Pozitív szuggesztiókon alapuló pszichológiai támogatás az intenzíves betegeknél

Születtek olyan eredmények a Mayo Klinikán, amiket önök is tudnak hasznosítani? Mennyiben volt ez más a hazai kutatásokhoz képest? 

„Egyedülálló pillanat együtt lenni valakivel, aki búcsúzik” – Dúlák, akik az élet végén segítenek

A magyar eredményeket már jóval korábban közöltük nemzetközi lapokban is, így figyelt fel ránk a Mayo Klinika is. Nemcsak itthon, hanem külföldön is elég távol áll még a legtöbb orvostól az a gondolat, hogy a kommunikációnak, a kapcsolattartásnak, egy emberi érintésnek milyen hatása lehet a páciensre, mert annyira a testi oldalra összpontosítanak, és ez különösen igaz lehet azokra, akik az intenzív osztályon dolgoznak. A mi adataink mellett egyébként az győzte meg őket arról, hogy érdemes ebbe belevágni, hogy milyen anyagi vonzata lehet annak, ha a pozitív szuggesztiókat alkalmazni kezdik a gyakorlatban. Ezzel ugyanis olyan szintű csökkenést lehet elérni az ápolási időben, hogy az dollárosítva is megéri.

Miután eldőlt, hogy a Mayo Klinika intenzív osztálya is felveszi a repertoárba ezt a megközelítést, el kellett dönteni, hogy kik vegyenek részt a képzésen, kik foglalkozzanak így a betegekkel. A választásuk a dúlákra esett. Magyarországon főként a szülés körüli időszakból ismerjük őket, de vannak ún. hospice dúlák, aki a haldokló emberek támogatását végzi. Az első körben ketten kaptak ilyen képzést, és el is kezdték alkalmazni a betegeknél a módszereket. A Mayo Klinika szakembereit egyébként nem közvetlenül a gyógyulásban kimutatható hatás érdekli, hanem az, hogyan lehet enyhíteni a poszt-intenzív tüneteket. Az intenzív osztályon való kezelés jelentős stresszt, traumatikus élményt jelent a betegek számára, és egyharmaduknál vezet olyan mentális problémákhoz, mint a poszttraumás stressz zavar.

Hogyan indultak a hazai kutatások?

A nyolcvanas évek végén, az egyetemi éveim alatt elkezdtem érdeklődni a hipnóziskutatás iránt. Ekkor az ELTE Természettudományi Karán működött egy labor Mészáros István professzor vezetésével, ahol Bányai Éva volt az egyik vezető kutató, ide kezdtem el bejárni napi szinten, és volt olyan szerencsém, hogy a legfontosabb nemzetközi konferenciákra is elvittek a mentoraim. Az egyik ilyen alkalommal Mészáros István beterelt egy olyan műhelyre, ami arról szólt, hogyha az altatott betegekkel lehet kommunikálni, műtétjük jobban sikerült, könnyebben ébrednek, könnyebben gyógyulnak. Azt mondta, hogy ez engem érdekelni fog, és igaza lett. Amikor hazaértünk, akkor keresett meg Jakubovits Edit doktornő, hogy képzeljem el, lehet a betegekkel beszélni. Miután így összeértek a szálak,  összeraktunk egy kutatási tervet, amivel elkezdtünk kórházról kórházra házalni, de úgy néztek ránk, mint két őrültre. Végül Janecskó Mária főorvos asszony fogadott be, elviekben, gyakorlatban is támogatott minket.

dr. Varga Katalin

Sajnos miután publikáltuk az eredményeket, senki nem kezdett vele semmit. Nagyon elkeserítő volt, de persze valahol érthető, mert a betegnek az emberi oldalát húzza alá, és ez más szemlélet, mint amiben a legtöbb orvos dolgozik, sokan munkadarabnak tekintik a beteget. Ezután találkoztam össze Diószeghy Csabával, aki felvetette, hogy miért nem az intenzív osztályon folytatjuk a kutatásokat. S lőn. Ilyen esetben a kommunikáció nagyon hasonló, mint ahogyan egy altatott beteghez beszélünk. Jól hat a betegekre, több nappal csökken a gyógyulás, kisebb a gyógyszerigényük, jobban kooperálnak. Most ott tartunk, hogy igyekszünk egyre jobban terjeszteni Magyarországon, de korántsem tartunk ott, ahol kellene,

