Nem bűvésztrükk: ősi varázslatot rejt az abrakadabra

Az abrakadabra – a hasonlóan klasszikus hókusz-pókusz, valamint a magyar specialitásnak tekinthető csiribí-csiribá mellett – alighanem minden idők legismertebb és legtöbbet használt varázsigéje. Sőt, ami azt illeti, kissé talán túl is lett használva, szóval egy modern, 21. századi bűvész valószínűleg már nem is nagyon erőlteti abrakadabrázását; valahogy olyan régimódi, snassz és gyerekes az egész.

Pedig az abrakadabra nem holmi óvodás halandzsa vagy a nonszensz szóalkotás terméke (mint a hókusz-pókusz és a csiribí-csiribá), és eredetileg nem is arra találták ki, hogy csokornyakkendőt  és műszálas palástot viselő, varázspálcával hadonászó urak mondogassák, miközben egy rémült kisnyuszit rángatnak elő egy cilinderből, hanem

tényleg egy ősi varázsige!

Vagy valami olyasmi. A kifejezés pontos eredete a minimum a bibliai idők homályba vész, ám azt tudjuk, hogy mikor bukkant fel először írásban: valamikor Kr. u. a második században, egy Liber Medicinalis című orvosi könyvben, amelyet a köztiszteletben álló római tudós értelmiségi, két császár – Geta és Caracalla – nevelője, Serenus Sammonicus írt. A Liber Medicinalis nem holmi száraz szakszöveg, hanem egy afféle tudományos költemény (ráadásul az egyetlen orvosi/egészségügyi témájú tanköltemény a késő antik latin irodalom korszakából): a 64 fejezetből álló, hexameterben írt gigászi gyűjtemény 80 különféle kór ellen közöl terápiás eljárásokat, recepteket, összesen 1107 versben. Az abrakadabra az 52. fejezetben kerül elő. Itt azt írja a bölcs doktor, hogy ha egy olyan amulettet viselünk, amelyre ezt a mágikus igét háromszög alakban (vagyis úgy, hogy minden sorba eggyel kevesebb betű kerül) előzőleg felírtuk, akkor jó eséllyel kigyógyulunk bármilyen halálos betegségből, például a maláriából.

A B R A C A D A B R A
A B R A C A D A B R
A B R A C A D A B
A B R A C A D A
A B R A C A D
A B R A C A
A B R A C
A B R A
A B R
A B
A

Az abrakadabra az általános – ám alighanem téves – nézet szerint arámi eredetű szó, de ez tényleg inkább csak spekuláció. Mindenesetre a huszadik század lelkes hobbietimológusait ez szerencsére nem akadályozta meg abban, hogy különféle – a meggyőzőtől a hajmeresztőig terjedő skála egészét lefedő – elméleteket gyártsanak az abrakadabra származását illetően. Íme néhány jellemző példa:

• Abhadda kedabrah = betegségelhárító varázs, jelentése kb. „e szóra eltűnik”, azaz ha kimondjuk, meggyógyulunk.
• Avra kehdabra vagy avara k’davara = nagyjából „a szó erejével teremtek”, vagyis a beszéd, a kimondott szó maga a teremtés, sőt: az isteni teremtés aktusa is, akárcsak a – micsoda meglepetés – a Teremtés könyvében.
• Avada kedavra = mondjuk: „pusztuljon hát el” (mármint a betegség) – ez az emberiség 99,9 százalékának alighanem a Harry Potter-regényekből lehet ismerős, noha nem J.K. Rowling találta ki
• De az is felmerült, hogy talán a Zsoltárok könyvéből származó idézet (Villogtasd villámaidat, szórjad azokat, lődd ki nyilaidat, röpítsd szét őket!) héber eredetijének (b’rok barak – villogtasd villámaidat) valamiféle eltorzult-összetömörített változata. Vagy esetleg egy rettenetes arámi démon neve.

A legtöbben viszont  – és ebben talán lehet is valami – az abrakadabrát az Abraxas kifejezéssel és a gnosztikusok misztikus, eretnek/szinkretista szektájával (ami azért annyira nem misztikus, és nem is igazán szekta, hanem  különféle vallási-filozófiai összefoglaló neve, de sebaj) hozzák összefüggésbe.  A keresztény alapokra építkező, ám számos más vallási-filozófiai hagyományból (zsidó, babiloni, egyiptomi, görög stb.) merítő gnoszticizmus a Kr. u. 2-3. században virágzott, első jelentősebb ideológusa pedig a római Valentinus volt, akinek tanításait maga Gustave Flaubert, a francia próza óriása foglalta össze Szent Antal megkísértése c. csodálatos és érthetetlen kísérleti regényében (teológia szempontból talán nem kifogástalan, de cserébe varázslatosan szép szöveg) . Eszerint tehát

