Öt alpinista lelte halálát a Mount Everesten a hét végén tomboló viharban, köztük minden valószínűség szerint az egyik legtapasztaltabb új-zélandi hegyi vezető, Rob Hall is. Hall bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe, amikor 1990-ben hét hónap leforgása alatt feljutott a világ hét legmagasabb hegycsúcsára
– így számolt be a magyar sajtó arról a tragédiáról, ami 1996 májusában történt a világ legmagasabb hegyén.
És valójában nem öt áldozat volt, még hárman vesztették életüket. Velük együtt abban az évben összesen tizenketten haltak meg úton a csúcs felé, és ez lett az egyik legtöbb áldozatot követelő hegymászószezon Mount Everesten, vagyis a Csomolungmán. Igaz, azóta már a harmadik helyre csúszott vissza, 2015 áprilisában a nepáli földrengés okozta lavinák 22 halálos áldozatot követeltek, egy évvel korábban pedig a hócsuszamlások 16 ember életébe kerültek.
Az 1996-os események óriási port kavartak, több túlélő is könyvet írt erről a tragikus hétvégéről, filmek is készültek róla, igaz, a történeti hűséget ezeken sem lehet számon kérni, Jon Krakauer, aki tagja volt az egyik csúcstámadó csapatnak, és Ég és jég címmel írt könyvet, totális baromságként jellemezte a 2015-ös Everest című filmet. Az már más kérdés, hogy Anatolij Bukrejev, aki egy másik társasággal akart feljutni a hegy legtetejére Hegyi őrület című könyvében, pedig máshogyan gondolkodik a történtekről, mint Krakauer, ő más szemszögből mutatta be a tragikus eseményeket.
Mindenki a csúcsra tör
Abban mindenesetre sokan egyetértenek, hogy ezeknek az embereknek a halála sok kérdést vetett fel azzal kapcsolatban, hogy mi történik akkor, ha a hegymászás üzletté válik. „Verseny alakult ki, ezért még a rutinosabb túravezetők is sokszor kockázatos döntéseket hoztak. Mivel a siker mérőfoka az volt, hány kliens érte el a csúcsot és jutott haza épségben, a nyomás egyre nagyobb lett a vezetőkön” – nyilatkozta a hvg-nek Mécs László, a Magyarok a világ nyolcezresein csapatának korábbi tagja, aki hozzátette, ő nem is vinne fel fizető, kevésbé tapasztalt mászókat.
Az Adventure Consultants csapata az 1996-os tragédia előtt: Doug Hansen (bal alsó), Andy Harris (alul középen), Rob Hall (jobbról lent a harmadik) és Yasuko Namba (jobbra lent)
Évekkel korábban hasonló gondolatokat fogalmazott meg a csúcs első meghódítója, Edmund Hillary is, aki a következőket nyilatkozta: „Az elüzletiesedés és a túlzsúfoltság okozta az 1996-os tragédiát. Már jó ideje jeleztem, hogy be fog következni egy ilyen katasztrófa. És úgy gondolom, újra meg fog történni”. Sajnos igaza lett, a nepáli turisztikai minisztérium 2019-ben beismerte, részben a túlzsúfoltság az oka annak, hogy olyan sokan veszítik életüket a Mount Everesten. Ez a beismerés azután jött, hogy abban az évben a tavaszi mászószezon halálos áldozatainak száma tízre emelkedett.
Elsőként George Mallory és Andrew Irvine kísérelte meg elérni a csúcsot még 1924 júniusában, de az expedícióról nem tértek vissza. Több évtizedet kellett várni arra, hogy a hegymászók meghódítsák Csomolungmát, Edmund Hillary és Tenzing Norgay 1953. május 29-én ért fel a hegy tetejére. Az 1980-as évekig bezárólag csak közel háromszázan követték a példájukat, majd hirtelen óriási ugrás következett, csak az 1990-es években közel kilencszázan mászták meg a világ legmagasabb hegyét, ekkor már számos cég ígérte azt, hogy még a tapasztalatlan hegymászókat is feljuttatják a hegy tetejére, és akadtak bőven, akik kifizették a több tízezer dollárt ezért a kalandért.
