Megdöbbentő különbség: íme, a valós arcunk, és az applikációval „feljavított” változat

Amikor gyerekek voltunk, egyáltalán nem foglalkoztunk a külsőnkkel. Barátkoztunk. Fiúkkal, lányokkal, szőkékkel, barnákkal, kerekebbekkel, soványabbakkal.
Csodáltuk a hercegnőket a mesefilmekben, és egy percig sem gondoltuk, hogy ne lehetnénk mi is azok. Farsangon rendszeresen annak is öltöztünk.

Aztán kisiskolás korunkban láttuk, hogy mindig van egy-egy kipécézett gyerek, aki esetlenebb, gyengébb, furcsább vagy bátortalanabb, mint a többiek, és megtanultuk a „csúfolás”szót. Itt már kezdtük észrevenni a külső különbségeket is, de a bántás többnyire még nem minket ért.

Kicsit nagyobbak lettünk, és elkezdtük számon tartani, ki a „szép lány” az osztályban. Nem feltétlen mi voltunk. De lassan már hozzá hasonlítottuk magunkat. Számon tartottuk, kit hányszor kértek fel a sulibuliban. Hogy kinek hányszor húzták fel a szoknyáját a fiúk. Akinek soha, az nem számított népszerűnek. És bár a népszerűség nem csupán a külsőn múlott, kezdett egyre nagyobb szerepet játszani. Köztünk, és bennünk is.

Jól kell kinézni, menőnek lenni: ez megkérdőjelezhetetlen alapvetés volt. Mert másoknak tetszeni jó. Mert akkor több barátunk lesz. Mert akkor jobban fognak szeretni. És akkor talán fiúnk is lesz egyszer.

Ehhez jó cuccok kellettek, jó frizura, amiket nagy energiákkal meg is próbáltunk beszerezni, előállítani. A lánymagazinokból tanultunk körmöt festeni meg hajat hullámosítani. Inkább nem sikerült, mint igen. Mindig valamilyenek akartunk lenni. Lehetőleg nem teljesen olyanok, amilyenek voltunk.

Még nem voltunk tizenöt évesek, amikor már nem találtuk magunkat elég tetszetősnek. Mindenki talált magán valami kivetnivalót: miért egyenes a hajam, miért göndör a hajam, nem elég nagy a mellem, túl nagy a mellem, görbe a lábam… Akkor a súly még kevésbé volt téma, de ahogy elhagytuk a kistini-kort, egyre inkább az lett a fő problémánk.

Fotó: Neményi Márton, Leéb Ádám

Aztán felnőttünk, és visszatekintve megnyugtathatjuk egykori önmagunkat: igen, lettek barátaink. Igen, szeretnek minket. Még fiúnk is lett. Sőt, férjünk. Már felnőttként, anyaként szembesülünk azzal, mennyi bajt okoz a világban az el nem fogadás és a külső után ítélés. A mások és a magunk megbélyegzése. Mert tény: sokszor nem is a környezetünk bánt a legjobban minket, nőket, hanem mi magunkat.

Ám senki nem akarja olyan ádázul megváltoztatni a külsejét, mint a tinédzserek, és senki nem képes olyan őrültségeket elkövetni ezért, mint ők. Emellett kevesen képesek annyira bántani egymást, mint e korosztály tagjai. A való életben, és virtuálisan – bár a kettő egyre inkább egyet jelent náluk.

Azóta, hogy látjuk, milyen ördögi körökbe képesek keveredni lányok és nők azért, hogy elfogadják őket, hogy elfogadják végre magukat, hogy hová vezet az öngyűlölet, hogy sanyargatják a testüket, evészavarokkal küzdenek, túlzó beavatkozásoknak vetik alá magukat vagy épp csak nem mernek megszólalni társaságban… amióta tudjuk, hogy gyerekek dobják el az életüket bullying miatt…  azóta másként nézünk a kislányunkra, amint a tükör előtt áll.

És meg kell tanulnunk végre magunkra is másképp tekinteni. Hogy amikor azt próbáljuk elhitetni vele, hogy igenis szép, hogy egyedi, hogy nem kell másnak lennie, mint amilyennek született, akkor ez hiteles legyen a szánkból.

Higgyük el magunknak is!

Ha a lányunk azt látja, hogy a népszerű sztárok tökéletesek az Instagram-fotóikon, magyarázzuk el, mutassuk meg neki, hogy ez mi mindennek köszönhető! Értessük meg vele, hogy a való életben ő is karikás szemekkel ébred reggel, és csak egy digitális programnak köszönheti a makulátlan bőrét és vékony derekát.
Mondjuk el, hogy sportolni és egészségesen enni fontos, de nem a tökéletes kinézet, inkább az épp elég jó közérzet miatt.

