Keveset tudunk a rágózásról, pedig már hatezer évvel ezelőtt is rágózott az ember. Igaz, akkoriban nyírfakéregből készült kátrányt rágtak. „Azt, hogy mióta ismerjük a rágógumit és mióta rág az ember, nagyon nehéz meghatározni – mondta el Dr. Török Róbert PhD, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum igazgatóhelyettese – főmuzeológusa azon a konferencián, amelyet a Magyar Édességgyártók Szövetsége tartott a magyar rágógumi történetéről, a rágópiac jelenéről és kihívásairól. – Maga a kátrány antiszeptikus tulajdonságokkal bír, ezért akkortájt a szájápolásban is jelentős lehetett a szerepe, sőt olykor fogtömésként is alkalmazták. A források szerint Nagy Sándor katonái a vadon termő mentát rágcsálták, az eszkimók a bálnabőrt rágták, Nyugat-Afrika népei pedig a kóladiófa gyümölcsét. A középkorban a petrezselymet rágták egészségügyi okokból a szájszag enyhítésére, később a nagy földrajzi felfedezések után a kávészemeket, majd jól ismert tény, hogy a dohánylevelet rágták elődeink.”
Később, a nagy földrajzi felfedezés idején nemcsak a dohányzást, hanem a gumirágást is átvette az akkori európai civilizáció. A maják a tudományos nevén Archas sapota nevű fából készítették el chicle nevű rágógumijukat, amelyet többek között az éhség- és szomjúságérzet csökkentésére használtak.
„Az első klasszikus értelemben kereskedelmi forgalomba hozott rágógumit az Egyesült Államokbeli Maine államban 1848-ban John. B. Curtis üzletember kezdte árusítani, amelynek az alapja az indiánok rágóján a lucfenyő gyantáján alapult. Az 1860-as években az amerikai feltaláló, Thomas Adams kísérletezett chicle-lel, hogy létrehozzon az ipar számára egyfajta gumiszerű anyagot, igaz erőfeszítései sikertelenek lettek. Kilenc évvel később William Finely fogorvos szabadalmaztatta a rágót, elsősorban orvosi célokra. Ma már furcsán hangzik, de a gumit oldószerekkel lágyította, rágója krétaport és porított édesgyökeret is tartalmazott, de a leírások szerint a szó szoros érelmében nem volt édes” – jegyezte meg Dr. Török Róbert. Az igazi rágógumikirály azonban William Wrigley lett a 19. század végén, aki eredetileg tisztítószappan, majd sütőpor eladásával foglalkozott. Ehhez mellékelte ügyfeleinek a rágógumit egyfajta reklámajándékként, amely hamar népszerűbbé vált a sütőportnál, ezért vállalatát rágógumi-gyártásra állította át, és hirdetéseiből dollármilliomos lett. Máig népszerűek Jucy Fruit, Spearmint és Doublemint termékei (ma már a Mars forgalmazásában).
Wrigley’s Spearmint és Adams reklámok az 1910-es évekből (Fotó: Stock Montage/Getty Images)
A szakértő cáfolja azt a közkeletű vélekedést, hogy hazánkba az amerikai katonák hozták a rágógumit, hiszen az a kezdetektől, a gazdasági fejlődés és kereskedelmi kapcsolatok révén jelen volt nálunk is, még ha olykor hiánycikknek is számított. Török az első hazai rágógumi hirdetést 1902-ből találta meg a Budapesti Hírlapban: a Ricy chewing-gum-ot akkor már igen sok (Fodormenta, Tutti-Frutti, medvecukor, Rózsa, Ibolya, Narancs, Kola, Nektár) ízben forgalmazták.
„Ázsiai influenza-járványként terjed a rágógumi élvezése”
A muzeológus elmondta, nálunk az 1950-es években igen rossz szemmel néztek minden új dolgot, ami az országba érkezett, így a rágót is. Azt írták róla, kokaint és morfiumot csempésznek benne, mérgezett rágóval gyilkolnak, vagy épp járványhoz hasonlították a rágózás szokását:
Az ázsiai influenza-járvány nem terjedt el olyan gyorsan hazánkban, mint a rágógumi élvezése. E kóros tünetnek lehetünk szemtanúi úton-útfélen: moziban, színházban, cirkuszban, bálban, gyűléseken. Ez a csúnya nyugati betegség általános iskolai tanulóinkat sem kerülte el. Egyik napról a másikra szinte rabjává váltak
– idézi a szakember egy tanár írását a Köznevelés folyóiratból, 1959-ből. Itthon egyébként 1970-ig csak időnként importált szállítmányokból, nyugati utazásból hazatértektől, vagy külföldi rokonoktól lehetett rágóhoz jutni. A rágót a szocializmus keményebb időszakában a kapitalista, imperialista elhajláshoz társították. A rágózás kifejezhette, hogy nem tetszik a rendszer. Azt már én teszem hozzá, hogy ez nálunk nyugatabbra sem volt másképp. A háború utáni Nagy-Britanniában a tinédzserek számára a rossz életű amerikai filmkarakterek, gengszterek váltak példaképpé, a szülők legnagyobb bánatára, akik hiába akarták lebeszélni őket a csámcsogással járó mintakövetésről, azzal érvelve, hogy a rágó tönkreteszi a fogaikat vagy összeragasztja a beleiket, a kamaszok csak annál jobban rágóztak. Az 1950-es években Emily Post etikett szerző pedig egyenesen a „kérődző tehenekhez” hasonlította a rágózó nőket. Ezekből az ellenérzésekből máig valamennyi fennmaradt, és vannak olyan társas szituációk, amikor egyértelműen illetlen dolog rágózni, és igencsak nagy fejtörést okozhat, mi van, ha mégis bent maradt a szánkban: köpjük ki vagy inkább nyeljük le?
