Ne add fel soha, légy pozitív, nézd a jó oldalát! – Miért lehetnek mérgezőek az ilyen mondatok?

A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve –  így szól az a mondás, amit egy mostanában sokat emlegetett jelenséggel, a toxikus, vagy mérgező pozitivitással kapcsolatban is lehetne emlegetni. Ugyan valószínűleg mindannyian találkoztunk már olyanokkal, akik ezt maguk is alkalmazták, sőt, talán mi is voltunk olyan helyzetben, amikor így próbáltunk meg segíteni valakin, aki éppen rossz passzban volt, nehezebb időszakon ment keresztül, de azért nem árt tisztázni, hogy mit is jelent a mérgező pozitivitás, hiszen zsigerből azt gondolnánk, hogy ilyen nincs, ez a két szó ellentmond egymásnak. 

– adta meg nekünk a definíciót Juhász Bettina, a mentális egészséggel foglalkozó Mélylevegő Projekt egyik társalapítója, aki valós példákat is adott arra, pontosan milyen mondatok lehetnek azok, amelyek olykor többet ártanak, mint segítenek. Mérgező pozitivitásnak minősül az, ha valaki egy minket rosszul érintő esemény – legyen az egy sikertelen vizsga, egy szakítás, vagy akár egy szeretted elvesztése) után a következő mondatokkal próbáltak vigasztalni: „Próbáld a jó oldalát nézni!” „Csak gondolj arra, hogy másnak sokkal rosszabb!” „Ne is gondolj rá, csak a maradj pozitív!”.

Sajnos vannak olyan helyzetek, amikor a toxikus pozitivitás fokozottan veszélyes lehet: minél jobb valakinek az önismerete, a mentális egészsége, annál inkább a helyén tudja kezelni a problémáit elbagatellizáló mondatokat, addig minél sérülékenyebb valaki például egy trauma, veszteségélmény vagy valamilyen mentális zavar következményeképp, annál intenzívebb lehet a negatív hatása. „Ha például ilyen sérülékeny állapotban vagy, felmerülhet benned, hogy már jobban kellene lenned, csak nem vagy elég erős hozzá. Ilyenkor egy »jaj már, másnak sokkal rosszabb, próbálj inkább a jó oldalára koncentrálni« jellegű mondat épp ezt erősítheti benned. Hiszen ilyenkor a külvilág is azt jelzi vissza, hogy a te problémád nem is olyan nagy ügy, csak gyenge vagy, ez pedig negatív hatással lehet az önértékelésedre, és már bele is kerültél egy ördögi körbe.”

Ha mérgező pozitivitással találkozunk, akkor természetesen megpróbálhatunk védekezni ellene. Először is fontos észben tartani, hogy a másik felet valószínűleg tényleg jó szándék vezérli. „A bagatellizálónak ható mondatok mögött lehet, hogy valójában komolyan veszi a problémát, csak annyira beivódtak a köznyelvbe ezek a »támogató« mondatok, hogy automatikusan ez jut eszébe. Ilyenkor előveheted az asszertív kommunikációt. Ez akkor lesz a leghatékonyabb, ha Én-közlések formájában, azaz saját magaddal kapcsolatban, magadra vonatkozóan fogalmazod meg, hogy szerinted mi a probléma, rád ez milyen hatással van/volt/lesz és mi lehetne rá egy megoldás” – tanácsolja Juhász Bettina.

És mi a teendő akkor, ha mi magunk vagyunk azok, akik hajlamosak ilyen módon kommunikálni? Először is, érdemes elutasítás helyett elismerni és elfogadni a negatív érzéseket. Ez a kommunikációban így tud megnyilvánulni:

• Ahelyett, hogy Nézd a jó oldalát!, mondhatjuk azt, hogy Értem, mi a baj. Számíthatsz rám.
• Ahelyett, hogy  Ne is gondolj rá, csak maradj pozitív! inkább fogalmazzunk így: Írd körül, mit érzel pontosan. Itt vagyok neked.
• Ne mondjuk azt, hogy Lehetne rosszabb is!, többet segít, ha azt mondjuk, Tényleg nagyon nehéz lehet, sajnálom, hogy ezen mész keresztül.
• Lehet, hogy elsőre azt mondanánk, Ne aggódj! Csak pozitívan!, de érdemes így vigasztalni a másikat: Látom, hogy nagyon stresszelsz valamin. Tehetek érted bármit?  

