csak úgy lehet intézni, hogy felhívom őket. Sőt, ezután még végtelen papírmunka is. Inkább teszek félre pénzt a várható büntetésemre.”
„Én háromszor is elpróbálom előtte, hogy mit akarok mondani, pedig csak egy időpontot kérek valahova… őrjítő néha.”
„Húgomat kértem meg, hogy aktiváltassa, és kérjen új PIN-kódot a bankkártyámhoz, mivel csak telefonon lehetett elintézni.”
„Nekem 120-as pulzus minden alkalommal, amikor hívnak, vagy én hívok valakit. Múltkor nem értették, miért töltöm ki a neten az űrlapot, amikor kaját rendeltem, ahelyett, hogy hívtam volna őket.”
Az, hogy utálsz telefonálni, nem feltétlenül jelenti azt, hogy szociális szorongásod lenne: bár gyakran kapcsolódnak egymáshoz, nem következik egyik a másikból. Sokan szemtől szemben teljesen jól kommunikálnak, mégis elönti őket a jeges rémület, ha telefonálni kell. Nincs róla konkrét adat, hogy hányan utálják a telefonálást, de azért sejthető tanulmányokból, hogy egyre növekszik a számuk: egy 2011-es kutatás szerint akkoriban napi 12 telefonhívást bonyolítottunk le, míg 2015-re ez a szám a felére csökkent. Azaz ahogy az egyéb kommunikációs formák (cset, e-mail) egyre elérhetőbbek, úgy utasítjuk el még inkább a telefonálást.
Alison Papadakis klinikai szakpszichológus szerint a telefonfóbia nagy része annak tudható be, hogy a kommunikációnk 90 százaléka nonverbális, azaz nem a szavakból, hanem mimikából, testbeszédből, ezernyi más gesztusból és jelből tevődik össze, a telefonban viszont csupán a szavak és hangsúlyok állnak rendelkezésünkre, és ettől nehezebben tudjuk értelmezni, amit a másik mond: például hogy mikor viccel, hazudik, vagy mikor válik fenyegetővé a viselkedése. A gesztusok és a mimika nélkül olyan a telefonálás, mintha vakon kellene vezetnünk – érthető, hogy miért olyan frusztráló az egész, hiszen kitalálós játékot játszunk, amiben a vonal két végén lévő emberek csak feltételezések alapján tudnak tájékozódni. És lehet ezt még fokozni: ha csak hangüzenetet tudunk hagyni, az aztán az igazi kihívás.
Van tehát alapja a telefonfóbiának, és nem véletlenül keresünk helyette más, írásos kommunikációs formákat. Nem is muszáj persze telefonálni, de azért annyira érdemes küzdeni a viszolygás ellen, hogy legalább saját magunkat ne akadályozzunk és hátráltassuk vele az életben.
