Még a rasszista férje sem tudta róla, hogy fekete

Irene épp Chicagóban vásárolgat a nyári hőség közepén. Amikor megkérdi a taxist, hová ülhetne be egy hűsítő ital társaságában élvezni az árnyékot és a kinti szellőt, a férfi egy elit hotel tetőteraszának bárját javasolja neki. Bár a nő tudja, hogy feketeként nem léphetne be oda (a múlt század húszas éveiben járunk), de mivel elég világos a bőre, és gyakran szokták őt fehérnek nézni, ezért tesz egy próbát, és bejön neki. Épp a hotel tetőteraszán szürcsöli a teáját, amikor meglátja, hogy egy távolabbi asztalnál ülő nő bámulja őt, majd odalép hozzá. Alig ismer rá sok-sok éve nem látott gyerekkori barátnőjére, Clare-re, aki szőkén, fehér úrihölgyként szólítja meg őt. A két egykori barátnő beszélgetni kezd, és Clare elmondja, hogy miután elköltözött otthonról, fehérként élt tovább. Hozzáment egy gazdag, fehér pasihoz, szült neki egy gyereket („Úgy izgultam, nehogy sötét bőrű legyen”.), és most az unatkozó háziasszonyok életét éli, ugyanis a gyereke egy svájci magániskolába ment, a férje pedig sokszor van úton az üzleti ügyei miatt.

Clare elmeséli, hogy bár sikerült valóra váltania a céljait az új életében, hiányzik neki a régi, a barátok és a környék. A meglehetősen aktív társasági életet élő Irene-en keresztül visszatér a régi közösségébe, ahol rohamléptekkel válik népszerűvé, miközben Irene-t nagyon zavarja, hogy miért ölel keblére a fekete közösség egy olyan nőt, aki hátat fordított nekik, hogy kiadja magát valaki másnak. Röviden erről szól a Passing (hivatalos magyar címén A látszat ára), a Netflixen látható új, fekete-fehér film, ami ugyan nem igaz történet alapján készült, de egy olyan regényíró (Nella Larsen) élményein alapul, aki félvérként maga is megtapasztalhatta mindezt a húszas évek Amerikájában, és egy olyan angol filmrendezőnő/színésznő (Rebecca Hall) hozta tető alá, akit hosszú időn át az egész világ fehérként ismert, pedig az egyik nagyapja fekete volt, és a világos bőrét kihasználva egész életében fehérként élt a fehérek között.

Rebecca Hall a A látszat ára című film bemutatóján (Fotó: Tommaso Boddi/Getty Images for Netflix)

Az átjárásról

Rasszista apa miatt szakítottak, 39 év után összeházasodnak

A rasszok közti átjárás a 18. századi Amerikában vált először jól látható jelenséggé főképp annak köszönhetően, hogy addigra már viszonylag sok világosabb bőrű fekete volt. Ők nagyrészt olyan kapcsolatokból születtek, ahol egy rabszolgatartó jött össze valamelyik rabszolgájával, rosszabb esetben pedig nemi erőszak áldozatai szülték meg őket. A világosabb bőrtónus később lehetőséget biztosított számukra, hogy kitörjenek a rabszolgalétből. Ha sikerült elszökniük, az adottságaikat kihasználva elvegyülhettek a fehér emberek között, és úgy kezdhettek új életet, hogy nem kellett folyton rettegniük.

Később, a XX. században, a Jim Crow-törvények okozta faji szegregáció adott új értelmet a rasszok közti átjárásnak. Akkor már nem azért próbálták magukat fehérnek kiadni, hogy az életüket mentsék, hanem azért, mert szerettek volna maguknak egy jobb életet azáltal, hogy így egy magasabb társadalmi státuszba kerülhettek. Így az átjárás egyszerre volt rasszok és társadalmi rétegek közötti. Joggal merül fel a kérdés, hogyha valakiben fehér vér is csörgedezett, miért könyvelték el őt automatikusan feketének? A XIX. század végére egyre több volt a mulatt Amerikában, és az ebből fakadó zavart, amit akkoriban láthatatlan feketeségnek neveztek, az egyszerű megoldásokra törekvő rasszisták úgy próbálták rendbe hozni, hogy bevezették az úgynevezett „egy csepp szabályt”: eszerint, ha valakinek a vérében egyetlen csepp is volt egy fekete őstől, akkor őt feketeként kellett regisztrálni, legyen a bőrszíne bármennyire is fehér. Voltak államok, ahol ez „csupán” informális szabály volt, de akadtak olyanok is, ahol törvényt hoztak róla.