„Látható, hogy az első mondatok lerázósan hangzanak. Mintha a másik fél nem is igazán akarná meghallgatni a problémát, vagy foglalkozni azzal, hogy min mész keresztül, csak kötelező jelleggel mond valamit, ami igazán nem is segít.  A második mondatok sem csodaszerek, azonban jelzik, hogy a másik fél szívesen meghallgat, és érződik belőlük a valódi támogató szándék.”

Mindenhol jelen van

A toxikus pozitivitás az elmúlt hetekben az Eufória második évadjának egyik jelenete miatt került ismét középpontba. Kat Hernandez, akit Barbie Ferreira alakít, az első évadban komoly fejlődésen ment át, sokak számára igazi ikon és példakép lett azzal, hogy a története a testpozitivitást és az önelfogadást hangsúlyozza. Kat azonban most nem érzi jól magát a bőrében. „Kat gyűlölte magát. De az a baj az önutálattal, hogy valamikor nemrég az egész világ csatlakozott egy önsegítő csoporthoz, és nem akarja befogni a pofáját” – kezdi Rue, mint narrátor, és egyszer csak egyre több influenszer bukkan fel a szobában, akik csalódottak amiatt, mert úgy érzik, Kat elárulta őket azzal, hogy molett lányként nem elégedett magával, hogy nem akar rácáfolni a társadalmi normákra, és tömegként kezdik el kántálni neki azt, hogy szeresse magát. „Nem akarom, hogy mindenki azt gondolja, magabiztos vagyok, mert nem vagyok az. Ha egy kicsit eltérsz a Hollywoodban vagy a divatiparban jellemző ideáltól, akkor automatikusan azt gondolják, hogy nagyon bátor vagy, ami szerintem nagyon sértő. Nehéz beskatulyázva lenni ebbe a dobozba, és már fiatalon ilyen nyomás nehezedik rád, hogy elégedett legyél magaddal” – nyilatkozta maga a színésznő nemrég.  

Ugyan a toxikus pozitivitásról szóló diskurzusban mintha főként fiatalok vennének részt, valójában ez a jelenség nem egy generáció sajátja.

„A mérgező pozitivitás korosztálytól függetlenül jelen van a mindennapokban. Az idősebb korosztály egy része úgy szocializálódott, hogy a fájdalmunk, aggodalmaink kimutatása, a nehézségeinkről való nyílt kommunikáció a gyengeség jele, ezért kerülendő magatartás. Manapság pedig a közösségi médiában mindenki a szép, jó, boldog pillanatait mutatja, ami egy torz képet mutat és azt közvetítheti, hogy a negatív érzéseknek nincs helye és mindig jó passzban kell lennünk.”

Hiába a jó szándék, ezek a mondatok mérgezőek (Fotó: Getty Images)

Számtalan más szakértő is problémásnak gondolja azt, hogy a közösségi média hogyan torzítja el a világról alkotott képünket, és hogy ugyan bőven vannak olyan tartalmak, amelyek próbálják felfedni a valóságot, fontos társadalmi, politikai és kulturális kérdéseket érintenek, lehetőséget adnak marginalizált csoportoknak arra is, hogy hallassák hangjukat, bizonyos platformok – például az Instagram – tökéletes táptalajai a mérgező pozitivitásnak, rengeteg olyan poszt születik, amit azt húzza alá, hogy a kellő önbizalom, az önelfogadás és a pozitív hozzáállás a boldog, sikeres élet kulcsa. Miközben a világunk ennél egy kicsit összetettebb, egyéni sorsok, történetek vannak, a rendszerszintű problémákról, egyenlőtlenségekről nem is beszélve, amelyeket pozitív mantrával önmagában nem lehet megoldani. 

