Tudtad, hogy a rák gyógyítható agykontrollal? De igazából az is elég, ha szedsz gyógygombát – nem a vicces gombát, na! –, pár vitamint, és máris eltűnik a rosszindulatú daganat. De a lényeg persze az, hogy a lelkedet gyógyítsd meg, és felszívódik a rák, mert az a te problémád, hogy rosszban vagy anyáddal, és alkoholista volt az apád, attól lettél beteg. Megszámolni sem tudom, mennyi tanácsot kaptam, amikor kiderült a mellrákom, szinte mind le akart beszélni a kemoterápiáról, és az alternatív gyógymódok egész arzenálját sorolta fel. Bár azzal én is egyetértek, hogy daganatos betegség esetén szükség van egy onkopszichológusra – ez jár is itthon ingyen a kezelések mellé –, és az is fontos, hogy megtanuljunk új stresszcsökkentő technikákat, de hogy nem fogunk meggyógyulni csupán ennyitől, az is biztos.
Mégis honnan veszik a bátorságot az emberek, hogy okoskodjanak olyan betegségekről, amikről amúgy fogalmuk sincs, és lebeszéljenek életmentő kezelésekről másokat?
Hol marad a felelősségérzet ilyenkor? Mi van, ha tényleg visszautasítom a kemoterápiát, és elmegyek helyette agykontrollozni, majd egy év múlva emiatt elföldelnek? Ja, akkor csend van, hirtelen senki nem mond semmit, és természetesen a halott lenne csak a hibás.
De nem kell rögtön hogy halálos betegséged legyen, akkor is megtalálnak az önjelölt mágusok, akiknek mindenre kész válaszuk van. Elég, ha csak migrén kínoz, természetesen jön rá a megoldás: pozitívan kell gondolkodni, mert attól elmúlik a fejfájás. Ha endometriózisban szenvedsz, és minden menstruáció idején egy hétig kétrét görnyedsz a fájdalomtól, akkor pedig tuti bántalmazó kapcsolatban élsz vagy az anyád, apád a hibás, mindenesetre lelki sérülésed van valamitől, amit ha felszámolnál, rögvest megoldódna minden bajod. Amióta internet van, ez a jelenség szárnyra kapott, és viszi a szél minden irányba a jó tanácsokat, amiktől már a falra mászunk, mert pont annyit érnek, mint az elhíresült „nyugodjál meg, attól megnyugszol” tanács, de legalább még ártalmasak is.
Nagyon nagy a felelősség, és ezt sokan nem érzik
Szonja első kézből tud mesélni az ilyen kéretlen, ám káros tanácsokról a pánikbetegsége kapcsán: „Amikor az első pánikrohamom volt, amiről nem is tudtam akkor, hogy az, másodikos gimnazista voltam. Nem tegnap történt, hanem húsz éve. Akkoriban még a pánikbetegség vagy szorongás szót nem is nagyon lehetett itthon hallani, a depresszió volt az, ami azért bekerült a köztudatba. De azt is úgy képzelték el, hogy vagy semmiség, vagy a zárt osztályon fekszik valaki begyógyszerezve. A mentális betegségek gyakoriságáról nem esett szó, arról pláne nem, hogy ezzel együtt is lehet élni. Nem értettem egyet azzal, hogy bezzeg régen ilyen nem volt, mert nyilvánvalóan volt (a mai statisztikák szerint látszólag kevesebb, de volt), csakhogy a diagnózisig nem jutott el a delikvens, alkohollal gyógyította magát, esetleg véget vetett az életének. Nem néztek az alkoholizmus oka mögé, pedig nagyon sokszor mentális betegség állt és áll a háttérben (a függőséget ma már eleve oda sorolják).
Mire diagnosztizáltak, már 20 éves voltam és 38 kiló. Túl rengeteg, majdhogynem naponta előforduló rohamon, folyamatosan gyötrő, irreális (azaz beteges) szorongáson.
Azóta is, kisebb megszakításokkal, kerestem a jó szakembert és terápiát. Nem akartam, hogy gyógyszerezzenek, az első találkozásom a szerekkel ijesztő volt. Prozac és Rivotril kombinációját írta fel elsőre az orvos, akkor még nem léteztek a mai, enyhébb SSRI gyógyszerek (antidepresszánsok). Ettől a kettőtől még rosszabbul lettem, és egyszer még a HÉV-en is fent maradtam, annyira nem voltam képben.