Gyakoribb, mint gondolnánk

Dr. Albert Johnston a húszas években a végzettségéhez méltó orvosi állást keresett. A doktor fehér és fekete ősökkel is rendelkezett, és a kórházak akkoriban nem engedték, hogy fekete orvosok fehér bőrű betegeket kezelhessenek. Amikor egy Maine állambeli kórház a felvételi eljárás során nem kérte Johnstontól, hogy specifikálja a faji hovatartozását, a férfi állást kapott a kórházban. Mivel a felesége, Thyra csak nyolcadrészben volt fekete, ők ketten új életet kezdtek fehér házaspárként, és a gyerekeiket is fehérként nevelték. Johnston döntése talán furcsának tűnhet, pedig abszolút logikus volt. A Jim Crow-törvények Amerikájában a feketéket szisztematikusan fosztották meg az előrelépés lehetőségeitől, és sok államban voltak kitéve a lincselés veszélyének, ebből pedig menekülőutat kínálhatott, ha valaki el tudta hitetni magáról, hogy fehér. Bár a történelem és a biográfusok számos Johnston doktoréhoz hasonló esetet jegyeztek fel, azt már sokkal nehezebb megállapítani, hogy a fajok közti átjárás mennyire számított gyakorinak. Ugyanis aki ilyet csinált, néhány önmagát leleplező kivételével általában egy életen át titkolta, és sokszor csak a legközelebbi hozzátartozói tudtak róla, vagy még ők sem.

A Northwestern University tanulmányában a kutatók az 1880 és 1940 közötti amerikai népszámlálási adatokból indultak ki. Lehetőségük volt bizonyos emberek direkt lekövetésére, összehasonlítva azt, hogy kik voltak azok, akik az egyik cenzus során még feketének, egy későbbi során pedig már fehérnek vallották magukat. Főképp férfiakat követtek, ugyanis a nők házasság utáni névváltoztatása nehezebbé tette az adataik visszakövetését. A kutatás szerint az 55 évesnél fiatalabb fekete férfiak legalább 1,4 százaléka vallotta magát más rasszúnak egy évtized elteltével, és ez alapján a vizsgált időszakban a jelenség legalább 300 ezer embert érintett. Ez azonban egy rendkívül konzervatív becslés, ennél jóval többen, akár 7-10 százaléknyian is lehettek.

A tragikus mulatt

A rasszizmus egyáltalán nem csak a férfiak „sportja”

Az elmúlt két évszázadban számos regény (Fannie Hurst: Asszony a vonaton, Frances E.W. Harper: Iola Leroy…), jelent meg a rasszok közti átjárás jelenségéről. Írtak róla fekete, mulatt és fehér írók is, és bár ezek a könyvek különböző történeteket mesélnek el különböző emberekről, van bennük valami közös: a nagy többségüknek mulatt nők a főhősei, akiknek sikerül magukról elhitetniük a világgal, hogy fehérek, hogy később azt vegyék észre: valójában boldogtalanok az új életükben. Két világ között ragadtak, a fehérek világát nem érzik igazán magukénak, mert egy hazugság által tartoznak csak oda, a feketék közé pedig nem mehetnek vissza, mert akkor lelepleződnének. Ezek a történetek jellemzően tragédiával végződnek (ezért is hívják őket tragikus mulatt sztoriknak), és sok későbbi irodalmár elmélete szerint sokszor az volt a bújtatott mondanivalójuk, hogy a társadalmi és gazdasági előnyökért nem érdemes másnak beállítani magad, mint ami vagy, mert akkor boldogtalan leszel egy életen át.

Ha pusztán a felszínt kapargatjuk, a Passing is erről szól, ugyanakkor Nella Larsen könyve és az ebből készült film ennél azért jóval árnyaltabb. A főszereplő, Clare nem csak azért hazudja magát fehérnek, hogy jobb élete legyen, hanem mert ő egy olyan ember, aki nem viseli el a határokat, végtelenül szabad, ezért folyton keresi az izgalmakat. Azt látjuk rajta, hogy szinte folyton feszegeti a határokat, és olykor szándékosan sodorja magát a lebukás szélére. Egyszerre mindent akár: a fehérek életével együtt járó privilégiumokat ugyanúgy, mint a feketék társaságát, zenéjét és kultúráját. A barátnője pedig elítéli ezért, sokáig nem észrevéve azt, hogy kettejük közül Clare az, aki igazán szabad, és pontosan tudja, mit akar. Igen, itt is tragédia a vége, de ez itt nem a magát fehérnek álcázó főszereplő boldogtalanságából következik, hiszen Clare egy életteli, magát bármilyen helyzetben feltalálni képes figura.

Ruth Negga, Clare szerepében a A látszat árában (Fotó: Profimedia/Netflix)

Még mindig aktuális

Ma már Amerikában nem kell lincseléstől félni, és sokkal több kapu áll nyitva a feketék előtt, mint a múlt század első felében, de ez nem jelenti azt, hogy a rasszizmus hirtelen megszűnt volna, és a fajok közti átjárás érvényét veszítené, és ma ne fordulnának elő hasonló esetek.

– mondja Alisha Gaines, a Black for a Day: White Fantasies of Race and Empathy című könyv szerzője. Az identitáspolitika egyre fontosabbá válik, a társadalom pedig továbbra is szereti meghatározni helyettünk, hogy szerinte kik vagyunk mi valójában, nem törődve azzal, hogy mi egyetértünk-e a véleményével vagy sem. És ha jobban belegondolunk, az átjárás témája emiatt nálunk is pont annyira érdekes és aktuális, mint mondjuk az Egyesült Államokban.

Felhasznált cikkek: (kelloginsight), (electricliterature), (cnn), (time)