A negatív gondolatoktól nem kell félnetek, jó lesz

A fentiek természetesen nem jelentik azt, hogy ne törekedhetnénk arra, hogy elinduljunk az egészségesen pozitív gondolkodás, illetve az optimizmus irányába, mert a pozitívnak lenni nem mindig egyenlő a toxikus pozitivitással, ám ehhez olyan úton kell járnunk, amire nem biztos, hogy elsőre szívesen rálépnénk. „Fura ellentmondásnak tűnhet, de számos pozitív hozadéka van annak, ha megéled a negatív érzelmeidet is, például kevésbé valószínű, hogy rágódni fogsz, ami állandósítaná a negatív érzelmeket, kevésbé valószínű, hogy bűntudatot, dühöt tapasztalsz miattuk. Érdekes továbbá, hogy lehangolttá tehet, ha úgy érzed, jól kell érezned magad – míg a rosszabb hangulatok megélése, felvállalása hosszabb távon boldogabbá tehet. A különböző naplózási technikák – például ún. gondolatnapló – segíthetnek a negatív érzéseid és gondolataid megélésében, megértésében” – nyilatkozta Juhász Bettina. És mi bajunk lehet abból, ha nem vállaljuk fel valós érzéseinket, elnyomjuk, elfojtjuk azokat?

Hogy milyen hatással lehet a fizikai és lelki egészségünkre az, ha nem merjük felvállalni, megélni az érzéseinket, legyenek azok akár negatív előjelűek, azzal kapcsolatban több kutatás is készült, a Journal of Psychosomatic Research című szaklapban 2013-ban jelent meg egy tanulmány, ami szerint alatt azoknál az embereknél, akik rendszeresen elfojtották az érzéseiket, magasabb volt a korai halálozás kockázata, illetve van egy 2018-ban publikált kutatás is, ami azt igazolja, hogyha nehezebben fogadjuk el a kellemetlen, rossz érzéseket, gondolatokat, akkor azzal árthatunk magunknak. De korábban is foglalkoztak már ezzel a problémával: egy, a kilencvenes években végzett kutatás résztvevőit két csoportra osztották, mindkét csapatnak orvosi eljárásokról készült videókat mutattak, miközben mérték a stresszreakcióikat, ám míg az emberek egyik felét arra kérték, hogy nyugodtan adjanak teret érzéseiknek, a többiektől azt kérték, ne mutassák jelét annak, ha valami zavarja. felkavarja őket. És mi történt? Azok, akik elfojtották az érzelmeiket, azoknál sokkal jobban, szignifikánsan mérhető volt a stressz. A szakértők szinte minden, a témában adott nyilatkozatukban felhívják arra a figyelmet, hogyha nem tudunk önmagunk lenni, őszintén felvállalni magunkat az érzéseinket, az kihathat a külvilággal, más emberekkel való kapcsolatunkra is, és ahelyett, hogy támogató személyek vennének körül, a felszínes kapcsolatok kerülhetnek túlsúlyba. 

A The Conservation egyik cikke szerint egyébként az embereket nem úgy tervezték, hogy mindig pozitívak legyenek, és oka van annak, hogy miért idézzük fel könnyebben a rossz emlékeket, evolúciósan vagyunk így programozva, hiszen azon nagyon, nagyon távoli ősünk, aki figyelmen kívül hagyta a veszélyre utaló jeleket, nem a lehető legrosszabbra számított, katasztrofális vagy akár halálos helyzetbe kerülhetett. És a szerző megjegyzi, lehet, hogy nem ilyennek születtünk, de gyermekkorunkban sokunkból próbálják kinevelni azt, hogy teret adjunk a negatív érzéseknek, száműzzük azokat, ha elesünk, akkor poroljuk le magunkat, és menjünk tovább. Érdekes persze az, hogy a kutatások szerint a szülők sokkal könnyebben észreveszik, ha egy csecsemő valami miatt nem érzi jól magát, vagyis negatív érzései vannak, mintha a fordítottjáról van szó. Nyilván ez is összefügg a fentiekkel, ahogyan az is alapvetően a negatív jelenségek, a fájdalom leírására használt sokkal gazdagabb és változatosabb, mint a pozitív események leírására használt szókincsünk, hogy a negatív ingereket általában kidolgozottabban és differenciáltabban értelmezzük.

