Vannak, akiknek a randizás nem túl jó élmény mostanában, legalábbis sokat olvashatunk arról, hogy a pokol legmélyebb bugyraiba kell leszállnia annak, aki tinderezésre adja a fejét. Moira Weigel: Labor of Love: The Invention of Dating című könyve szerint régen, az udvarlás kialakulása idején az első randizni vágyó nőknek sem volt könnyebb dolga, mint ma az online párkeresőknek, ugyanis sokszor összetévesztették őket a prostituáltakkal.
A randizás prostitúció pénz nélkül
A randizás, ahogy mostanában ismerjük, viszonylag új fogalomnak számít, a The New York Times cikke szerint a 20. század fordulója körül a nagyvárosokban munkát kereső nők tömeges megjelenése hívta életre. Az első feljegyzés a „date” (randi angolul) szó használatáról 1896-ból ered, George Ade újságíró használta a Chicago Record című lapban egy cikkében, melyben a munkásosztály szerelmi életéről értekezett, ám ezután még sokáig nem nézték jó szemmel, ha egy szingli nő találkozgatott ismerkedés céljából férfiakkal. Weigel könyvében olvashatjuk, hogy a rendőrség szemében azok a nők, akik engedték, hogy a férfiak meghívják őket ételre, italra, és elfogadtak ajándékokat, prostituáltnak tűntek, ezért a randizás olyan trükközésnek számított, amivel az örömlányok lépre csalták a férfiakat. A fő probléma persze az volt, hogy az önálló, párkereső nő gondolata szokatlan volt még, ezért nehezen épült be a társadalomba, hogy a nő férfi nélkül is képes döntéseket hozni a saját életéről – azaz megtalálni a szerelmet.
Walter Crane képeslapja (London, 1866, forrás: Photo12/Universal Images Group via Getty Images)
Ilyen körülmények között születtek meg azok a rituálék, amik ugyan sokat alakultak az idők során, de a mai napig kísérik a randizók életét. A nők párkeresési hulláma azzal kezdődött, amikor már nem a férj vagy az apjuk pénzétől függtek, hanem saját munkahellyel és keresettel rendelkeztek. Érthető, hogy ez olyan szabadságot adott nekik, amivel a szerelmi életüket is a saját kezükbe tudták venni. Bár persze sokkal kevesebbet kerestek, mint a férfiak: az 1900-as évek elején egy átlag női alkalmazott kevesebb, mint felét kapta annak a fizetésnek, amit egy ugyanolyan pozícióban dolgozó férfi keresett. Ezen a ponton pedig máris értjük azt, hogy miért alakult ki a szokás, hogy a férfi fizessen a randin mindent. Ahogy egy feljegyzés szerint egy fiatal nő mondta 1915-ben: „Ha minden étkezést magamnak kellene fizetnem, nem jönnék ki a fizetésemből.”
Pár színházjegyért már börtön jár
Hiába a tömegesen beindult randizás, ettől még nem szűnt meg a társadalmi ítélkezés és a rendfenntartó szervek sem nézték jó szemmel továbbra sem, hogy a szingli nők összevissza ismerkedjenek férfiakkal. Az 1900-as évek elején például rendszeressé vált, hogy a rendőrség beépített emberekkel próbálta lekapcsolni a randizgató nőket, illetve komoly erőfeszítéseket tettek azért, hogy ellenőrizzék a legnépszerűbb randihelyeket esténként. A könyvben leírnak egy olyan jelentést, melyet egy különleges ügynök írt, aki egy nőt követett, mert gyanús volt a viselkedése az oldalán megjelenő férfival szemben, de azért nem jelenthető ki róla, hogy prostituált lenne. Azt azért megjegyezte a jelentésben az ügynök, hogy abban a hotelben, ahol a megfigyelést végezte, minden alkalmazottról csak úgy sütött az, hogy lazák az erkölcsök arrafelé, és itt bizony intim kapcsolat feltételezhető a nők és férfiak között. Micsoda botrány!
Francia képeslap 1900 körülről (Forrás: Art Media/Print Collector/Getty Images)
Bár így visszanézve talán viccesnek tűnhet, hogy pár ingyen vacsora, színház vagy ital miatt kémkednek nők után a hatóságok, ám az 1920-as évekre komoly vétséggé alakult a randizás, és ha a férfi fizetett a nőnek, akkor előfordult, hogy ezért a borzalmas vétségért még börtönbe is vetették a nőt.
