Hogyan határozzuk meg a szülészeti erőszak fogalmát?
A szülészeti erőszak egy intézményi, strukturális erőszak, amit hatalmi helyzetben lévők követnek el. A rendszerszintűség kimondása azért is fontos, mert nem az a cél, hogy azt mondjuk, hogy minden orvos vagy szülésznő egy vadállat, és a probléma megoldása sem az lesz, ha egyes embereket állítunk pellengérre, bár a szankcionálásra/számonkérhetőségre szükség lenne. A szülészeti erőszakhoz tartozik minden olyan beavatkozás és bánásmód, amit a nő engedélye nélkül, akarata vagy tudta ellenére végeznek rajta vagy az újszülöttjén. Történhet ez az ellátás bármely szakaszában – zárójelben mondom, hogy nem sok választja el a nőgyógyászati erőszak fogalmától – a fogantatástól a gyermekágy végéig. Az is szülészeti erőszak, ha csak a káros gyakorlatot választhatja az anya, mert csak ezt bírja nyújtani egy intézmény. És persze nem hagyható ki a verbális erőszak sem.
Egy szülésfeldolgozással foglalkozó hazai pszichológus mesélte nemrég, hogy mennyire gyakori, hogy a szülésfelkészítésre érkezők a fájdalomtól félnek, arra próbálnak felkészülni, ám utólag nem a fájdalomra panaszkodnak, hanem arra, amit és ahogy szülés közben mondtak nekik.
Ráadásul, ha egy nővel rosszul bánunk, megfélemlítjük, akkor a fájdalmát is növeljük, mivel a félelem, fájdalom, feszültség kölcsönösen erősítik egymás hatását, míg a támogató jelenlét és kommunikáció erőt ad a nőnek a vajúdás, vagy épp egy hasi szülés nehéz pillanataiban. Fontos, hogy a traumán kívül az a negatív hatása is lehet a szülészeti erőszaknak, hogy a későbbiekben távol tartja a nőket a nőgyógyászati ellátástól, aminek komoly egészségügyi kockázata van.
Néhány konkrét példa a szülészeti erőszakra:
- Amikor a vajúdó nővel nem lehet végig ott a kísérője, vagy ha az újszülöttet az édesanya kérése ellenére – és annak ellenére, hogy a WHO és a hazai irányelvek által is a rooming-in rendszer ajánlott – a csecsemőosztályon helyezik el és nem adják oda az anyukájának.
- Amikor az orvos azt mondja, hogy „most akkor végzünk egy kis gátmetszést”, és rögtön el is végzi ahelyett, hogy tájékoztatná a nőt a beavatkozás indokáról, előnyeiről, kockázatairól, más alternatíváiról, és ha kéri, a lehetőségekhez mérten időt adna neki a döntéshozatalhoz.
- Amikor indokolatlan méhszájtágítás megkérdőjelezésekor visszakérdez az ügyeletes orvos, hogy „azt akarja, hogy a babájának vagy magának baja legyen?” Ezzel azonnal megfélemlítve a nőt egy olyan fenyegetéssel, aminek tudományos bizonyítékon nyugvó alapja nincs, maximum csak az „így szoktuk” elavult helyi protokoll.
- Amikor a babáját gyászoló nőnek nem engedik meg, hogy megtekintse a halott kisbabát, vagy amikor azt mondják egy várandósságra, hogy bizonyos eltérések miatt be KELL fejezni. Sajnos élet és halál kérdéseiben is jelen van a nyomásgyakorlás.
Fotó: Papp Szilvia
A szülészeti erőszakhoz tartozik ezek szerint a férjöltés is.