Arra, hogy a negatív érzelmeknek milyen fontos szerepe van, Eszter is csak idővel jött rá. „Szerintem a toxikus pozitivitás alapvetően ebből a tévhitből nőtte ki magát, hogy vannak elítélendő érzéseink, amiket jobb nem érezni, és állandóan valamiféle mennyei állapotban kell a felhők felett ezerrel lebegnünk, mert az a normális, és a boldog élet titka. Azóta szerencsére rájöttem, hogy  fárasztó, természetellenes és egészségtelen folyton az öröm, hála és egyéb »pozitív« érzések átélésére, ezek kierőszakolására törekedni, főleg akkor, amikor nem ez az adekvát válasz egy helyzetre. Az úgynevezett negatív érzéseknek is fontos funkciói vannak, és minél inkább eltoljuk meg elfojtjuk őket, annál inkább ott vannak és piszkálnak a mélyben, ahelyett, hogy kieresztenénk, átengednénk magunkon őket, és ettől nyugodnánk vissza, nem pedig valami pozitív mantra magunkra erőltetéséről. Utóbbi számomra kifejezetten fárasztó tevékenység lett egyébként, menekülök az ilyen tanácsoktól, főleg – mert bár hiszek abban, hogy a negatívnak tűnő helyzetek átfordíthatóak pozitív, építő dolgokba – de ennek a szemléletváltásnak magától, belülről kell fakadnia, különben nem lesz hiteles.”

Hozzátette, szerinte az önismeret mindenkit eljuttat oda, hogy a toxikus pozitivitás helyett együttérzés fejlődjön ki benne önmaga és mások iránt is, és ahhoz, hogy ne kliséket dobáljunk felé, szükségeltetik tehát egy bizonyos fokú empátiás készség és érzelmi intelligencia is. „Amíg a saját magunk érzéseitől ennyire távol vagyunk, valószínű magunk is könnyen beleeshetünk a toxikus pozitivitás csapdájába, hiszen nagyon is biztonságos eszköz ez mások gyors »lekezelésére« és a saját emberi érzéseink elnyomására. Szomorú vagyok, amikor azt olvasom, hogy valaki azt mondja mondjuk egy rákos betegnek, hogy »ne félj, mert megteremted« – ezzel szörnyű terheket rak a másik vállára, aki még rosszul is érzi magát, hogy ő a hibás a bajáért. Ugyanígy elszorul a szívem a »ne add fel soha«, amúgy jóindulatú tanácsától, mert van úgy, hogy az embernek a feladás hozza el az érzelmi könnyebbséget és a megnyugvást.”

„Ami igazán pozitív támogatás lehet, ha az embert emlékeztetik az erőforrásaira, arra, milyen erős, és hogy mennyi mindent jól csinált már az életben. Ez az, amit egészséges pozitivitásnak hívnék.”

Nem jó, de nem is tragikus

Ha a pozitív és negatív gondolatokról, hozzáállásról beszélünk, akkor muszáj megemlítenünk két olyan krízist, ami mostanában meghatározza a mindennapjainkat, az egyik a koronavírus-járvány, a másik pedig az ukrajnai háború. Vannak szakértők, akik szerint – és ez főleg a pandémia első időszakában volt jellemző – az, hogy sokan azt sulykolták, hogy ezt az időszakot arra kell kihasználni, hogy fejlődjünk, hogy új készségeket sajátítsunk el, új hobbijaink legyenek, hogy nem szabad, hogy a tétlenség mocsarába süllyedjünk, az sokszor a mérgező pozitivitás határát súrolta, és ez a közösségi oldalakon, amiket mostanában még intenzívebben pörgetünk, még inkább jelen volt. 

