Az emberek fantáziáját mindig is megmozgatták a bűncselekmények, és a kérdés, vajon mi történik azoknak az elméjében, akik egy napon átlépik az átléphetetlen határt: meghúzzák a ravaszt, lesújtanak egy fejszével, figyelmen kívül hagyják áldozatuk könyörgését, hidegvérrel gyilkolnak. Minderről szinte páratlan tudással és tapasztalattal rendelkezik Dr. Gwen Adshead, brit igazságügyi pszichiáter és pszichoterapeuta, aki több mint harminc éves pályája során sorozatgyilkosokat, erőszakolókat, gyújtogatókat, zaklatókat részesített terápiában. A szakember, aki munkája jelentős részét a híres Broadmoor nevű, szigorúan őrzött pszichiátriai kórházban töltötte, nemrég Eileen Horne drámaíróval közösen könyvet írt. A The Devil You Know: Stories of Cruelty and Compassion (Az ördög, akit ismersz: Történetek kegyetlenségről és könyörületről) tizenegy valódi terápiás helyzetet dolgoz fel. Lenyűgöző és olykor kifejezetten felkavaró olvasmány.
A Broadmoor speciális kórház az 50-es évek végén (Fotó: John Firth/BIPs/Getty Images)
A szerző ugyanis – akinek napi munkája, hogy felmérje azok mentális állapotát, akik bűncselekményeket követtek el, illetve akiknél büntetésük letöltése során pszichológiai problémák léptek fel – nem az ítélkezés, hanem a megértés oldaláról közelíti meg alanyait. „Radikális empátiát” gyakorol, bármilyen szörnyűséget is követtek el, márpedig szörnyű bűncselekményekből a kliensei körében nincs hiány. Ott van például Tony, aki megfojtotta legalább három szeretőjét, s közülük az egyiket le is fejezte, Gabriel, aki egyik nap bement egy kávézóba és leszúrt egy teljesen ismeretlen embert, Zahra, aki időről időre gyújtogat, vagy például Ian, aki a saját kiskorú fiait bántalmazta szexuálisan.
Érdemel empátiát olyan, aki ekkora szenvedést okozott? – merül fel ösztönösen a kérdés, de a szakember szerint az okok és okozatok megértése nem csak egyéni, hanem össztársadalmi érdek.
Nem hisz ugyanis abban, hogy önmagában létezik a gonosz. A kegyetlenségre való hajlam szerinte mindenkiben ott lakozik, s azt bizonyos speciális körülmények hozzák elő.
Ha megértjük, mi okozza a személyiség torzulását, talán megakadályozhatjuk, hogy az elkövetők újra bűnözzenek, vagy hogy mások is ugyanazt a toxikus utat járják be. És, bár az empátiáig talán az olvasó nem jut el minden, a könyvben bemutatott kliens esetén (hiszen rettenetes körülmények közt sem válik mindenkiből gyilkos vagy erőszakoló), nem lehet nem észrevenni, hogy a visszafejtett bűnesetek pokoli életutakat fednek fel. Ezek már a kezdetektől tele voltak nélkülözéssel, bántalmazással, szeretethiánnyal és traumával.
Nem meglepő, hogy Adshead doktor mélyen hisz a terápia erejében, de nem állítja, hogy minden esetben működik. Van olyan kliense, aki például végül öngyilkos lesz, vagy bent marad a börtön pszichiátriáján. Adshead nem rest reagálni saját hibáira, tévedéseire, de jelzi azt is, nem lehet mindenkit megmenteni. Az egyik visszatérő elem, amellyel talán tükröt kíván tartani az olvasó elé, hogy beismeri, számtalanszor félrevitték a prekoncepciói, amikor próbálta megismerni egy-egy elkövető személyiségét. Az is kiderül a könyvből, hogy – elsősorban a médiából származó híradások és filmek miatt, – milyen sok téves koncepció létezik az egyes bűncselekményekkel, illetve az ezeket elkövetőkkel kapcsolatban.
A különböző fejezetek kronológiailag sorban haladnak előre, így lehetőséget adnak a szerzőnek arra is, hogy jelezze, milyen főbb változásokon ment keresztül az évtizedek alatt Angliában a büntetésvégrehajtási és szociális rendszer. Ezek közül volt, amit fejlődésnek, míg másokat egyértelműen visszalépésnek tekint a pszichoterapeuta. Kritikát fogalmaz meg azzal kapcsolatban, hogy – noha az évek alatt a börtönre ítéltek száma jelentősen nőtt, – egyre kevesebb pénzből és emberrel kellett gazdálkodni a velük foglalkozó ápolóknak, őröknek, szakembereknek.
Képünk illusztráció – Fotó: BSIP/UIG Via Getty Images
Hogy mi számít sikeres terápiának, roppant összetett. Dr. Gwen Adshead szerint fontos része az elmeállapot javulása, hogy az illető szembe tudjon nézi azzal, amit tett, jobban érezze magát a bőrében és egyúttal elkötelezettnek kell lennie aziránt, hogy a továbbiakban szociálisabb módon viselkedjen.
A szerző elmeséli egy Sharon nevű alanya esetét, akitől az első gyermekét elvették, miután kiderült, a nő hamis bizonyítékokat gyártott azért, hogy elhiggyék az orvosok, (egészséges) fia beteg. Második gyermekével akkor esett teherbe, amikor kábítószeres volt és egy bántalmazó kapcsolatban élt, ezért a csecsemőt súlyos mérlegelés után már a születés pillanatában kiemelték a családból. Utolsó találkozásakor azonban már Sharon túl van rengeteg terápián, letette a kábítószert és egy tartós és stabil párkapcsolatban él új párjával, akitől gyermeket vár. Dr. Gwen Adshead az utolsó alkalommal azért beszélget vele, mert felkérték, adjon szakértői véleményt a fiatal nő állapotáról és fejlődéséről, hogy a bíróság el tudja dönteni, nála maradhat-e születése után kislánya. Hogy mennyire hisz az olvasó abban, hogy Sharon megváltozott, rá van bízva. A pszichológus egyik esetben sem állítja, hogy kliense boldogan élt tovább, míg meg nem halt, csak azt jelzi, mekkora utat tett meg a terápia hatására és hol tartott, amikor utoljára hallott róla.