Mindenképpen, hiszen a férjöltés egy feleslegesen végzett beavatkozás, aminek így csak mellékhatása, szövődménye lehet, illetve azért is ide tartozik, mert egy verbális megalázás is kapcsolódik hozzá. Ha meg akarjuk határozni a férjöltést (angolul: husband stitch), akkor az, amikor gátmetszés után a férjre kacsintva plusz öltést végez az orvos minden tájékoztatás nélkül, akár a nő tudta nélkül, miközben célozgat a pár szexuális életére – „Jobb állapotban fogja visszakapni, mint ahogy behozta, apuka!”. Még azt is elhiszem, hogy sok esetben nem rosszindulat áll a célozgatás mögött, hanem egy elbénázott próbálkozás ez arra, hogy oldják a hangulatot a szülőszobán, de ettől még szülészeti erőszaknak számít. Az apák is gyakran számolnak be arról, hogy ez nekik is nagyon kínos helyzet, a nők pedig a felesleges gátmetszésről és a fájdalmas utóhatásokról írnak leginkább.
Hogyan kezdődött a Másállapotot a szülészetben! mozgalom?
A szülészeti aktivizmus szerencsére nem velünk kezdődött, elsősorban az otthonszülés témájánál indult el itthon. 2016-ban főleg az egyre fokozódó tehetetlenség és annak a felismerése hívta életre a mozgalmunkat, hogy igazán egy szűk körön kívül akkor még nem tudta a magyar társadalom, hogy mi folyik a szülőszobákon. Egyrészt a tabuk miatt, másrészt egy bizonyos életszakaszban érinti csak ez a kérdés az embereket, utána pedig a szülőség egyéb kihívásai mást helyeznek fókuszba. Dúlák, önkéntesek és más nőket segítő szakemberek viszont az anyák történetein keresztül és az intézményekben tapasztaltakból azzal szembesültek, hogy létezik a szülészeti erőszak és a trauma a szülőszobán. Több helyen és több szájból is megfogalmazódott az, hogy ezt láttatni kellene, egy mondat nagyon megragadt bennem az EMMA Egyesület műhelyéből:
Ez már olyan szintű probléma, hogy a nőknek az Andrássy úton kellene vonulniuk.
Először egy konkrét eseményt kezdtünk el szervezni, ami 2016 márciusában megvalósult, ennek az egyik fő célja a női tapasztalat láttatása és az érintettek megerősítése volt abban, hogy nincsenek egyedül, és számít, amit átéltek. És már ott, 2016-ban elkezdték leírni a nők nekünk a nehéz élményeik, traumáik történetét. Fontos, hogy ez nem egy természetes szülés vagy otthon szülés mozgalom, hanem pont arról szól, hogy bármilyen nők vagyunk, ha akarunk gyereket, ha nem, ha császármetszéssel szültünk, ha nem… az egészségügyi ellátás egyszerűen nem jelentheti azt, hogy hatalmi pozícióból a mi testi-lelki méltóságunkat, jogainkat, a testünk integritását megsértik. Függetlenül attól, hogyan szültünk vagy akarunk-e szülni egyáltalán, ez mindenkinek jár.
Változott a társadalmi hozzáállás a mozgalom indulása óta?
Tapasztalunk változást ahhoz képest, ahogy az elején elkezdtük a szülészeti erőszakot tematizálni. Akkor még kicsit szitokszó-szerű volt ez a kifejezés, sokan nem értették, hogy mégis hogy kerül az erőszak szó a szülőszobára? Mert van egy nagyon erős hála és dicsfény a szülészorvosok és ott dolgozók körül, miközben a nők felé azt közvetítik, hogy a szülés az ilyen, ki kell bírni, örülj neki, hogy egészséges vagy te és a baba is. Van egy tabu is a téma körül, ami oldódni látszik. Most már például a sajtó elkezdte használni ezt a fogalmat és a kormányzati kommunikációban is megjelent a pozitív szülésélmény fontossága, bár valóban mélyreható intézkedések még nem történtek. Azt látjuk, hogy a nők is megismerték és használják ezt a fogalmat, hatalmas lépés, hogy névvel, nyilvános kommentekben leírják, ha szülészeti erőszakot, ártalmakat éltek meg. A kifejezés maga bevezetődött a köztudatba, már nem annyira tabusított, a nők pedig meglátták, hogy nincsenek egyedül, nem az ő hibájuk, ami velük történt. Az, hogy néhány nő megtörte a csendet, rengeteget segített a többieknek is a feldolgozásban.
