Rubint Réka a múlt héten egy Facebook-posztot osztott meg arról, hogy gyerekkorában a testnevelő tanára genetikai selejtnek nevezte, és meg is akarta buktatni. Rubint arról beszélt, hogy akarattal, kemény munkával mennyi mindent el lehet érni, még akkor is, ha ezt mások nem hitték el rólunk. Arról azonban nem szólt a poszt, hogy az ilyen pedagógusi attitűd többek között az alakuló önértékelést bombázza, és traumatikus élményt okozhat. Motiválni, egy gyereket ösztönözni nem így kell.
„Annyira hülyék vagytok, mint hat pár rendőrcsizma”
– mondta egy középiskolai magyartanárnő a diákjainak. Valószínűleg neked is akadnak emlékeid iskolás korodból – főleg ha több vagy, mint harminc – olyan pedagógusról, aki szimplán lehülyézett az osztály előtt, megalázott, vagy cinikus, szarkasztikus poénba csomagolva oltott. A Facebookon megszondáztatva a kérdést, tömegével ömlöttek hozzám kommentben és üzenetben az emlékek, a nevelési célzattal kapott minősítésekről, leértékelésekről, amelyek burkoltan vagy egészen explicit formában nyilvánultak meg. Jakab Juli színésznő például azt mesélte, hogy a tanára egyszerűen kinevette, amikor jelentkezett órán.
„Egyébként ezek miatt 11 évesen fél évet lógtam a suliból úgy, hogy senkinek nem tűnt fel. Azt hiszem, depressziós voltam, így utólag”
– idézte fel Jakab a negatív élményét.
Volt, aki nem is tudott kiemelni egy rossz tapasztalatot, annyi hasonló érte a suliban.
„Erről szólt a 8 osztályos gimnázium első 4 éve gyakorlatilag minden tanár részéről” – írta az egyik kommentelő, míg egy másik, akit nevezzük Katalinnak, így emlékezett vissza a középiskolás évekre: „Nálunk több tanár is volt, aki szerette hangoztatni, hogy nem lesz belőlünk lófütty se. Az osztályfőnökünk az egyik full kitűnő osztálytársamnak mondta valami apróbb hülyeségre (nem figyelt órán, beszélgetett, ilyesmi), hogy ha így folytatja, nem viszi majd semmire és egy igénytelen, pörköltszaftos atlétás suttyó lesz belőle. A kőszigorú irodalomtanárunk meg az egyik színműre készülő lánynak mondta versmondás után, hogy »Így neked esélyed sincs, hogy felvegyenek a színművészetire«.” És akadtak ennél izmosabb megnyilvánulások a folyamatosan érkező hozzászólásokból:
„Gimis osztályfőnökünk, kémiatanárunk, amikor az egyik osztálytársunk kiment felelni egy ZERO logós pólóban: ‘Mi van, Zolikám (a nevet megváltoztattuk), kiírtad magadra, hogy mi vagy?’ Megjegyzem, a srác teljesen átlagos tanuló volt, csak nem kitűnő, ami kb. kimondatlan elvárás volt az elit gimi elit osztályában” – írta egy lány.
Az ilyesféle megszólalások sajnos nem csak a régmúlt emlékei, még ma is simán elhangoznak osztálytermekben, annak ellenére, hogy ma már jól tudjuk, az iskolában szerzett erősen negatív érzelmi tapasztalatok kifejtik hatásukat a gyerek életének különböző területein.
Az állandó szidás, kritizálás traumához vezethet (Fotó: Getty Images)
A megrázó élmények egy jelentős része az iskolai bántalmazásokból kerülnek ki, ezen belül is kiemelt helyet kap a tanároktól elszenvedett abúzus. Ezen nem kizárólag a pofonokat, kokikat, és a durvább fizikai erőszakot értjük, hanem a legalább ennyire elfogadhatatlan verbális, lelki agressziót. Utóbbihoz tartozik a társak előtti megszégyenítő szidás, vagy az, ha nevetség tárgyává teszik a gyereket, a leértékelés, a minősítés, vagy a sűrű kritizálás. Ezek traumával járnak, mert ahogy azt Carolyn Knight amerikai professzor írja: „Traumával jár minden olyan elkerülhetetlenül stresszes szituáció megélése, amely meghaladja az egyén megküzdési módjait”.