a minden lények és aiónok közül a legtökéletesebb, a Mélység, a világ Ölén hevert a  Gondolattal. Az ő egyesülésükből származik az Értelem, amelyet az Igazság követett. Az Értelem és az Igazság nemzette az Igét és az Életet, ők ketten az Embert és az Egyházat – s ezek együtt hét aiónt alkotnak. Az Ige és az Igazság tíz más aiónt is szült, azaz öt párt. Az Ember és az Egyház újabb tizenkettőt, köztük van a Szentlélek és a Hit, a Remény és a Szeretet, a Tökéletesség, és a Jóság, valamint a Bölcsesség. A harminc aión összessége alkotja a Plerómát, vagyis Isten egyetemességét, s így, mint a távolodó hang visszhangjai, mint az eltűnő illat hullámai, mint a lenyugvó nap lobogása, az Őselvből kisugárzó Hatalom egyre gyengül. Dea Bölcsesség arra vágyott, hogy megismerje az Atyját, s kiszakadt a Plerómából. S akkor az Ige másik párt szült: Krisztust és a Szentlelket, aki ismét egymáshoz kapcsolta az aiónokat. S ők együttesen alkotják Jézust, a Pleróma virágát.

Mégis a Bölcsesség erőfeszítése, hogy elmeneküljön, otthagyta képét az űrben, egy rossz szubsztanciát: Acharamothot. A Megváltó aztán megkegyelmezett neki, megszabadította szenvedélyeitől, s a megszabadított Acharamoth kacagásából született a fény, könnyei a vizek, szomorúsága nemzette a fekete anyagokat. Acharamothból lép ki Demiurgosz, a világok, az egek és a Sátán teremtője. Ő sokkal lejjebb lakozik, mint a Pleróma, anélkül, hogy láthatná, így önmagát képzeli igaz Istennek, s ezt hajtogatja prófétáinak száján keresztül: „Nincs Isten rajtam kívül!” Végül ő alkotta az embert, s lelkébe elültette az anyagtalan csírát, ami az Egyház, annak a másik egyháznak a tükörképe, mely a Plerómában áll. Acharamoth egy napon a legfelsőbb régiókba fog emelkedni, s a Megváltóval egyesül; a tűz, mely a világban rejtezik, minden anyagot megsemmisít, önmagát is felfalja, s az emberek puszta lélekké változva az angyalokkal kötnek házasságot.    

Reméljük, mindenkinek érthető! Valentinus kortársa (vagy nagy valószínűséggel kortársa), egyúttal riválisa, az akkori világ egyik központjának számító, multikulti pogány-keresztény-eretnek olvasztótégelyként működő Alexandriában élő Baszileidész szintén jelentős gnosztikus gondolkodó, illetve szellemi vezető volt, aki Valentinushoz hasonlóan azt tanította, hogy az anyag és az anyagi világegyetem eredendően gonosz, és hogy az Ószövetség Istene, aki a teremtésért felelős, egy félrevezetett arkhón, vagyis kisebb istenség (angyal, démon vagy valami hasonló, mondjuk).

Abraxas – valószínűleg – maga is afféle arkhón volt, a Baszileidészt követ gnosztikusok egyik rejtélyes kultuszfigurája, akit a későbbi korok mágusai, alkimistái és okkultistái is nagy becsben tartottak, és akinek nevét szerencsehozó vagy gyógyító amulettekre és talizmánokra vésték fel, bár arról nem született közmegegyezés, hogy pontosan mi vagy ki is ez az Abraxas: talán ősi egyiptomi isten, talán kakasfejű-kígyólábú démon, talán maga a Legfelsőbb Lény összes emánációjának összefoglaló neve. Amely név etimológiája egyébként úgyszintén bizonytalan (az is elképzelhető, hogy valójában  Abrasaxnak kellene írni); a gnosztikusok viszont úgy tartották, hogy egy titkos varázsszöveget rejt magában, mivel a szó görög betűinek számszimbolikus összege épp 365, ami az az égi szférák teljességét jelenti, ahonnét a Logosz, a Szellem és az angyalok érkeztek a földre.

Szóval könnyen elképzelhető, hogy valamilyen szövegromlás következtében lett az idők folyamán Abraxasból abrakadabra. Dr. Pass László teológus és hobbisumerológus egy 1961-ben, a Theologiai Szemlében megjelent kis tanulmánya szerint ugyanakkor az abrakadabra sumér-káld eredetű kifejezés, és a háromszög formájában felírt változatot ekképpen kellene olvasni (hogy pontosan hogy jutott erre a következtetésre, azt inkább nem részletezzük):

Mindez pedig elvileg azt jelentené, hogy „Arbada, Ra papkirálya, Fohászkodj Rához! Vessen véget a rontásnak, Fékezze meg a halált! Óh! Fékezd meg a halált Ra! Fohászkodj Arbada Ra papkirálya! Fohászkodj Rához!”, vagyis az Abrakadabra tartalma egy imádság Arbadához, Ra papkirályához, hogy könyörögjön Rának, szüntesse meg a rontó varázslatot a nagy betegen és akadályozza meg a halált. Pass úgy véli, hogy  az „Abrakadabra eddigi magyarázói, maga Baszileidész sem ismerték ezt az elrejtett szöveget.”  Mi azért nem teljesen vagyunk meggyőződve arról, hogy ez így ebben formában igaz, de a szerző igyekezete kétségkívül lenyűgöző és tiszteletre méltó, úgyhogy mindenképpen megérdemli, hogy megemlékezzünk róla.