Edmund Hillary és Tenzing Norgay az Everesten, 1953-ban (Fotó: Alfred Gregory/Royal Geographical Society via Getty Images)
Miközben a Mount Everest vagy bármilyen magashegyi expedíció azoknak is óriási kihívás, akiknek ez az életük, akik a szó minden értelmében profik, gondoljunk csak Erőss Zsoltra, aki első magyarként mászta meg a Csomolungmát és élete során tíz 8000 m fölötti csúcsot hódított meg, egyértelműen az élmezőnybe tartozott, de 2013-ban mégis egy hegyen, egészen pontosan a Kancsendzöngán veszítette életét mászótársával, Kiss Péterrel együtt.
A halálzónában
Számos oka lehet annak, hogy a hegymászás valakinek az életébe kerül, a Mount Everesten legtöbb haláleset a lavinák miatt következett be, de vannak, akik mászás vagy ereszkedés közben szenvednek balesetet, és vannak, akik megfagynak, mert nem bírtak tovább haladni, ez sajnos a legtöbbször visszaereszkedés közben történik, hiszen ekkorra fogynak el az utolsó tartalékok. A hegymászásban halálzónának hívják azt a magassági tartományt, ahol a levegő olyan ritka, hogy az ott található oxigénmennyiség nem elegendő az emberi élet fenntartásához, és a test gyorsabban éli fel a tartalékait, mint ahogy azt pótolni tudnánk természetes úton.
„A szél igen erősen fújt, amikor bevánszorogtunk a felső táborba. Hideg volt. Zsigeri szinten titokban hálás is voltam ezért, mert tudtam, ilyen körülmények között képtelen lennék mászni. Rendesen ki voltam merülve. Úgy gondoltam, ha ma éjjel tudok kicsit pihenni, holnap egész biztosan jobban fogom érezni magam, mint most. De csak áltattam magam. Pont ez a lényeg: mire az ember a felső táborba érkezik, éppen csak annyi energiája marad, hogy feljusson a csúcsra és épségben visszamásszon. Nem leszek én semmivel sem erősebb. Éppen ellenkezőleg. Ezt nevezik halálzónának, mert nyolcezer méteres magasság felett a hegy lassan megöli az embert, akár elhagyja a sátrát, akár nem”
– írja Stephen G. Michauddal közös könyvében Beck Weathers, aki egyike az 1996-os tragédia túlélőinek, és aki nem volt teljesen kezdő, igaz, 8000 méternél magasabb hegycsúcsot még nem mászott meg korábban.
Beck Weathers az Everest című film Los Angeles-i premierjén, 2015-ben (Fotó: Lumeimages.com/NurPhoto via AFP)
Azon a bizonyos májusi hétvégén közel százötven hegymászó között tartózkodott a hegyen, és négy csapat próbálta azon a hétvégén meghódítani a csúcsot: Rob Hall, Mike Groom és Andy Harris vezette az Adventure Consultants csapatát, ennek volt tagja Weathers is, a Mountain Madness túravezetője volt Scott Fischer, Neal Beidleman és Anatolij Boukrejev, Makalu Gao volt a felelős a tajvani expedícióért, rajtuk kívül pedig egy határőrökből álló csapat is elindult a csúcs felé.
A csúcstámadás előtti délután ugyan egy vihar lecsapott a hegyre, de estére úgy tűnt, hogy az időjárás kitisztult annyira, hogy tovább indulhassanak. „A mi csoportunk indult elsőnek. A Mountain Madness és a tajvaniak egy órával maradtak le tőlünk. Gyönyörű volt az este, amikor útra keltünk a Déli-nyereg lapos, a csúcs falához vezető részén. A távolban, a 8462 méter magas Makalu fölött kikandikált a hold. A levegő meg sem moccant. Mínusz 23 fok volt, ami egy ilyen nagy hegyen kifejezetten melegnek számít. A fejlámpánkon kívül nem volt más mesterséges fény, aminek köszönhetően a csillagok hihetetlenül erősen ragyogtak fölöttünk. Még a tükörképüket is láttuk a lábunk alatt a hideg, kék jégen. Annyira közelinek tűntek. Mintha elég lett volna felnyúlni és egyenként leszedni őket az égből, zsebre vágni, eltenni őket későbbre”
– idilli leírás ez Beck Weatherstől, aki sajnos egy korábbi szemműtét okozta problémák miatt egy idő után nem haladhatott tovább, Hall pedig ráparancsolt, hogy várja meg, egyedül semmiképpen ne induljon vissza a táborba.