Ráadásul az erős érzelmekkel járó tapasztalatok a memóriánkban különösen tartósan raktározódnak el. Ilyenek a villanófény-emlékek, ami azt jelenti, hogy évekkel később is pontosan emlékszik rá az ember, még arra is talán, hogy mit viselt, amikor a negatív életesemény történt. Azt ugyanakkor már csak kevesen tudják feleleveníteni, mit is kellett volna megtanulniuk, hiszen a zavart állapotban csökkennek a tanulási képességek. A Mindset Pszichológia egyik cikkéből kiderül az is, hogy a gyerekek fiatal agya különösen védtelen az erősen negatív tapasztalatok elraktározásával szemben, mivel még nem fejlődtek ki a prefrontális kéregben azok a végrehajtó funkciók, amelyek teret adnának a rossz élmények tágabb perspektívából való megvizsgálásának. A beégett emlék hatását jól példázza az egyik beérkezett üzenet:
„A matektanárom közölte, hogy meg fog buktatni az érettségin, annyira buta vagyok. A matek érettségim négyes lett, utána meg még elvégeztem a közgázt is. Azóta is rendszeres rémálmom, hogy érettségiznem kell matekból, nem vicc.”
Nem tudatos, de káros
„Fontos megjegyezni, hogy a leértékelés, viccbe burkolt megalázás mögötti bántás nem tudatos a pedagógusok részéről. Lehet, hogy egy látott, magukévá tett mintát követnek, vagy csak egyszerűen hatni szeretnének a gyerekre, és azt gondolják, ez a legjobb módja, és legtöbbször az eszköztelenségükből eredő frusztrációt vezetik így le” – ezt már Szigeti Réka, egészségfejlesztő pszichológus, a Sulinyugi szakmai vezetője mondja. Szerinte a verbális erőszak legtöbbünk szocializációs csomagja. „Sajnos sokan ebben nőttünk fel, ez a pedagógiai módszer átjár minket” – mondja a szakember, és ha belegondolunk, iskolás korunkban valóban elfogadtuk, kész ténynek vettük, hogy az ilyen viselkedést megengedhetik maguknak a pedagógusok. Sőt, rendszerint a szülők sem háborodtak fel a tanárok túlkapásain, de javarészt nem is tartották annak, hiszen maguk is ezt tapasztalták anno. Vagy esetleg durvábbakat.
Ahogy Réka is mondja, ezek az abuzív technikák leggyakrabban becsípődések, amelyeket sok felnőtt megtapasztalt gyerekkorában, így akaratlanul ismétli a saját tapasztalatait. „Ugyanakkor egyre inkább megjelenik a pozitív nevelés is, ami nem azt jelenti, hogy folyamatosan dicsérjük a gyereket, fontos benne a következetes visszajelzés, kerülve a büntetést. Utóbbit az a logika irányítja, hogyha tudatosítom mások előtt, hogy miért rossz az, amit csinált, majd legközelebb talán nem csinálja, hiszen ebben a helyzetben rosszul érezte magát. Azonban, ha valakivel azt élte meg, hogy ő nem jó, az kétféle következménnyel járhat: a gyerek magára húzza a címkét, elhiszi magáról, hogy tényleg rossz, tehetségtelen, lusta, semmirevaló stb., és annak megfelelően fog viselkedni. A másik lehetőség, pedig az, hogy iszonyú dühös lesz, és átvált támadásba.”
Vagyis a leértékelés leértékelést szül
„Az építő negatív kritikával alapvetően nincs baj, de azzal igen, ha tendenciózus negatív légkört teremt, és különösen rossz a cinikus kritika, mint a »Na, fiam, látom a dolgozatodból, hogy te leszel a következő Nobel-díjas!« Ettől a gyerek összezavarodhat, hiszen nem minden gyerek értelmezi jól az érzelmi, szociális átmeneteket” – magyarázza a pszichológus, hozzátéve, hogy rendkívül érzékenyek tudunk lenni a sértő, bántó, leértékelő visszajelzésekre, sok tanár nem is gondolja, hogy mennyire visszhangozni tud egy-egy megjegyzés az elmében. „Az, ahogy a pedagógus kommunikál rólunk, beépül az öntudatunkba. Ezek a leértékelő, minősítő mondatok ritkán a dacos, jelen esetben akár a rezilienciára hajazó hozzáállást is kiválthatja (mint Rubint Réka esetében, a szerk.), vagyis a gyerek megpróbálja bebizonyítani, hogy a tanárnak nincs igaza., Azonban még ez esetben is igaz, hogy az érzelmi hatása destruktív, a bántó mondatok beépülnek az önértékelésünkbe” – mondja.