Rágógumi fújó verseny egy chicagói cukorka boltban, 1946. (Fotó: Bettmann/Getty)
A parázna, rágózó nő
Török Róbert előadásán felbuzdulva utánanéztem, vajon milyen a rágógumizó nők megítélése a történelemben. Röviden: igencsak ellentmondásos. Az aztékok például úgy gondolták, hogy a nyilvános rágógumizás elfogadhatatlan társadalmilag a felnőttek, különösen a férfiak körében. A 16. században egy spanyol misszionárius, Bernardino de Sahagún azt írta róluk, azok a nők, akik nem házasok, nyilvánosan rágják a chicle-t. „Egy feleség szintén chicle-t rág, de nem nyilvánosan… ezzel oszlatják el szájuk vagy fogaik rossz szagát. Rágják a chicle-t, hogy ne utálják őket” – számol be tapasztalatairól a vélhetően megbotránkozott Sahagún, aki jegyzetében arra is kitért, hogy azok a felnőtt nők, akik nyilvánosan rágóznak, paráznák, míg a hasonlóan cselekedő férfiakat elnőiesedettek.
1900-ra a rágógumizás beépült az emberek mindennapi szokásaiba, miközben a 20. század eleji reklámok és hirdetések okosan kialakították, hogyan gondoljanak magukra a rágógumizó fogyasztók. A reklámok azt sugallták, a rágógumi elsősorban női szokásnak számít. A rágóforgalmazó cégek terméküket modern női kiegészítőként árusították, amely a glamour- életérzéshez kötődött. Egy nőnek, aki dohányzott, ivott és csókolózott, rágógumira volt szüksége a higiéniai és megjelenési követelmények teljesítéséhez.
A rágógumizó elegáns idősebb nőket, híres hollywoodi színésznőket felmutató reklámok mindkét nem számára egyaránt vonzónak számítottak: a férfiaknak azt üzenték, hogy a nő viselkedése nem éppen szemérmes és ildomos, épp ezért izgató, a nők számára pedig azt, hogy a rágózás a vágyott, de tiltott nőies magatartással kapcsolódik össze.
Fotó: Earl Leaf/Michael Ochs Archives/Getty Images
Nem véletlen, hogy a rágógumiknak lenyűgöző volt a népszerűségük a századfordulós főiskolára járó nők körében. Wrigley kifejezetten ennek a célcsoportnak hozta létre Vassar márkanevű rágógumiját 1892-ben, amire fel számos helyen próbálták nevetségessé tenni és lejáratni a Vassar-lányokat és rágózási szokásaikat. Az ellenkampányok undorító szokásnak állították be a rágást, a buborékfújást, ami egyáltalán nem nőies. Az 1920-as évektől emiatt a rágógumi cégek inkább a közép és a felsőosztály hölgyeire fókuszáltak, és szerették volna a rágó rossz hírnevét, a „nőietlenséget” kifejezetten az ellentétébe fordítani. 1938-ban, a Claudette Colbert színésznő által reklámozott rágó egyenesen a nőiesség, a jó egészség, a fehér fogak és a tökéletes arcbőr védjegyévé vált, így a rágó többé nem édességnek, hanem szépészeti terméknek számított. Ugyanakkor a rágógumizás-etikettet hirdető kiadványok azt hirdették, a nők ugyan szabadon rágózhatnak, de tekintettel kell lenniük arra, ez hol és mikor megfelelő.
Emlékeztetnék arra, hogy a rágógumizás olyan, mint minden más rágása. Csukva kell tartanunk az ajkainkat, és zajtalanul, észrevétlenül rágnunk.
