Szexista botrány a Horizon Forbidden West című játék körül

Furcsa az olasz Vanity Fair februári címlapja. A magazin címén kívül csak egy szúrós tekintetét a néző szemébe vájó lányt láthatunk rajta, törzsi ruhákban és testfestéssel, fonott hajjal, fülében egy oda nem illő, headset-szerű kütyüvel, alatta pedig egy szál felirat: Aloy e la rivoluzione, azaz Aloy és a forradalom. A fotó egyébként bármilyen érdekes is, és van tele talányos részletekkel, furcsán mesterséges, steril, még a ma megszokott szétretusált magazinborítókhoz képest is. Ez azért van, mert ez nem fotó, Aloy pedig nem létezik. Ez a kép egy videojátékból származik, a címe Horizon Forbidden West, Aloy pedig ennek a főhőse.

Fotó: Vanity Fair

Bár a játékiparban – főleg a nagy költségvetésű címek esetében – megszokott, hogy a szereplőknek nem csak a hangját, hanem az arcát és testét is valódi színészek kölcsönzik – a legutóbbi híres példa Keanu Reeves mellékszerepe a Cyberpunk 2077 című játékban –, Aloy esetében erről szó sincs, ő teljes egészében a fejlesztők agyszüleménye. Még így is (sőt, pont hogy így) képes volt hatalmas botrányt kelteni az internet (elég nagy) gamer szegletében: konkrétan játékosok tízezrei őrjöngtek amiatt, hogy

Már akkor is állt a bál, amikor tavaly megjelentek az első bemutatók és képkockák, most pedig, hogy a játékot ki is adták, végképp forrnak az indulatok. Magával a játékkal – amely az apokalipszis utáni Amerikában játszódik és a törzsi közösségekbe szerveződött maradék emberiség küzdelmes életéről szól, láttunk már ilyet, legfeljebb a robotdinoszauruszok (!) jelentenek némi újdonságot – semmi baj nincs, sőt: a kritikusok imádják és az eladási adatok alapján a játékosok zöme is. Az őrjöngő kisebbségnek konkrétan az a baja, hogy

Ez pedig úgy tűnik, 2022-ben elég ahhoz, hogy ne csak fórumokban és a közösségi oldalakon szítsanak lázadást és hirdessenek bojkottot, de a Forbidden Westet lepontozva számszerűsíthető kárt is okozzanak a fejlesztőknek és a kiadóknak. Mi folyik itt?!

Ahhoz, hogy megértsük, nem úszunk meg egy kis videojáték-történelmet. Rövid lesz és amennyire egy női magazinban ez ebben a témában lehetséges, szórakoztató, ígérem. Kezdjük ott, hogy a játékok hőskorában, a nyolcvanas években a videojátékok női főszereplői így néztek ki:

Forrás: Twitter

Azaz nem is a főszereplői, hiszen olyanok akkoriban nem voltak, az alapvetően kamaszfiúkra szabott, otthon (tehát nem játékteremben, azt a világot most hagyjuk) játszható videojátékok női karakterei kimerültek az olyan sablonokban, mint a „megmentendő hercegnő”, „elrabolt barátnő”, „szexi varázslónő”, esetleg főgonosz. Ezt a trendet legfeljebb a Nintendo Metroid című játéka törte meg, amelyben egy Vasember-szerű páncélos szuperhőssel kellett átverekednünk magunkat brutálisan nehéz pályákon, majd a játék végén Samus – így hívják ugyanis – leveszi a páncélját, és kiderül, hogy

Volt is meglepetés! Ez azonban inkább kivétel volt, a videojátékipar ezután sem érezte úgy, hogy emancipálni kellene a nőket. Még tíz évvel később sem, amikor megjelent a nagy, formás mellekkel és hangsúlyos, kerek fenékkel szó szerint ellátott Lara Croft a Tomb Raider című játékban. (Pontosabban annyira formás és kerek, amennyire a korabeli 3D-s technológia engedte, valójában inkább szögletes volt rajta minden, de a hiányzó részleteket a célközönség, azaz a kamasz fiúk boldogan odaképzelték.)

Ez pedig – kissé leegyszerűsítve és egy-két pozitív próbálkozástól eltekintve – így is folyatódott. A technológia fejlődését és az újabb és újabb konzolgenerációk érkezését a nagy költségvetésű játékokban utazó, profitorientált kiadók elég nagy arányban használták arra, hogy minél részletesebb és – szándékuk szerint – a nyálelválasztást segítő, a férfiak fantáziáit minél hatékonyabban kiszolgáló női karaktereket alkossanak. A Tales of Berseria című japán fejlesztésű szerepjáték egyetlen képkockája szépen illusztrálja, milyen fantáziákat kínálnak a fejlesztők a férfi és a női szereplők ügyében: nézd meg a képet és találd meg az öt apró különbséget a nemek reprezentációja közt!

Forrás: Namco Bandai Games

Mindenki érzi a mintát, ugye?

Visszanézve is problémás: a régi Game Boy-reklámok érthetetlen szexualitása

Amikor végül – 2013-ban, jó nagy szünet után, egy újabb fejlesztőcsapattal – felélesztették a Tomb Raider-sorozatot és egy eredettörténet erejéig visszahozták Lara Croftot, az emberi test arányaihoz hű, realisztikusabb megjelenést és ruházatot kapott a fiatal, az ókori romok és tárgyi emlékek épségére mérsékelten figyelő régészlány. De a „jócsaj-faktor”, azaz a szép, szimmetrikus, arányos babaarc, a hosszú lábak és a nagy mellek maradtak; ha Lara ennél is emberibb lett volna, az alighanem a már akkor is mindent eldöntő internetes fórumok dühét és az eladások visszaesését jelentette volna.