Sőt, a prostituáltak is lázadni kezdtek a randizó szingli nők miatt, mert úgy érezték, kiszorítják őket az üzletből, hiszen pár vacsora és ital áráért már megkaphatták a randik után a nőket a férfiak.
Végül, az 1920-as évek végére megadták magukat a hatóságok, és kénytelenek voltak elfogadni, hogy a randizás nem pénzforgalom nélküli prostitúció, hanem pont annyi, amennyinek látszik: romantikus cselekmény, ami a párkeresést szolgálja. Ez nem jelentett egyből felszabadulást a nők számára, már ami a szerelmi életüket illeti, hiszen sokáig még ugyanúgy a pénzért voltak kénytelenek házasodni, mert hiába dolgoztak, sokkal kevesebbet kerestek, mint a férfiak. Így sokak számára az volt a jövőkép, hogy jobb híján megpróbálják megfogni férjnek a saját főnöküket, hogy boldoguljanak az életben, nem pedig mai értelemben vett randizással keresték a szerelmet. Ezenkívül még opció volt az is, hogy nem titkárnőként vadásznak főnök férjet, hanem inkább elmentek egy olyan üzletbe dolgozni, ahol várhatóan megfordulnak gazdag férfiak, és ott igyekeztek ismerkedni, hogy jól szituált férjet találjanak. A jelenség annyira elterjedt, hogy a magazinokban is sorra jelentek meg cikkek arról, hogyan vadásznak a boltokban a nők maguknak gazdag férfiakat, és még külön nevet is kaptak: shopgirlnek hívták őket.
Forrás: Culture Club/Getty Images)
Azok a ledér modern lányok!
A nők párkeresése több dolgot befolyásolt, mint gondolnánk. Például a szépségipar berobbanását is részben a megújult randizási szokásoknak köszönhetjük, ugyanis a shopgirlök úgy érezték, hogy a portéka mellett saját magukat is el kell adni a gazdag férfiaknak, és igyekeztek jómódú nő benyomását kelteni, hogy meglássák bennük a férfiak a potenciális feleségjelöltet. Ehhez pedig nem lehetett szerény ruházatban és sápadtan kiállni a vevők elé, ha le akarták nyűgözni a pénzes pasikat. A smink az 1900-as évek elejéig még csak a prostituáltak és színésznők kiváltsága volt, ám 1920-ra már arról cikkeztek a divatlapok, hogy az igazi jómódú, társasági nők is festik az arcukat, és a nőiesség kiemelésére helyeződött a hangsúly a megítélésében. A shopgirlök között terjedt el aztán tömegesen a sminkelés szokása, mert ezzel üzenték a férfiaknak az, hogy ők olyan nők, akik hajlandók időt és pénzt áldozni a megjelenésükre.
A randizáshoz tehát már megvolt az irány, hogyan kell kinézni, legalábbis az, hogy sminket kell viselni, de még hiányzott, hogy megmondják, milyen legyen a nő belül ahhoz, hogy még kelendőbbé váljon. Az 1920-as évek volt ebből a szempontból is úttörő, ugyanis ekkor kezdett el terjedni a női magazinokon keresztül, hogy akkor lesz kívánatos a nő, ha rejtélyes személyisége van és titokzatosan viselkedik.
Ez a titokzatos személyiség olyanná vált abban az időben, mint a smink, fel kellett vennie egy magára valamit is adó nőnek, ha jó partit akart fogni magának. Az önmarketing része lett a személyiség, a nők megbrandelték saját magukat a párkeresés jegyében.
Egy amerikai nő jelképesen felajánlja virágait kedvesének (1905, forrás: Kirn Vintage Stock/Corbis via Getty Images)
Egy 1926-os női magazin cikkében úgy írják le, hogy a nőben meg kell legyen „az”. Értve ezalatt azt, hogy a misztikus, állati vonzerőt sugározni kell a nőnek ahhoz, hogy ellenállhatatlan legyen a férfiak és nők számára egyaránt. Mivel egyre több ilyen és ehhez hasonló információ jelent meg a magazinokban a randizni vágyó nők számára, innen már csak egy ugrás volt, hogy sorra jelenjenek meg a tanácsadó könyvek a témában. Az egyikben arról olvashattak a nők, hogy mit kell enni és mikor a tökéletes testért, míg a másikban arra tanították őket, hogy a szépség a nők kötelessége. Ahogy a randizás szabályai változtak, fejlődtek és lazultak, úgy vonták magukra folyamatosan a felháborodott erkölcscsőszök figyelmét is, akik általában a fiaikat féltették a ledér, pettingelő nőktől. Ezek a modern nők!
