A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, a Koreai Kulturàlis Központ, a Typotex Kiadó és a német Goethe Intézet szervezésében Budapesten tartott előadást Byung-Chul Han, A kiégés társadalma című könyv szerzője. A rocksztár filozófusként is emlegetett Byung-Chul Han nem túl rózsás látleletet adott a kapitalizmusról, a digitalizációról, a technológia által felgyorsult világról, mégsem tartja magát pesszimistának. A legkelendőbb gondolkodó esszéiben aprólékosan boncolgatja a neoliberális kapitalizmus okozta szorongásokat.
Han 1959-ben Szöulban született, filozófiát, irodalmat és teológiát tanult Németországban, ahol jelenleg is él. Ő az egyik vezető hang azok közül, akik kritikusan bírálják a modern társadalmat, amelyet elmondása szerint áthat a túlzott átláthatóság, a hiperkonzumerizmus (túlfogyasztás), az információtöbblet, amely elkerülhetetlenül a társadalmat a kimerüléshez vezeti. Han ma a berlini University der Künste professzora.
Érintések nélküli társadalomban élünk
„Ha arra kérnének, hogy a filozófiai mondanivalómat egy mondatban foglaljam össze, akkor azt mondanám, a Másik (a másik ember, mások – a szerző) eltűnőben van”
– fogalmazott előadásában. Ehhez a folyamathoz szerinte a világjárvány is hozzájárult, hiszen a Másikat a pandémia potenciális vírushordozóvá teszi, akitől távolságot kell tartanunk. Tendenciává vált, hogy elkerülünk mindenféle kapcsolatot, érintést, mintha a Másik valami koszos, mocskos dolog lenne, és az érintés egyfajta bepiszkolódást, bemocskolódást jelentene. Ugyanakkor
már a világjárvány előtt is érintések nélküli társadalomban éltünk
– a járvány csak súlyosbította ezt. Vajon képesek vagyunk-e még az érintésre, hogy megérintsük a Másikat? – teszi fel a kérdést a filozófus.
Fotó: Németh András
Byung-Chul már több interjúban is beszélt a járványról társadalomfilozófiai vonatkozásban. A vírus szerinte tükör, amely megmutatja, milyen társadalomban élünk: a túlélés válik uralkodóvá, mintha egy állandó háborús állapotban élnénk. Csakhogy a túlélés társadalmában minden jó elveszíti értelmét, az öröm, élvezet is csak az egészség oltárán van feláldozva, mindent az élet meghosszabbítására használnak fel. Azonban minél inkább a túlélésről szól az élet, annál jobban félünk a haláltól, amelyet eddig gondosan elnyomtunk, ám a világjárvány láthatóvá tette. A túlélés hisztériája nemcsak embertelenné teszi a társadalmat, de teljesen elfelejtjük, milyen a jó élet. A túlélésért készséggel feláldozunk mindent, amiért az életet élni érdemes: a társaságiságot, a közösséget és a közelséget – fogalmazott egy korábbi interjúban.
Digitális érintési szegénység
Az érintés a mai társadalomban az jelenti, hogy a mobiltelefonunkhoz nyúlunk. Byung-Chul Han már több ízben nyilatkozott arról, milyen destruktív eszköznek tartja az okoseszközt, holott szerinte a digitalizálást alakíthattuk volna úgy is, hogy ne legyen emberellenes. A filozófus, aki saját bevallása szerint az okostelefont csak arra használja, hogy felismerje az erdő virágait, ám ideje nagyobb hányadát a világhálóról lekapcsolódva tölti, már korábban is mondta, hogy az okostelefon ma digitális munkahely vagy digitális gyóntatószék, a digitális uralom kultikus tárgya. Leigázó eszközként úgy működik, mint egy rózsafüzér és annak gyöngyei; így tartjuk folyamatosan kéznél az okostelefont, a „tetszik” pedig egy digitális „ámen”.
Előadásában elmondta, a mobil lett az az eszköz, amelynek segítségével megbizonyosodunk önmagunkról, ami biztosít arról, hogy élünk, létezünk. Manapság már a páciensek is a mobiljaikat szorongatják a fogorvosnál, és nem a másik ember kezét. Ma a kapaszkodó nem a másiktól érkezik, ugyanakkor mivel a kapaszkodó nem jöhet az énből, tarthatatlanul magányosak lettünk. A Másik valahol eltűnt, és ami marad, az a kiüresedett én. Hogy egónk ürességét megtöltsük, állandóan szelfiket készítünk önmagunkról. A szelfi Byung-Chul Han szerint nem a nárcizmussal, hanem inkább ezzel az ürességgel függ össze.
