Az űrkutatás történetének egyik legsúlyosabb katasztrófája lehetett volna, helyette az összefogás és a kemény munka diadalaként gondolunk vissza az Apollo-13 küldetésre. A küldetés célja a harmadik holdra szállás lett volna, erre azonban érthető okokból sosem került sor.
Az Apollo-13 legénysége – név szerint James Lovell Jr., John Swigert Jr. és Fred Haise Jr. – 1970. április 11-én indult el a floridai Kennedy Űrközpontból, hogy a Neil Armstrong–Buzz Aldrin, illetve a Pete Conrad–Alan Bean páros után ők is landoljanak a Hold felszínén. A kilövéssel még semmi probléma nem adódott, így a legénység tagjai április 13-án, az esti órákban épp a lefekvéshez kezdtek készülődni, a Földtől mintegy kétszázezer kilométerre, útban a Hold felé.
Gene Krantz, a földi irányítás vezetője a houstoni irányítóközpontban (A monitoron Jim Lovell parancsnok látható) (Fotó: NASA)
Az űrhajósok befejezték aznapi tévés bejelentkezésüket, amelynek keretében bemutatták a holdkompot a földi nézőknek, miközben a földi irányítás épp a műszakváltásra készülődött. Lefekvés előtt annyit kértek Swigerttől, hogy a megfelelő kapcsolók segítségével keverje fel az Apollo-13 oxigéntartályainak tartalmát. Az egyik kapcsoló elfordításakor azonban robbanás rázta meg az űrhajót, ekkor hangzottak el az azóta legendássá vált szavak:
Houston, baj van.
A most 92 éves Jim Lovell – aki a balul elsült küldetés előtt az Apollo-8 fedélzetén járt már a Hold sötét oldalán – nemrég a Houston, We Have a Podcast című podcastban mondta el, hogy a robbanást követően kinézett az egyik ablakon, és azt látta, hogy valamilyen gáznemű anyag szivárog az űrjármű hátuljából. Elég volt ránézni az oxigénszintet mérő mutatókra, hogy kiderüljön, az Apollo 13 három, oxigént fejlesztő üzemanyagcellájából kettő megsemmisült.
Az Apollo-13 sérült szervizmoduljáról a visszatérés előtti percekben készítettek fotót a legénység tagjai (Fotó: NASA)
Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a holdra szállás meghiúsult, innentől már az volt a kérdés, hogy a legénység tagjait meg lehet-e még menteni, vagy arra vannak kárhoztatva, hogy a nyílt világűrbe sodródjanak, ahol lassú fulladásos halál várt rájuk.
Eközben a NASA mérnökei lázasan dolgoztak a houstoni irányítóközpontban, hogy kitalálják, hogyan juthatna vissza a Földre a három űrhajós. Az események megértéséhez tudni kell, hogy az Apollo-13 három fő elemből állt. A parancsnoki modul volt a helyszíni irányítóközpont, illetve ez a rész volt egyedül alkalmas arra, hogy kibírja a visszatérést a fold légkörébe. Az úgynevezett szervizmodul működtette az összes kulcsfontosságú rendszert a navigációtól kezdve a hajtóműveken át az oxigénfejlesztő és víztisztító berendezésekig, a robbanás következtében azonban ezek java használhatatlanná vált. A harmadik rész pedig a holdkomp, amellyel Lovell és Haise leereszkedett volna a Hold felszínére.
Jack Swigert az űrben megszerelt légszűrőt tartja (Fotó: NASA)
A parancsnoki modulban eddigre körülbelül 15 percre elegendő oxigén maradt, a legénységnek így gyorsan cselekednie kellett. Az oxigéngenerátor kivételével minden kulcsfontosságú rendszert leállítottak és mindhárman átköltöztek a két ember befogadására tervezett holdkompba. A NASA mérnökei azt a megoldást eszelték ki, hogy a Hold gravitációját hatalmas csúzliként használva juttatják majd vissza a Föld közelébe az Apollo-13-at. Ehhez a megmaradt üzemanyagot is felhasználták, hogy finoman korrigálják az űrjármű pályáját. Bár tervezett volt, de a Hold távolabbi oldalán a rádiókapcsolat is megszakadt az Apollo-13-mal, így a földi irányítás csak reménykedhetett, hogy minden rendben lesz, amíg újra nem hallják majd egymás hangját.
A Föld légkörébe való belépés előtt a legénység tagjai felvették a szkafandert és visszamentek a parancsnoki modulba, majd az utolsó pillanatban leválasztották azt a holdkompról, hogy az eredeti tervekhez hasonló módon térjenek vissza a Földre.
Ehhez azonban több problémát is meg kellett oldani: például, hogy a lekapcsolt rendszerek között volt a fűtés is, ezért a visszatérést megelőző napon a legénységnek 3 fok körüli hőmérsékletet kellett elviselnie. A helyzetet bonyolította, hogy a két főre tervezett holdkompban három felnőtt férfi légzése miatt elkezdett veszélyes szintre szökni a szén-dioxid mennyisége. A földi irányításnak ezért megoldást kellett találni arra, hogyan lehet a parancsnoki modul kerek és a holdkomp szögletes légszűrőit összekapcsolni, a fedélzeten található eszközök használatával. Ez végül szigetelőszalag, műanyag zacskók, illetve kartonlapok felhasználásával sikerült, így másodszorra is meg tudtak menekülni a fulladás rémétől.
„Hárman összeraktuk a szűrőt és hála istennek, működött – mondta Lovell a podcast vendégeként. – Ez a csapatmunka és a kreatív problémamegoldás iskolapéldája volt, miközben türelmesnek is kellett lennünk, nem kapkodhattunk.”
A visszatérés előtt még egy fontos feladat várt az űrhajósokra: műszerek és kijelzők nélkül kellett úgy beállítaniuk az Apollo-13-at, hogy az pontosan kétfokos szögben érje el a Föld légkörét. Ha ennél kisebb lett volna a szög, a vízen kacsázó kőhöz hasonlóan lepattantak volna az atmoszféráról és ismét kisodródnak a nyílt űrbe. Ha pedig ennél nagyobb, akkor szénné égtek volna a súrlódás miatt. Az űrhajósok végül a Föld és a Nap pozícióját használva folyamatosan korrigálták a belépési szöget, így sikerült élve visszatérniük a veszélyes utazásról. Az Apollo-13 végül 1970. április 17-én ért vissza a Földre.
Az Apollo-13 legénysége (b-j.): Fred Haise, Jim Lovell és Jack Swigert a sikeres hazatérést követően (Fotó: NASA)
A mentőakcióról 1995-ben film is készült Tom Hanks, Bill Paxton és Kevin Bacon főszereplésével. Az eredeti legénység tagjai közül Lovellen kívül ma már csak Haise van életben, Swigert ugyanis 1982-ben, 51 éves korában elhunyt.
További cikkeink az űrkutatás témájában:
- „Tudatosan figyeljünk arra, hogy a szokottnál türelmesebbek legyünk”
- Ez komoly: Magyarország 2024-ben űrhajóst küldene az űrbe
- Gumiabroncsgyárban dolgozott az első női űrhajós