Ugyan nem része az egészségügyi szakemberek oktatásának a pozitív szuggesztiókon alapuló pszichológiai támogatás, de a Magyar Hipnózis Egyesület és a Semmelweis Egyetem Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Klinika elindította a Szuggesztiók Alkalmazása a Szomatikus Orvoslásban Képzést (SASOK), amire bármelyikük jelentkezhet. Hogyan indult ez a program?

A kétezres évek elején indítottuk el, mert egyértelmű volt, nemcsak intenzív osztályos betegeknél alkalmazható, hanem a fogászattól, gyermekorvoslástól kezdve a szülészeten át az ortopédiáig és így tovább. Szándékosan nem választjuk szét a szakmákat, hiszen egy csomó téma azonos, például a vérzéscsillapítás, szorongásoldás, másrészt nem baj, ha valaki kikerül a szűkebb szakmai közegéből, és hasznos lehet valaki mással szerepet cserélni. Az óraszám ugyan nem magas, de ennek ellenére hosszú időre nyúlik az oktatás, a képzési hétvégék között visszamegy az illető a saját terepére. Ennek is oka van, ez egy folyamat, csiszolgatni kell a készséget, nem lehet egy hét alatt megtanulni, főleg, ha szeretnénk, hogy meggyőződéssel kommunikáljon, hogy higgye is, amit és ahogyan mond. Fontos leszögezni, hogy a pozitív kommunikáció nem félrevezetést jelent vagy azt, hogy cukormázzal öntjük le a mondanivalónkat.

Azt gondolom, hogy az ember kiszolgáltatott helyzetben még inkább érzékenyebb arra, hogy mennyire őszinték vele.

Igen, és minél betegebb, annál jobban érzékeli. David Cheek, a terület egyik meghatározó szerzője szerint a kommunikáció két pillére: legyünk optimisták és őszinték. Ez nagyon sokszor persze komoly kihívást jelent.

Hogy vannak jelen a negatív szuggesztiók a mindennapjainkban?

Ez valóban jelen van a hétköznapjainkban, kezdve a nagymamától, aki azt mondja, hogy jaj, el ne essél, kisfiam. Ebben az a fő probléma, hogy valamit kizár vagy tagad, de nem mondja meg, hogy mi lenne a jó megoldás, például, hogy kapaszkodj meg, ha lefelé mész a lépcsőn. Ugyanezt meg lehet találni az orvoslásban is, ahelyett, hogy ne feszítse a karját vérvételkor, lehetne azt mondani, tartsa nyugodtan. Sok kolléga beszélt egyébként arról, hogy a képzés után megváltozott az életfelfogása, hogy tényleg minden helyzetet meg lehet közelíteni máshogy is, nem csak a probléma felől. Az utóbbi sajnos nagyon általános, egy vizitnél is az az első kérdés, hogy van-e valami panasza vagy problémája, pedig ezen annyira egyszerű lenne átváltoztatni, mert a beteg egy semleges, netán pozitív kérdésre is nyilván mondani fogja, ha valami baja van. Nemzetközi kutatások is bizonyították, hogy minél inkább rákérdezünk a tünetekre, az növeli ezeknek a tényleges előfordulását, ezt úgy hívjuk, hogy nocebo hatás a placebo hatás ellentéteként. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy nyilván senki nem akarja félrevezetni a pácienseket, de érdekes feladat áthangolni a mondanivalónkat, főleg, ha figyelembe vesszük a jogi oldalát, például hogyan lehet felhívni a figyelmet arra, hogy egy műtétnek milyen kockázatai vannak, úgy, hogy valahogy mégis pozitív kimenetelt sejtetünk.

Vannak szituációk, amikor fogékonyabbak vagyunk a nem tudatos hatásokra?