A fizikai érintés, a kéz nagyon fontos a közösség összetartozásának szempontjából, a kéz, kézfogás az, ami bizalmat teremt. Pontosan a digitális hálózatépítés miatt nem bővelkedünk az érintésekben, a világjárvány pedig tovább erősítette a digitális érintési szegénységet. Ennek hozományaként hiányunk van az oxitocin nevű, kötődési hormonból, amely az érintések hatására szabadulhat fel, és építi a bizalmat, az interperszonális kötelékeket és a társadalmi összefogást is.
Tanulmányok kimutatták, hogy az érintés hiánya szorongást, stresszt okoz, gyakorlatilag depresszióssá tesz minket.
A Másik eltűnése tehető felelőssé a depresszióért.
A digitális kommunikáció érintés és test nélküli kommunikáció, egy tekintet és test nélküli kísérteties létben tengődünk. A Zoom meetingek arra kényszerítenek, hogy egy digitális tükörbe nézzünk, amitől elfáradunk, sőt diszmorfiánk is kialakulhat (az önmagunkról alkotott képünk torzulását eredményező videóhívások jelenségéről korábban mi is írtunk), nem véletlen, hogy a lezárások alatt fellendült a szépségplasztikai sebészet. A képernyőn megjelenő elmosódó arc arra késztetheti az embert, hogy kétségbeessen a saját külseje miatt, ha pedig jó a képernyőfelbontás, észrevesszük a ráncokat, az időskori pigment foltokat, a szem alatti táskákat. A világjárvány felerősíti az önoptimalizálás kényszerét is, amely szintén nem újdonság, már a járvány előtt is hajtott minket.
Fotó: Németh András
A másik ember is fogyaszthatóvá válik
Ám talán még súlyosabb következmény, hogy a húzogatás a telefonon
óriási hatással van arra, hogyan viszonyulunk a Másikhoz.
A minket nem érdeklő információkat gyorsan elsuhintjuk, a nekünk tetsző tartalmakra ráközelítünk az ujjainkkal, megnagyítjuk. Ez azt az illúziót adja, hogy „kézben tartom a világot, a világ az, aminek alkalmazkodnia kell hozzám”. Ilyen módon az okostelefon felerősíti az énközpontúságot, a világot saját énjeimnek rendelem alá, a világ a totális rendelkezésre állás digitális látszatában jelenik meg számomra.
Ebből következik a Másik tárgyiasítása. A telefonon kopogtató ujjak mindent fogyaszthatóvá tesznek, beleértve a Másikat is.
Az árut vagy élelmiszert rendelő mutatóujj óhatatlanul átviszi fogyasztói habitusát más területekre.
Amihez hozzáér az ujj, az árucikké válik. Például a Tinder a szexuális vágy tárgyává degradálja a másikat. A másságától megfosztva a másik ember maga is fogyaszthatóvá válik, azzal válik elérhetővé, hogy tárgy lesz belőle, az „én”-ből „az” válik. Csakhogy ez a fogyasztható tárggyá válás az intenzív kötődést nem teszi lehetővé.
A fogyasztó magányos, nem is tud közösséget létrehozni, hiszen az, hogy hálózatban vagyunk, nem jelenti, hogy kapcsolódunk is másokhoz. A digitalizálással megnyílt határtalanság, az állandó elérhetőség gyengíti a kapcsolódást; hiába tudunk távolság nélkülivé tenni mindent, mégis ez az, ami a digitális társadalomban ellehetetleníti a szerelmet. A távolság felszámolása ellentmondásos módon egyáltalán nem teremti meg a közelséget a dél-koreai filozófus szerint, hanem épp, hogy megszünteti azt. A közelséget csak helyettesíti a távolságnélküliség.
Byung-Chul Han azt mondja, a határtalan lehetőségek világában a szerelem már nem lehetséges. Mivel a fogyasztói társadalom áruvá teszi a másikat, és mindenki hasonló lesz a másikhoz, elveszik az erotikus tapasztalat is, hiszen ahhoz szükség lenne a másik ember különbözőségére, egyediségére.
Ebben a társadalomban a szexualitást is teljesítményként fogjuk fel, szexinek lenni tőkét jelent, amit illik gyarapítani, a test áru lesz, a Másik izgalmi tárgy, akit már nem szerethetünk, csak fogyaszthatunk.