Térjünk is rá végre Aloyra, elvégre róla szól a cikk. Az addig macsó lövöldözős játékokban utazó holland Guerilla Games napra pontosan öt éve jelentette meg Horizon Zero Dawn című csodaszép játékot az akkor aktuális PlayStation konzolra. Aloy ebben egy fiatal lány volt, akit már születésekor kiközösített a kontinens összes törzse, azaz nem csak (ahogy ezekben a játékokban szokás) a világot kellett megmentenie, hanem bizonyítania is, hogy méltó az elfogadásra, és mint kiderült, az egyikből nem feltétlenül következett a másik. A Horizon nem volt harcos feminista alkotás, inkább csak finoman illusztrálta, hogy nőként a férfiak uralta közegben minden sokkal nehezebb, és ekkor még csak néhány, a saját testével és szexualitásával különösen egészségtelen viszonyt ápoló játékost irritált, hogy Aloy átlagos kinézetű nő volt, nem a megszokott videojáték-jócsaj.

A Guerilla Games nem csak azzal vállalt kockázatot, hogy nem egy morcos, barátságtalan, macsó férfit választott főszereplőjéül (lásd még: God of War, The Last of Us, Gears of War-sorozat, bármelyik Call of Duty; még szakkifejezés is van erre a típusra: video game angry man), hanem egy fiatal, optimista, kedves nőt, hanem azzal is, hogy nem folytatást, előzményt vagy spin-offot, hanem teljesen új történetet tálalt egy ismeretlen világban. Mindenesetre bejött: a Zero Dawn volt annyira sikeres, hogy ne is legyen kérdés, érkezik-e a folytatás. Érkezett is, méghozzá a lassan tízéves PlayStation 4 mellett az új, sokkal fejlettebb 5-ös konzolra is. Ez azért fontos, mert a fejlesztők így megtehették, hogy sokkal összetettebb és valósághűbb, már-már fotorealisztikus szereplővé gyúrják át Aloyt: az első részhez képest izmosabb, cserzettebb, felnőttesebb lett, szexibb azonban (legalábbis a szó Tomb Raider-i értelmében) nem. Ezt már az első bemutatónál kiszúrták a játékosok, és rengetegen szóvá is tették, sőt számonkérték a fejlesztőket, hogy ezt hogy képzelik, többen kész kis összeesküvés-elméletekkel álltak elő, hogy a Guerilla Games a progresszív, radikálisan feminista, woke üzeneteit csomagolja majd a játékba, és az egész a testpozitív-mozgalomról szól majd.

Fotó: Guerilla Games

Egy grafikus a Twitteren odáig merészkedett, hogy fogta az új Aloy-t és „megjavította”: nem csak „nőiesebb” arcot kapott, de sminket és rúzst is. Az ötlettel az volt a legkisebb baj, hogy ez utóbbiak nem is léteznek a játék világában. A képet sokan kritizálták, de a játékosok jó része a keblére ölelte: „tessék, így kellene kinéznie egy videojáték-hősnőnek”. A posztot végül inkább letörölte a gazdája, de az internet szerencsére megőrizte nekünk.

Forrás: Twitter

A pokol akkor szabadult el, amikor a Guerilla Games büszkén bemutatta az új Aloyt nagyon közelről és részletesen. A fejlesztőcsapat modellezői és animátorai valóban hatalmas műgonddal dolgoztak, ahogy a lány kinéz, az nem csak művészi, de technológiai bravúr is. Még finom, áttetsző (és csak nagyon közelről kivehető) pelyhecskéket is kapott az arca, ezeket a bemutató videóban peach fuzzként, azaz barackpehelyként emlegettek. A játékosok egy részének ekkor gurult el a gyógyszere: a kommentekben, majd később a már megjelent játék felhasználói értékeléseit gyűjtő Metacritic oldalon őrjöngtek azzal, hogy

Ezzel a lendülettel pedig el is kezdték lepontozni. A megjelenés után egy-két nappal úgy nézett ki a játék adatlapja, hogy míg a kritikusok értékelései alapján 10-ből 9 körül állt meg a pontszám, a gamerek visszajelzései alapján 6-7 – jellemző, hogy vagy nulla és egy, vagy kilenc és tíz pontot adtak rá, alig akadt köztes érték, azaz vagy imádták a játékot a történetéért és a látványért, vagy utálták Aloy túlságosan realisztikus testi adottságai miatt.

Forrás: Guerilla Games

Ezen a ponton jelent meg az olasz Vanity Fair, amelynek fő sztorija ez. Igaz, a cikkben nem térnek ki külön a botrányra, inkább csak Aloy „őszinte, sallangmentes megjelenését” méltatják, és azt, hogy mekkora győzelem ez ahhoz képest, ahogy a videojátékok a nőket ábrázolják. Mint írják:

Az elmúlt pár napban helyreállt a világ rendje – mármint a játék körül, mert amúgy éppen hogy felborult –, a Horizon Forbidden West pedig elfoglalta méltó helyét a Metacriticen. Úgy tűnik tehát, hogy azok, akik számon kérik egy nőn, hogy miért néz úgy ki, mint egy nő, bármilyen hangosak is, többségben azért szerencsére nincsenek.