Amikor az ember beteg vagy csak úgy általában egy ismeretlen helyzetben van, például egy olyan országba utazik, amelynek a kultúráját nem ismeri, akkor sokkal fogékonyabb a szuggesztív hatásokra. Ennek evolúciós gyökere van, a legrosszabb értelmezés törvénye működik, vagyis a lehető legrosszabbra számítunk, Ewien nevű kollégának erre egy nagyon jó analógiája van: ha az antilop egy zörgő bokornál azt hitte, hogy az csak valamilyen madár, és nem merült fel benne, hogy az valamilyen ragadozó lehet, akkor sajnos nem marad meg. Emiatt nehéz kiiktatni ezt az érzékenységet, hiszen a túlélés szempontjából van értelme. Amit tenni lehet, az az, hogy leginkább azt kommunikáljuk, miért biztonságos az adott helyzet, miért nem kell rettegő antilopnak lenni, miért bízhatja rá magát a szakemberekre. Persze ez nem egyszerű, nagyon általános a negatív szemüveg viselése, a negatív megfogalmazás a hétköznapokban is. Fodor Ákosnak van egy költeménye, ami így hangzik: 3 negatív szó: nincs semmi baj. Vagyis három tagadással mondjuk azt, hogy minden rendben, minden jó lesz. De pont emiatt is lehetnek ilyen hatékonyak a módszereink, hiszen üdítő, ha valaki pozitívan kommunikál. 

Milyen főbb módszerei vannak a pozitív kommunikációnak? 

Először is tisztában kell lennünk azzal, hogy milyen rejtett tartalma van a mondanivalónknak, ha például azt mondom, hogy nézzük meg ezt a gyógyszert, talán jó lehet, azzal nem keltek túl nagy bizalmat a betegben, azonban ha azt mondom, hogy ez az egyik legjobb gyógyszer, azzal azt sugallom, hogy vannak még jó készítmények, és ezzel jól elő tudom készíteni azt, hogy esetleg később váltani kell.

Ami fontos elve a pozitív kommunikációnak, az az aktív bevonás, fontos, hogy a beteg aktívan részt vegyen a saját kezelésében. Hosszú távon ez nagyon fontos, van ugyanis a tanult tehetetlenség, ami egy nagyon veszélyes állapot. Ha ugyanis az ember azt érzi, hogy komoly ügyekben nincs döntéshelyzetben, hogy hiába is próbálkozik, úgysem számít, már akkor sem fog aktívan részt venni, amikor tehetné. Az intenzív osztályon gyakran előfordul, hogy ha valakit testileg is sikerül meggyógyítani, mégis alacsonyabb szinten működik, mint az állapota indokolná. Szó szerint milliókat költünk egy betegre, majd hiába lenne munkaképes, nem tud dolgozni, nem tudja ellátni magát, noha fizikailag képes lenne rá.

Fotó: Carl Court/Getty Images

Persze mindenkit a saját állapotának megfelelően kell bevonni, ha másra nincs lehetőség, akkor pedig legalább azt mondjuk el, mi történik, egy szedált beteget is tájékoztatunk arról, hogy most éppen megmérik a lázát, és milyen magas a hőmérséklete, ahogyan pedig egyre jobban bevonható a kommunikációba, úgy lehet vele egyre többet, egyre érdemibb dolgokat megosztani. Az aktív bevonásnál egyébként lehet alkalmazni az alternatívák illúzióját, ezzel is a kontrollérzetet tudjuk növelni. Hogy mondjak egy példát: ahelyett, hogy azt kérdezném a betegtől, hogy akar-e gyógytornázni, azt kérdezem meg, hogy délelőtt vagy délután akar-e gyógytornázni. És ezt a módszert nagyon jól lehet alkalmazni a hétköznapokban is, például egy gyereket reggel megkérdezhetünk arról, hogy gyalog vagy biciklivel szeretne-e iskolába menni. Ezzel el lehet terelni a figyelmét arról, hogy valójában nincs sok kedve iskolába menni. 