Fotó: Másállapotot a szülészetben
Hogyan indult a Nő a hangunk! petíció és a demonstrációk?
A Nő a hangunk! apropóját az adta, hogy a koronavírus-járvány és a jogviszony törvény a szülészeti ellátásban azt hozta, hogy bár jobban beszélnek már a nők a szülészeti erőszakról és egyre ismertebbek a jó gyakorlatok, mégis több visszalépés is történt az ellátásban az elmúlt pár évben (nem tagadva azt, hogy vannak pozitív példák). Több szülés körüli szervezet, csoport, segítő is azt látta, hogy annak ellenére, hogy megszületett 2019-ben a szakmai irányelv, mégis, mintha még nehezebb lenne a nőknek, még jobban szűkült volna a mozgástér, és egyre többektől hallottuk, hogy tennünk kell valamit, ráadásul az egészségügyi dolgozók helyzete is romlott.
Muszáj láthatóbb módon, a társadalom figyelmét jobban felkeltve beszélni erről, megjelenítve azt is, hogy fennáll a veszély, hogy romlik a helyzet, mert nem elvárt a jó gyakorlat és a tiszteletteljes ellátás.
A Nő a hangunk! a Másállapotot a szülészetben! mozgalom és a támogató szervezetek közös eseménysorozata, vagyis túlmutat a mozgalmon, már nem csak a mi hangunk nő. Tavaly novemberben volt az első, most májusban a második közös kiállásunk. Az utóbbi eseményre már készültünk a petícióval, szerettünk volna egy újabb eszközt kipróbálni, bevetni, mert az elmúlt években minden eddigi próbálkozásaink ellenére rendszerszintű, valós változást nem sikerült elérnünk. A petíció egy nagyon jó lehetőség lehet arra, hogy az aláírások számából mindenki számára feltűnjön, hogy mekkora problémával is nézünk szembe, milyen széles réteget, hány embert érint az, ami ellen küzdünk. A valóság az, hogy nincs olyan ember, akit ne érintene, hiszen a szülés és születés ügye valamilyen formában mindenkit érint a világon. Fő üzenetünket a májusi esemény kapcsán 3T néven fogalmaztuk meg, melyben 3T a tisztelet, a tudományos bizonyíték és a támogatás – amik sajnos általánosságban véve hiányoznak a hazai szülészeti ellátásból, holott erre van szüksége az anyának, apának és a babának .
Elsődleges céljaink egyike, hogy vonják be a magyar nőket, mint legfőbb érintetteket a döntéshozatalba, a testüket és az ellátásukat érintő minden kérdésbe („semmit rólunk nélkülünk”), és létrejöjjön a nőközpontú, anyababa- és családközpontú ellátás.
Az összefogás leginkább a döntéshozókat próbálja megszólítani, mert ha feltesszük a kérdést, hogy mit tehetünk a változásért, akkor nem az lesz a válasz, hogy a nők tudatosságán múlna az érdemi változás. Az ellátásban dolgozók között is ellehetetlenülnek gyakran az úttörő szemléletű szakemberek, azt láttuk az elmúlt években, hogy lett új irányelv, de nem kérik ezt számon gyakorlatban. Ezen pedig nem az egyes emberek tudnak változtatni. Az lenne a jó, ha nemcsak eltűrt, hanem elvárt lenne a jó gyakorlat.
Mennyire jellemző máshol a szülészeti erőszak és mennyire van lemaradva ebben Magyarország?
Világszerte létező jelenség a szülészeti erőszak, a WHO 1985 óta szólal fel a túlzott medikalizácó ellen a szülőszobákon. De nem is az a fő probléma, hogy le vagyunk maradva más országokhoz képest, hanem az egységesség hiánya a legnehezebb itthon. Az egyik intézményben haladó szellemben szülhet a nő, míg a másikban 40 évvel ezelőtti módszerekkel működik a szülészet, de akár egy osztályon belül sem mindegy, ki lát el minket.