Nem mindig kell tanácsokat osztani (Képünk illusztráció – Forrás: Getty Images)
Bevallom őszintén, hogy körülbelül egy tucat pszichológusnál és pszichiáternél jártam az elmúlt 20 évben, és istenigazából egy volt az, akivel egy pontig eljutottunk, de ott is rájöttem arra, hogy a meló nagy része rám hárul. És mindennapos, nem olyan, amiből egyszer csak meggyógyulsz. A mai napig nem tudják pontosan, hogy a mentális betegségnek egységesen mi a konkrét oka. Ha van ilyen. Mert valószínűleg túlnyomórészt nincs, hanem környezeti hatások vagy környezeti hatások és genetika egyvelege az, ami előidézi. Nyilván itt most nem a személyiségzavarokról beszélek, az más kutatási terület alá tartozik, hanem az engem is érintő pánikról és szorongásról.
Nem vagyok szakember, nem értek hozzá, csak tapasztalataim vannak. Éppen ezért, amióta nyíltan beszélek a betegségemről arra mindig nagyon ügyeltem, hogy ne adjak tanácsot idegeneknek.
Arra különösen, hogy ne mondjam azt, hogy meggyógyultam, hiába voltam jól már két éve (ilyen is volt). A hátam borsódzik az »így gyógyultam ki a pánikbetegségből« előadásoktól. Mert tudom, mennyire másképp működnek az emberek, az emberi agy. Mennyire más és más okoktól szenved valaki. Soha, de soha nem jutna eszembe egy ilyen törékeny állapotba bármilyen szinten is beavatkozni laikusként. És attól, hogy 20 éve szenvedek tőle, olvasok róla és az átlagnál nagyobb tudásom van a témában, még laikus vagyok.
Tanácsokkal engem is próbáltak ellátni, volt, aki gyógyszerről akart lebeszélni, de olyan is akadt, aki arról akart meggyőzni, hogy a gyógyszer teljesen biztonságos és egyetlen megoldás. Mindig ugyanazt a kérdést tettem fel ezeknek az embereknek:
Te vállalod azt, hogy a tényként közölt tanácsod hatására, ha betartom, rosszabbodik az állapotom, esetleg, ne adj isten, öngyilkos leszek?
Mert nekem nem segít. Mert olyan állapotban vagyok, hogy igenis kell a gyógyszer a kémiai egyensúly helyreállítására? Vagy olyan állapotban vagyok, amikor egy erős nyugtató teljesen felesleges, és csak rászokom?
Vállalod a felelősséget azért, hogy állítod, ahogyan te, más is sporttal – vagy bármilyen egészséges étellel – » garantáltan kigyógyul« a mentális betegségéből, de én mondjuk fél éven át mozgok mindennap, mint az őrült, de ugyanolyan rosszul vagyok, és ezért mindennek tetejében azt hiszem, csak én vagyok ilyen szerencsétlen, és kudarcélmény is ér? Nagyon nagy a felelősség, és ezt sokan nem érzik. Senki nem azt vitatja, hogy nekik használt az általuk promotált módszer. De tényként állítani, hogy egy olyan betegségre, amire még a kutatók sem tudják a tuti gyógymódot, te tudod a választ, hatalmas felelőtlenség. És veszélyes.“
Szonja utolsó mondatában ott van a mindent összefoglaló lényeg: veszélyes és felelőtlen dolog osztogatni a tanácsokat olyan betegségek esetében, amikről valójában nem tudunk semmit. Ha nincs diplomád a falon arról, hogy értesz hozzá, akkor kérlek, tartsd meg inkább magadnak a tanácsodat, hogy ne árts másoknak.
Még több cikk a betegségekről:
- Simonton-terápia: „És akkor a minyonok lerohanják a rákos sejtjeimet”
- „Leköptek, kicsúfoltak és kiközösítettek” – hétköznapok egy ritka bőrbetegséggel
- 7 furcsa betegség, amiről még sosem hallottál