Más hirdetések a huszadik század elején és közepén, például a Dentyne Gum reklámjai teljesen elfogadhatóvá akarták tenni a fiatal nők rágógumizását, sőt arra ösztökélték őket, hogy úgy tekintsenek a rágóra, mint a szellemi és szexuális függetlenség szimbólumára. A rágózást nem lehetett elrejteni: a buborékfújás, a rágás oly módon tette láthatóvá a nőket, hogy a figyelem a szájukra és az arcukra szegeződjön – ez pedig egyfajta lázadást is jelentett a nemi szabályokkal szemben. Persze ezek a hirdetések tudat alatt azt is megerősítették, hogy a nőknek fehér fogakkal és friss lehelettel kell rendelkezniük ahhoz, hogy kívánatos legyenek, miközben úgy tettek, mintha a rágózás a nők számára a nemi szerepek alóli felszabadulást kínálná.
Fotó: Ben Weber, Unsplash
2000 tonna rágót rágunk el
A rágózás megítélésén persze nemcsak a reklámok, de a különféle kutatások is sokat javítottak. Már az 1930-as években megjelent egy tanulmány azzal kapcsolatban, hogy a dolgok rágása felszabadítja az izomfeszültséget, a rágózás pedig segít a katonáknak ébernek maradni. Harry Hollingworh pszichológus szintén ebben az évtizedben arra jutott, hogy a gépírók 19 százalékkal nyugodtabbak voltak, ha rágózhattak a munka közben. A 70-es évek végén már kimutatták, hogy a cukormentes rágógumi rendszeres használatával megelőzhető a fogak pusztulása, mivel serkenti a nyáltermelést, így csökkenti a baktériumok elszaporodását. És bár nagymamáink még azzal riogattak, összeragad a gyomrunk, ha félrenyeljük a rágót, természetesen ez sem igaz: a rágó szerencsére simán végighalad az emésztőrendszeren.
Hogy nem sok maradt a rágó-előítéletekből, azt jól mutatja, hogy ma már irdatlan sokat rágózunk (egy-két országtól eltekintve persze; Szingapúrban például 1992-ben betiltották a rágózást, mégpedig azért, hogy az emberek ne köpködjék tele az utcákat vele). Sánta Sándor, a Magyar Édességgyártók Szövetségének elnökének előadásából kiderült, évente 20 milliárd, vagyis fejenként átlagosan 2000 forintot rágunk el rágó formájában, ez orzságos szinten körülbelül 2000 tonnát jelent. Leginkább a borsmenta, a mentol és a gyümölcs ízű rágókat szeretjük, viszont – noha Magyarország egykor golyórágó-nagyhatalom volt – rágófogyasztásunk 5 százalékát teszi ki csupán a golyórágó-fogyasztás.
Magyarország, a golyórágó nagyhatalom
Magyarországon a Budapesti Édesipari Vállalat budafoki úti Csemege Édesipari Gyára kezdte meg a termelést 1968-ban vásárolt, golyórágót formázó francia gépsorokon, amelyek 1969-ben elindultak, és 1970 már a magyar rágógyártás első teljes éve volt. A magyar golyórágó termelés hatalmas része exportra ment – lényegében az egész világot elláttuk golyórágóval, exportáltunk az amerikai kontinensre, Ausztráliába, Nyugat Európába, Ázsiába. Ezért itthon időnként hiánycikké vált a rágó a boltokban. A későbbiekben fellépő munkaerőhiány miatt a gyártás Bács-Kiskun megyébe költözött. Később megjelentek a kereskedelemben a legnagyobb cégektől importált klasszikus, amerikai stílusú drazsé- és laprágók.
A Magyar Édeséggyártók Szövetsége
Rágógumi fal Seattleben (Fotó: Taylor Rooney on Unsplash)
A koronavírus-járvány persze a rágópiacnak is betett, mivel rágót leginkább „házon kívül” rágunk, és a járvány kitörésekor elsősorban az alapélelmiszerek (lásd a járvány elején tapasztalható hisztérikus liszt- és konzervfelhalmozás) beszerzésére törekedtünk. Az utóbbi hónapokban csökkentette rágófogyasztásunkat az is, hogy rágót alapvetően impulzus alapján vásárlunk, a vírustól tartva most azonban sokkal céltudatosabban, bevásárló listával a kezünkben jártuk a sorokat, és az online vásárlás közben sem csábítgathattak a pultoknál sorakozó színes rágólátványosságok. A szakértők mégis azt mondják, az aktuális nehézségek ellenére előre tekintenek, és az újabb termékfejlesztések a különböző ásványi anyagokkal, nyomelemekkel, egyéb táplálék kiegészítőkkel dúsított termékekről szólnak majd. Ez összhangban van az egészségtudatos élelmiszervásárlás trendjével is, amelybe a rágó, vagy akár a különböző kiegészítőkkel (nyomelemek, vitaminok) felturbózott rágó kiválóan beleillik. A rágó tehát átalakul, ha kell, fejlődik, túlél. A rágó örök. Mert hogy is szól a retro golyórágó reklám refrénje? „A gyümölcsízű golyórágót soha, soha semmi másért nem cseréljük el”.