Mik a leggyakoribb példák a magyarországi egészségügyben a negatív szuggesztiók? Milyen hibák fordulnak elő az orvos-beteg kommunikációban?

Sokszor a legelemibb dolgok hiányoznak a társas érintkezésből, gondolok itt a bemutatkozásra, köszönésre, elköszönésre. Az orvos sem tisztázza, őt hogyan kell szólítani, illetve nem kérdez rá arra, hogy a betegeket hogyan kell szólítani. Így azonban ő sem emberi mivoltában van jelen, ami rövid távon lehet, hogy kényelmesnek tűnik, de hosszú távon nagyon káros a szakemberre nézve is. A másik fő probléma az, hogy a jogszabályok szerint a beteg tájékoztatásakor rengeteg mindenre ki kell térni. Lehet, hogy ez az intézmény számára így biztonságos jogi szempontból, de hogy a páciensek szempontjából nem jó, az is biztos. Ennek kiküszöbölése érdekében meg lehet beszélni a pácienssel, hogy milyen téma, terület érdekli vagy érinti. Ha valaki szeretne gyermeket vállalni, akkor fontos lehet, hogy az adott gyógyszer, kezelés hogyan befolyásolja a fogamzóképességeket, ha valaki fuvolista, akkor érdemes tájékoztatni arról, hogy egy tubusos lélegeztetés milyen kockázatokkal járhat a karrierje szempontjából.

Az orvosok fejében szinte csak az létezik, hogy mit érdemes elkerülni, az előbb már említett jogi kényszerek is ebbe az irányba terelik őket. Amikor betegeknél járok, a szakemberek mindig meglepődnek, amikor rákérdezek, hogy mi az ideális menete a dolgoknak, hogyan jutunk a gyógyuláshoz. Persze nagyon nehéz megfogalmazni annak az esélyét, hogy van ebből a helyzetből kiút vagy hogyan lehet belőle legalább jobban kijönni, pedig a pozitív kimeneteknek kellene jóval erőteljesebbnek lennie. Érdekes szemléletbeli dolog az is, hogy nagyon sokszor bocsánatot kérnek az orvosok vagy nővérek a pácienstől. Ilyenkor meg szoktam kérdezni, hogy miért teszik ezt, talán szándékosan bántották? Erre az a válasz, hogy nem, csak segíteni akartak. De akkor miért nem ezt kommunikálják? Fontos lenne, hogy a gyógyítók és a páciensek ne két, olykor szemben álló csoportként gondoljanak egymásra, hanem azt érezzék, hogy ők bizony egy hajóban eveznek. 

Valahol érthető, hogy valaki nem akar túlzottan bevonódni, hiszen könnyű kiégni, ha valaki valamilyen segítő szakmában dolgozik, de nyilván nem szerencsés az sem, ha egy orvos, egy ápoló csak a munkadarabot látja, és nem az embert. Létezik arany középút? 

Igen, van egy egészséges egyensúly, mert az sem jó, ha valaki munkadarabként tekint a páciensekre, és az sem, ha vele együtt zokog. De az, hogy hol van ez az egyensúlyi pont, hogy milyen mértékű bevonódás komfortos valaki számára, az személy és helyzetfüggő. Ha egy orvos a magánéletében éppen nehézségekkel küzd, akkor érzelmileg nem tud annyira jelen lenni, hacsak nem a munkájából töltekezik. Az önismeret, az önreflexió segíthet abban, hogy könnyebben megtaláljuk az arany középutat, hogy tudjuk, mikor van szükségünk egy kis szusszanásra. de ennek segítése végképp hiányzik a képzésekből, még említés szintjén sem szerepel, pedig nem olyan könnyű önvizsgálatot végezni. Ilyenkor szembe kell nézni a negatív, nehéz érzésekkel, a kudarcokkal, amiket sokkal könnyebb lenne a szőnyeg alá söpörni, miközben pedig azt segíteni, hogy jobban észre tudjuk venni, meg tudjuk élni a pozitív dolgokat is.