Magyarországon vannak szörnyen elavult gyakorlatok, illetve az egészségügy erősen hierarchikus felépítése is az évtizedekkel ezelőtti állapotokat idézi.
Ez sajnos a szakemberekre is negatívan hat, a megújulást gátolja a megszégyenítő kommunikáció és a magyar intézményekre jellemző erős alá- és fölérendeltségi viszony. A szocialista egészségügyből is vannak visszamaradt gyakorlatok, de ezek nemcsak Magyarországra, hanem a környező országokra is jellemzőek, mint például a hasnyomás (Kristeller-műfogás). De nehéz konkrét számokkal válaszolni a kérdésre, hogy mennyire van lemaradva Magyarország, mert alig vannak elérhető adatok, statisztikák a hazai szülészeti ellátásról. Hiányzik az adatgyűjtés, monitorozás.
Fotó: Asztalos Judit
Melyik ország lehet pozitív példa előttünk?
Írország, Svédország, Benelux Államok, Finnország, Norvégia, Dánia, Nagy-Britannia, Németország. Ezekben az országokban sokkal inkább érvényesül az evidencia alapú eljárás, a WHO ajánlásai, és a Nemzetközi Szülészeti Kezdeményezés (ICI) – 12 lépés a biztonságos és tiszteletteljes AnyaBaba-Család szülészeti ellátásért.
Hova fordulhat segítségért, aki szülészeti erőszakot tapasztal?
Jelenleg nincsen független szakmai felügyelet, van persze betegjogi képviselő, aki rendkívül leterhelt és nem indíthat peres eljárást, jogtanácsért viszont érdemes lehet oda fordulni. Itt fontos kiemelni, hogy jó lenne, ha az anyák minél több dolgot kérnének a szülés során írásban. Egyrészt, ha le kell írni, akkor kevésbé működhet az az elkent kommunikáció, hogy mondjuk „a baba egészségéért vágunk”, másrészt pedig utólagos jogorvoslat érdekében szükséges a dokumentáció – ez utóbbi gyakran nagyon hiányos. Mindenkit biztatunk, hogy jelezzen vissza az adott intézményben is minél több címzettnek küldve a levelet, hogy milyen sérelem érte a szülészeten, legyen benne az osztályvezető, főigazgató, orvos, ápoló… általában maguk a szakemberek sem tudják, hogy mit okoznak a szülés során, hogy mit él meg a család, ezért fontos lehet nekik is a visszajelzés. Persze azt is tudjuk, hogy ezekre a levekre a nők gyakran áldozathibáztató választ kapnak, nem pedig támogatást.
Megoszthatják a történetüket velünk is, hiszen a Másállapotot a Szülészetben! mozgalom azért is jött létre, hogy az anyák, családok történeteit láthatóvá tegye. Nagyon fontos, hogy a nők beszélhessenek a velük történtekről és mindezt egy biztonságos közegben tehessék meg. A történetmesélés, különösen, ha traumatizálódott az édesanya vagy a család más tagja, terápiás hatással is bír. Ezért rengeteg történetet osztunk meg az oldalunkon és tartjuk a kapcsolatot azokkal, akik minket megkeresnek. Viszont mi „csak” kihangosítani tudjuk a problémás eseteket, jogorvoslattal nem lehet rajtunk keresztül élni. Illetve fordulhatnak az anyák kifejezetten perinatális szaktanácsadóhoz vagy szülésfeldolgozásban jártas pszichológushoz is, ha a történtek feldolgozása nem megy egyedül. Hivatalosan pedig jelenleg a helyi, kerületi kormányhivatal népegészségügyi osztályához lehet fordulni, vagy a Nemzeti Népegészségügyi Központot is meg lehet keresni, ők a szülészeti szakma országos felügyeletét fel tudják kérni a helyzet kivizsgálásra. Illetve jogsértés esetén az Alapvető Jogok Biztosának Hivatalát szoktuk még ajánlani az érintetteknek.