Olyat pedig lehetőleg ne lásson, hogy anya szépítő applikációval „csal”: miután szelfit készít, alaposan kezelésbe veszi a fotóját, mert csak tökéletesre polírozva meri megmutatni magát a világnak.
A legjobb, ha anya egyáltalán nem is tesz ilyet.

Tudjuk, mert kipróbáltuk. Megkértük fotós kollégánkat, hogy készítsen rólunk, nlc-s munkatársakról és lányaikról fényképet, majd javítsa fel digitális programmal „ideálisra”, ahogyan egy sztár PR-osaként tenné. A végeredményt egymás mellé tettük, ha elhúzzátok a csúszkát, ti is hüledezhettek a változáson. De vajon jó vagy rossz?
Mi így reagáltunk önmagunkra, és szebbnek tervezett, de inkább művibbé vált digitális énünkre:

Gabi és Julcsi

Nem én vagyok és nem a hétéves lányom van a FaceAppos képen. Bár, ha a lányomat jobban megnézem, hasonlóképp szokta néha kifesteni magát, amikor megkaparintja a nővére sminkkészletét. De persze nemcsak a sminkről van szó ennél az appnál. Megváltoztatta az arcunk struktúráját, a szemünk formáját, úgyhogy mindenképp nagyon idegen és furcsa magunkat így látni. Nem egészen értem azokat, akik ezt a valóságban használják, és ilyen képeket raknak ki magukról bárhová, nem látom értelmét, hogy egy átrajzolt arcot mutassak magamról, aztán meg eredetiben teljesen más ember nézzen vissza rám a tükörből. Nem azért, mintha annyira meg lennék elégedve a külsőmmel, de ezt legalább már megszoktam, tudathasadásos állapotot idéznék elő a fejemben, ha rendszeresen ilyen eszközökkel más képet, más arcot mutatnék a közösségi oldalakon. A gyermeknek csak ennyi volt a hozzáfűznivalója: „Vicces, mert kifestettek minket, és nem ismerünk magunkra. Tudjuk, hogy mi vagyunk ott, csak más.”

Ircsi és Dorina

Még sosem próbáltam ilyen jellegű applikációt, ezért engem sokkolt, hogy mennyire „mű” lett az arcunk. Annyira távol van a valóságtól, hogy úgy érzem, inkább egy mese szereplői lettünk. Számomra szörnyű volt szembesülni vele, hogy sokak számára ez jelenti a „valóságot”. Remélem, van még visszaút, és a mostani generáció elfogadja majd önmagát, mert ez elég elszomorító helyzet. 

Zita és Liza

Érdekes, nekem mindenki tetszett a feljavított változatokon, kivéve magamat. Talán mások esetében nem olyan zavaró a „csalás”, az én arcomat viszont már túl jól ismerem. Ott nem is egy idegen nő, hanem egy idegen lény egy másik bolygóról tekint rám a feljavított (de talán inkább elrontott) fotón. Ugyanakkor hirtelen vonzóvá vált az a másik világ, amiben mindenkinek dús és fényes a haja, sima az arcbőre és ragyog a szeme. Előtte sem tetszettem magamnak ezen a fotón, de amióta láttam a feljavítottakat, sajnos még kevésbé érzem jónak az eredetit. Miközben sosem jutna eszembe mesterségesen javítgatni a képeimet. Ha ilyenre éreznék kényszert, inkább nem tenném közzé sehogyan. Azt hiszem, ezen a reakción is látszik, miért veszélyes ez az egész. Minél több „ideálisra” varázsolt képet látunk, annál kevésbé tudunk kibékülni a tükör által mutatottal. Abban pedig nincs beépített applikáció (még).

Zsuzsi és Boróka

Mikor megkaptam a képeket, meglepődtem. Huhh, ennyire Insta-kompatibilis is tudnék én lenni? Wow! Gyorsan megmutattam a kislányomnak, aki elszörnyedt, és azt mondta: „Tudod, anya, én nem szeretem, ha kisminkelnek, és ennyi sminkkel már te sem lennél annyira szép… Inkább az első kép tetszik.” Mikor a férjemnek mutattam, ő azt mondta, hogy szörnyen nézünk ki a FaceAppos képeken, főleg én (hát köszi…). A beszélgetésekből rájöttem, hogy valószínűleg túl sokat használom a közösségi médiát, főleg az Instát, így valószínűleg az én szemem már megszokta, és szépnek látja az ott lévő ideált, míg a többieket a családban még nem érte el ez a kórság. Remélem, ez még sokáig így is marad, jobb ez így nekünk. És sokkal egészségesebb is.