Miért van szükség arra, hogy a kezelőszemélyzet, vagyis az orvosok, ápolók is ismerjék ezeket a technikákat, miért nem elég, ha van egy pszichológus, aki foglalkozik a betegekkel? 

Én mindenképpen támogatom, hogy legyen pszichológusi támogatás a betegeknek, sőt a kollégáknak is, de ha az egészségügyi személyzet többi tagja üzemszerűen negatívan vagy semlegesen kommunikál, akkor ez önmagában kevés, nincsenek kihasználva a lehetőségek. Másrészt egy orvos szava sokkal többet nyom a latban, nem mindegy, hogy a páciens kitől hallja a fontosabb információkat. Nyilván az lenne az ideális, ha a pszichológus is megbecsült tagja lenne a csapatnak. Már csak azért is, mert magának a személyzetnek is tudna támogatást nyújtani, hiszen maguk is óriási igénybevételnek vannak kitéve érzelmileg. Ezt pedig a pandémia még jobban aláhúzta. 

A koronavírus-járvány alatt nagyon sok pszichológus ajánlotta fel önként a segítségét az egészségügyi dolgozóknak. Önnek milyen tapasztalatai vannak, mennyire van igény arra, hogy egy komolyabb támogató rendszert dolgozzanak ki az orvosok és szakdolgozók számára, hogy – akár békeidőben – is meg tudjanak birkózni a stresszel, a lelki teherrel, ami a munkájukkal jár.

Ennek kiépítését nem most, a pandémia alatt kellene elkezdeni. Sajnos az, hogy magunkkal is törődni kell, nem képezi részét a kultúránknak, a kocsinkat rendszeresen elvisszük ellenőrzésre, de hogy nekünk is szükségünk lenne arra, hogy odafigyeljünk magunkra, arra nem gondolunk. Pedig nagyon jó lenne, ha mindenki ismerne legalább 1-2 olyan stresszkezelési technikát, amit bármikor alkalmazni tudna. Van ez is olyan fontos, mint az anatómia, és ez segítene abban is, hogy a támogató rendszerek hatékonyabban tudjanak működni. Sajnos én és a kollégáim is azt tapasztaltuk, hogy nagyon kevesen vették igénybe a felajánlott segítséget, és nem nagyon értjük, miért, hiszen mi igyekeztünk alkalmazkodni az időpontokban és a módszerekben is. Vannak, akik egyénileg, fizetős terápiára eljárnak, de már csak akkor keresnek fel szakembert, amikor már úgy érzik, eljutottak a tűrőképességük határáig. Mennyivel jobb lenne pedig, ha üzemszerűen működne az egészségügyi dolgozók lelki és mentális támogatása. A járvány ennek szükségességére nagyon jól rávilágított, de ez természetesen már a pandémia előtt is fontos probléma volt.  

Fotó: Carlos Gil/Getty Images

Ugyan a lelki és mentális problémákat rengeteg tévhit övezi, a stigmák, előítéletek miatt sokan szégyellik ezeket felvállalni, úgy gondoltam, hogy az egészségügyi dolgozók ezektől jobban tudják magukat függetleníteni, jobban tudják azt, hogyan működik az ember, mire van szüksége, emiatt pedig könnyebben kérnek segítséget.

Egy rossz mondat is traumatizálhat a szülőszobán – ne bagatellizáld el, ami veled történt!

A legtöbb helyen az elvárás, hogy ez bírni kell, ezt tűrni kell. Nemrég olvastam egy szülésznőnek készülő hallgató dolgozatát, amiben azt írta, amikor egyedül maradt egy kismamával a szülőszobában, titokban odament hozzá és megfogta a kezét. Könyörgöm, miért kell ezt titokban tartani? Persze hallgatóként arra tanítják, hogy ilyet nem szabad csinálni, hogy az emberi kontaktust – a szó szoros és átvitt értelmében is – kerülni, hanyagolni kell. Holott ennek nagyon jó hatása van a páciensre és az orvosra is. Az egyik magyarázat erre az, és ennek nagy irodalma is van, hogy a társas támasz, odafigyelés, megemeli az agyi oxitocinszintet, és ez számos előnnyel jár, például gyógyító és reparatív hatása is van. Szülésnél pedig kifejezetten előnyös, ugyebár.