„Kis Szabó (a nevet megváltoztattuk), te is olyan hülye leszel, mint az apád”
– ezt már Csaba írja, aki ma is emlékszik a fájó sértegetésre. „Azzal a részével nem vitatkozom, hogy apám tényleg elég hülye volt, de mivel egész életemben próbáltam nem hasonlítani rá, ezért eléggé fájt, és bár ez a tanárnő ezt a megjegyzését leszámítva mindig korrekt volt velem, ez a fél mondata maradt meg bennem, és elérte, hogy kizárólag ez jusson eszembe, ha megláttam őt valahol, vagy eszembe juttatták. Szerintem egy családi sértést egy pedagógus nem engedhet meg magának, a szülőket nem kicsinyelheti le a gyerek előtt” – teszi hozzá a férfi.
Fotó: Getty Images
Természetesen érthető, ha a pedagógusnak olykor elege lesz, elfárad, kimerül, ugyanakkor nem mindegy, hogyan tálalja az érzéseit, hogy elkeseredettségében, dühében miket mond. Épp ezért lenne a pedagógusoknak szükségük több érzékenyítő programra, tréningre, amelyek során elsajátíthatnak konfliktus és stresszkezelő módszereket, és segítségükkel felülírhatnák a generációk óta velük élő mintákat.
A szóbeli erőszak ugyanis lényegében a kultúránk része
A fekete pedagógia, a gyerek nevelésének ma is mérgező, de elterjedt módszere, amely a gyerek viselkedését a felnőtt ellenőrzése alá vonja, és a büntetés eszköztárával dolgozik. Szerencsére 1993 óta már törvény tiltja a tanároknak, hogy testileg fegyelmezzék diákjaikat, azokat megalázó helyzetbe hozzák, valamint tilos a gyermekek személyiségi jogait megsérteniük. Ugyanakkor a verbális agresszió bizonyos formái még sok esetben evidens, hétköznapi jelenségek az iskolákban, de sokszor maguk a pedagógusok sincsenek azzal tisztában, hogy amit tesznek, az káros a gyerekre nézve.
Ez az információszegénység nem a pedagógustársadalom hiányossága, csupán annak a társadalmi attitűdnek a része, leképeződése, amely az erőszakot tolerálja.
Itthon még mindig hallani olyan bírói ítéletekről, amikor súlyos lelki és fizikai abúzusokat bagatellizálnak, vagy legitimálnak, így nincs mit csodálkozni azon, hogy a tanárok egy része szörnyen, bántó módon beszél a gyerekekkel.
Ahogy mondani szokás, mindig a fejétől bűzlik a hal, vagyis, ahhoz, hogy a lelki, szóbeli és fizikai erőszak elfogadhatatlanná váljon, központi erőfeszítéseket kellene tenni a képzés, tömegtájékoztatás, gyereknevelési és egymás közötti kommunikációs szokások megváltoztatásáért. De ez valószínűleg nem mostanában fog megtörténni, hiszen a jelenlegi közhangulatot a gyűlölet és a félelemkeltés határozza meg, ez pedig finoman szólva sem olyan közeg, amelyben az erőszakmentes kommunikáció és konfliktuskezeléssel kapcsolatos törekvések központi segítségre vagy társadalmi támogatásra számíthatnának. Mindaddig, amíg a társadalom különböző színterein azt látjuk, hogy a szóbeli, lelki abúzus a mindennapok része, a tanár megszégyenítheti a diákját, a politikai vezetők egymást gyalázhatják, központilag generált gyűlöletkeltés zajlik, és rengetek pár és szülő-gyerek kapcsolat is hasonló dinamika mentén működik, addig még nagyon messze vagyunk attól, hogy érdemi változás történjen a témában. Vagy hogy a gyerekek jogai a gyakorlatban is érvényesítve leegyenek, kezdve a zéró toleranciával, ami a testi fenyítésüket illeti.
Akadnak hangok, akik szerint a gyerekjogok fontossága túl van lihegve, ám mielőtt ilyeneket gondolunk, érdemes azt tudni, hogy a jogszabályok egyszerűen csak ugyanarra a szintre emelték a gyerekek védelmét 2005-ben, mint ahol a felnőttek, és most már az állatok védelme is van. A gyerekjogokat bagatellizáló attitűd pedig mélyen összefügg azzal is, hogy a felnőttek közül sincsenek sokan tisztában a saját jogaikkal, és nem gondolják úgy, hogy élhetnének azokkal.