Ez a teljesítményorientáltság azonban mindent tönkretesz. A Másik mint szexuális tárgy már nem „Te”, nem lehet hozzá viszonyulni, kapcsolódni. Ugyan kellemes érzéseket kelt, mégis következmény nélküli érzés és izgalom, hiányzik belőle az, ami a szerelemből – a sebződés, a zuhanás. Ma a szerelem nem jelent többet szükségletnél, élvezetnél, a szükségleteinket pedig azonnal ki akarjuk elégíteni – ez tünteti el végül el az erotikus vágyat a Másik iránt. A társadalom mint kereső- és fogyasztómotor minden vágyat leépít azzal, hogy mindent elérhetővé tesz.
Fotó: Németh András
Han minden munkájában kijelenti, hogy nárcisztikussá váltunk. Úgy véli, ahol az önmagunk iránti megszállottság eltünteti a többieket, ott a világ egyszerű tükörképe lesz saját magunknak, mint egyéneknek. A nárcisztikus egyén számára a világ saját maga árnyalatait jelenti, aki így nem képes arra, hogy a Másikat felismerje a másságában. Csak ott adódik számára jelentés, ahol saját magát valahogy fel tudja ismerni, és mindenhol a saját maga árnyékában gázol egészen addig, amíg bele nem fullad saját magába. A depresszió egy nárcisztikus betegség, a betegesen túlhajtott önmagunkra vonatkoztatás tesz minket beteggé. A nárcisztikus ember ma csak a sikert kergeti, a sikerek jelentik számára a megerősítést, miközben azt várja a másiktól, hogy a tükrévé váljon, ami megerősíti a saját maga egójában.
Teljesítmény vs. tétlenség
A filozófus szerint rengeteg veszteségünk van a mai teljesítményalapú társadalomban. A közösségi média sok mindent pótol, új dolgokat teremt, emiatt nem vesszük észre, mennyi szépet elveszítünk visszavonhatatlanul. Ma már például alig olvasunk verseket, nem írunk naplót. Azt hisszük, egyre többet nyerünk, szabad, hiteles, magunkat újragondoló egyének vagyunk, közben elveszítjük egymást. A digitalizáció több kapcsolódást ígér, mégis magányosabbak vagyunk, mint valaha.
De nemcsak egymást, a valóságot, a jelenlét élményét is elveszítjük.
Ma a valóságot az információkon keresztül vesszük magunkhoz, ám így valóságunk elveszíti intenzitását. Mindent a telefonon keresztül nézünk, a világ csak egy kis kivágat rajta. A valóságért cserébe ugyan információt kapunk, de ezzel nem vagyunk boldogok.
Byung-Chul Han mindezek ellenére nem tartja magát pesszimistának, mert felhívja a figyelmet más lehetőségekre, amelyek örömtelivé tehetnének minket. Sok keleti elképzelés tükröződik Han javaslataiban, hogyan lehet legyőzni a mai stresszt, a kiégést, a kimerültséget és az egyre növekvő nárcizmust. Például: a kiégés társadalmában arra biztat, hogy álljunk meg, üljünk le és tartsunk egy kis szünetet, „közbeeső időt”, „a „nem cselekvés idejét”, hagyjuk magunkat megérinteni azzal, ami itt és most történik, anélkül, hogy valamilyen előre meghatározott ideál szerint ítélnénk meg. Azzal például, ha kikapcsoljuk a telefont, hosszú távon életet és érzékelést nyerhetnénk.
Fotó: Németh András
A filozófus – aki a mindennapi életében az intim kapcsolat helyreállítására törekszik, ismert a kertészkedés iránti érdeklődéséről, hogy szeret kézzel fogható dolgokat készíteni és a csendben ülni – azt mondja, a teljesítménykényszerre a tétlenség lehet a gyógyír, amikor valamit úgy teszünk, hogy annak nincs célja, és a tevékenység során kontemplatív állapotba kerülünk. A szabadidőnknek is ilyen tétlennek kellene lennie, hogy kipihenhessük a munkánkat, ám manapság még a nyaralásunk során is teljesíteni akarunk, sőt, az alvásunkra is úgy tekintünk, mint egy powernapre: azért alszunk, hogy aztán teljesíteni tudjunk.
Az alvás, az álmok, a cél nélküli együttlétek a tétlenség csodálatos helyei, amiket újra fel kell fedeznünk, hogy kiküszöböljük a teljesítmény nyomását.