Az önök által is alkalmazott, leírt módszereket alkalmazhatjuk mi is, amikor egy beteg szerettünkről kell gondoskodnunk? 

Igen, abszolút. A hétköznapokban is lehet alkalmazni ezeket. Hogy erre is mondjak egy példát. Ha valaki nincs jól, akkor ne azt kérdezzük, hogy hányingered van-e, hanem azt, hogyan érzed magad? Ha valaki megüti a térdét, akkor ne arról faggassuk, hogy fáj-e, hát hogy az ördögbe ne fájna neki, hanem inkább arra kérdezzünk rá, hogy kér-e rá borogatást. A megoldás, a javulás irányába kell terelni a kommunikációt, legalább úgy, hogy a negatívabb töltetű kérdés mellé odatesszük a másik, pozitívabb előjelű kérdést. De számtalan módja van még, hogyan figyelhetünk oda egymásra. Az én édesanyám például nagyon fogékony a szuggesztiókra, ezért nem engedem neki, hogy elolvassa a gyógyszerekhez mellékelt tájékoztatókat, azokat én nézem át, és ha van olyan kitétel, amire nagyon fontos odafigyelni, akkor azt megosztom vele.

Megértem, én például nem szeretem, ha részletekbe menően elmondják az orvosnál, hogy mi fog történni velem. 

Ha valaki tudja magáról, hogy így hatnak rá ezek az információk, ezek a helyzetek, akkor fontos, hogy ezt képviselje, hogy tájékoztassa erről az orvosát. Mondjuk a fogorvosnál kérheti azt, hogy szívesebben hallgatna zenét, szívesebben figyelne befelé, mondjuk visszaidézi egy kellemes vakáció emlékét vagy felidézi, milyen jó lesz majd a nyaralás. Ha egy jó szakemberhez kerül, akkor támogatni fogja ebben. A szubjektív valóságot választani egyébként azért lehet jó módszer, mert nagyon sok kutatás bizonyította már, hogy az agyunk nem tud különbséget tenni egy valós fizikai inger és egy szuggesztió által elképzelt hang vagy kép között.

Mi tehetünk még akkor, ha mi vagyunk a fogadó oldalon, ha szeretnénk kivédeni a negatív hatásokat?

Ez egy érdekes kérdés, mivel nem feltétlenül vagyunk tudatában a szuggesztiónak, nehéz fülön csípni, ha valaki olyasvalamit mond nekem, ami rosszul hathat rám. Persze ha valaki foglalkozik ezzel a témával, akkor egyre érzékenyebbé válik, hamarabb tudatosul benne, ha valami hatást gyakorol rá. Ilyenkor lehet csinálni egy ellentétes szuggesztiót. Például ha a szülőszobában elhangzik, hogy ha két órán belül nem jutunk el a kitolási szakaszba, akkor császározunk, a kismama átfordíthatja ezt úgy, hogy rendben, akkor még van két hosszú órám. Vagyis meg lehet élni a lehetőséget, de ez elég nehéz és kimerítő, nagy belső erő kell ahhoz, hogy valakit ne őröljön fel, ne küldjön padlóra egy negatív hatás. Az önszuggesztió persze működhet, és nagyon sok területen alkalmazhatjuk, például megfogalmazhatunk egy olyan életcélt, ami az adott életszakaszunkban fontosnak tartunk. De van egy német kolléga, Georg Dünzl, aki például arra alkalmazta ezt a módszert, hogyha baleset áldozata lesz vagy bármilyen súlyosabb helyzetbe kerül, és nincs tudatánál, akkor a szervezet automatikusan tudja, mit kell csinálni, ilyen messzire is el lehet ezt vinni. Az önszuggesztiót a legegyszerűbb az ébredéshez és az elalváshoz közeli időszakban alkalmazni, mert ilyenkor természetes módon vagyunk módosult tudatállapotban, ilyenkor jobban tudunk kommunikálni a belső világunkkal.