„Az, hogy szeretnénk mi irányítani, hogy nem szeretünk bizonytalanságban élni, nagyban hozzájárult ehhez.  A közösségi médiában az emberek jellemzően a pozitív dolgokról posztolnak, nem mutatják be a teljes valóságot, és úgy tűnt, hogy a járvány kitörése után sokan voltak, akik hajlamosabbak toxikus pozitivitást sugárzó mondatokat és esztétikus grafikákat posztolni, mint szembenézni a világjárvány fájdalmas valóságával… Mindeközben a legtöbb ember csak megpróbálta átvészelni a napokat anélkül, hogy sírva fakadna, vagy eluralkodna rajta a szorongás vagy depresszió, miközben a közösségi oldalakon olyan tartalmak jöttek vele szemben, hogy maradjanak pozitívak, használják ki bölcsen ezt az időt” – nyilatkozta a Dazednek  Elizabeth Beecroft pszichoterapeuta.

Miközben első blikkre jó megoldásnak tűnhet elmenekülni a rossz dolgok elől azzal, hogy folyamatosan lefoglaljuk magunkat, nehogy beférkőzzön a csúf valóság a gondolatainkba, nem szabad beleesni a hibába, hogy semmilyen formában nem veszünk tudomást arról, ami a falainkon kívül zajlik, és hogy ez milyen hatással van ránk. „Tagadni, hogy az élet velejárója a csalódás, frusztráció, veszteség, fájdalom, kudarc és szomorúság, az irreális és tarthatatlan. Az élet szenvedés. Ezen az igazságon semmilyen pozitív gondolkodási gyakorlat nem változtat” – idézi az Atlantic Robert Emmonst, akinek a hálakutatás a területe. 

Vannak, akik szerint erre a nagy igazságra többek között az ún. tragikus optimizmus a válasz, ami egzisztenciális-humanista pszichológus és holokauszt-túlélő Viktor Franklhez köthető. A tragikus optimizmus röviden összefoglalva annak elfogadása, hogy az életben elkerülhetetlenek a kudarcok és tragédiák, ezt nem szabad tagadni, de próbáljunk meg értelmet keresni az ilyen embert próbáló időkben, megtalálni a fejlődés módját, azt, hogy a hála gyakorlása hogyan tud hatni ránk, hívei azt állítják, hogy a jót és a rosszat egyaránt megtapasztalva mindkettőből fejlődhetünk. 

Fontos megjegyezni – emeli ki a szerző, Scott Barry Kaufman pszichológus –, hogy nem maga a traumatikus esemény vezet a növekedéshez, hiszen nehéz lenne hálásnak lenni egy világjárványért vagy egy háborúért, hanem az esemény feldolgozásának módja, az eseményből eredő világnézeti változások, valamint az aktív értelemkeresés, amelyet az emberek az esemény alatt és után vállalnak. Megjegyzi, gyakori tévhit, hogy a hála szükségszerűen öncélú, hogy az egész arról szól, hogy mások szenvedése ellenére is értékeljük, amink van, szerinte a lényeg valójában az, hogy nyitottá váljunk az empátiára és az alázatra oly módon, hogy nem ostorozzuk magunkat azért, mert szorongunk, mert úgy érezzük, ez most túl sok. 

Jessica Mead, a Swansea Egyetem pszichológiai tanszékének PhD-hallgatója kollégáival igyekezett utánajárni annak, valóban segíthet-e krízishelyzetekben a tragikus optimizmus, hatékonyabban birkóztak meg a világjárvány okozta traumával. Mint kiderült, azok az emberek, akik elfogadták, hogy az élet nehézségekkel jár – és felkészültek rájuk –, hatékonyabban birkóztak meg a pandémia miatti bezártsággal, mint azok, akik nem így tettek. Azt természetesen Mead is fontosnak találta kiemelni, hogy a túlzott, vagy mérgező pozitivitás káros, mert ugyan a pozitivitásnak megfelelő mennyiségben lehetnek előnyei, a végletekig fokozva az emberekben bűntudat, szégyenérzetet kelthet, és ezt nehéz fejlődésként értékelni. Paul Wong pszichológus, a Trent Egyetem oktatója szerint fontos, hogyha fejlődni szeretnénk, adjunk magunknak időt, a változáshoz vezető út kényelmetlen lehet, mert az élet jelenleg nem könnyű. 

„Nem baj, ha magányos vagy. Nem baj, ha rosszul érzed magad, nem baj, ha szorongsz. Üdvözlünk a klubban!”