A Thokla-hágó, az Everest ösvényén és az emlékmű, amit Scott Fischernek és Mountain Madness nevű csapatának állítottak (Fotó: John van Hasselt/Corbis a Getty Images-en keresztül)
Később három társától, akik visszafordultak, értesült arról, hogy történt egy kis probléma, a Hillary-lépcsőnél a várt segítő kötelek nem voltak a helyükön, a hegymászók pedig összetorlódtak. „Annyian voltunk ott, mint egy szupermarketben” — emlékezett vissza Gao, aki az előző nap veszítette el csapatának egyik tagját, Csen Ju-Nan éjszaka elhagyta a sátrát, és beleesett egy hasadékba.
A hegymászók első csoportja délután 1 óra körül ért fel a csúcsra, de a többség csak később érkezett meg, és sokan még akkor is a csúcson voltak, amikor már régen vissza kellett volna fordulni.
A sikeres hegymászónak fel kell vállalnia a kockázatot. Ugyanakkor képesnek kell lennie lemondani a csúcsról. Többször sem jutottam el a kitűzött célig, de az hogy, most egyáltalán beszélgetünk valószínűleg ennek köszönhető
– nyilatkozta Mécs László.
Még a csúcson vagy annak közelében voltak a hegymászók, amikor már kialakulóban volt a vihar, és a helyzet egyre komolyabbra fordult. Este hatkor már havazott és orkán erejű szél fújt, a hegymászók pedig még mindig próbáltak lejutni a csúcsról. Tizenhét hegymászó rekedt a hegyen, miközben körülöttük tombolt a hóvihar, és oxigénkészleteik csökkentek. Este 10 órára a reggel elindult hegymászóknak csak a fele ért vissza. Ezen a hétvégén az Adventure Consultants expedíció négy tagja halt meg, köztük Rob Hall.
Rob Hall hegymászó (Fotó: Wikipedia)
A túravezető utolsóként hagyta el a csúcsot Doug Hansennel, a Hillary-lépcső tetejéről Hall rádión kért segítséget, mert Hansennel együtt kifogytak az oxigénből. A vihar miatt 8800 méteren ragadtak, és ugyan később sikerült lejjebb ereszkedniük, de Hansennek idővel nyoma veszett, Hall pedig egy párkányon csapdába esett, és hiába szerveztek mentőexpedíciót, nem jártak sikerrel. Az Élet és Tudomány cikke szerint mielőtt Hall halálra fagyott volna, még többször is tudott beszélni a feleségével, Jan Amolddal, aki hét hónapos terhesen az első gyermeküket várta.
Ő maga is hegymászó, s ugyanolyan jól tudta, mint férje: még senki sem élt túl két egymást követő éjszakát a Mount Everesten élelem és oxigén nélkül abban a magasságban.
Hall mellett életét vesztette az Adventure Consultants másik túravezetője, Andy Harris, akinek a holttestét soha nem találták meg, de harmadik társuk, Michael Groom túlélte a végzetes hétvégét.
Abban a viharban szintén elveszítette vezetőjét a Mountain Madness is. Scott Fischer Gaóval együtt próbálta átvészelni az éjszakát. Egy csapat serpa szombaton reggel rájuk is talált, de szörnyű döntést kellett hozniuk, csak egy embert tudtak levinni, és mivel Gaónak nagyobb esélye volt a túlélésre, őt választották. A három áldozat, akiről pedig az idézett magyar hír nem számolt be, a határőrök csapatának három tagja volt.
Nem sokon múlt állítólag az sem, hogy Beck Weathers is halálát lelje a hegyen, ugyan nem ment fel a csúcsra, de a vihar őt is utolérte. Amikor rátaláltak, azt hitték, nem marad életben. Már éppen ki akartak adni egy közleményt a haláláról, amikor magához tért, és saját erejéből sikerült lejutnia a táborba. A leírások szerint az arca elszíneződött a fagyási sérülésektől, és a karja, illetve a lába is nagyon rossz állapotban volt. Másnap reggel is azt hitték róla, hogy nem élte túl az éjszakát, de szerencsére időben tudta jelezni, hogy ne hagyják hátra, még életben van. Miután a túlélőket sikeresen elszállították a hegyről és végre kórházba került, amputálták bal kezének ujjait, jobb karját könyök alatt, mindkét lábfejének egy részét, az orrát pedig többek között füléből származó szövetekből alkották újra.
