A gyerekvállalás körül ne legyenek negatív érzéseid, társadalmi szinten tabutéma az, hogy netán néha úgy érzed, kihullik az összes hajszálad a gyerekeidtől, mire felnőnek. Az elvárások szerint a föld felett 10 centivel kéne mindig lebegnünk anyaként, onnantól kezdve, hogy pozitív lett a terhességi tesztünk. A csupa boldog és pozitív érzés pedig nyilván csak úgy áramlik a szülés után, olyanokat mondunk, hogy „de egy mosoly a gyerektől minden ébren töltött éjszakát megér”, és hogy nem baj, hogy hónapok óta nem tudtunk még melegen meginni egy kávét, nulla énidőnk van, és a férjünkkel hetente ha egyszer tudunk két szót váltani, akkor már jó hetünk van, szóval próbáljuk bemagyarázni magunknak, hogy ez így van rendben, ez az önként és dalolva vállalt sorsunk, amit egy pillanatig sem bántunk meg.
Nem bántuk meg, csak már nem tűnik olyan jó ötletnek
A megbánás szó nagyon erős erre a helyzetre, ezekre az érzésekre, amik anyaként bennünk dúlnak ilyenkor. Szó sincs róla, hogy a szó klasszikus értelmében megbántuk volna a gyerekvállalást, hiszen őszintén szeretjük a gyerekeinket, és tényleg az életünket adnánk értük. Csak néha eltűnődünk azon, hogy az életünk mely pillanatában tűnt jó ötletnek a szaporodás? Milyen téveszmék lehettek a fejünkben a gyerekneveléssel kapcsolatban, amiktől annyira lelkesen vártuk a pozitív terhességi tesztet? Amikor már három éve nem aludtunk át egyetlen éjszakát sem, itt állunk segítség nélkül akár csupán egy gyerekkel – és persze azt kapjuk mindenhonnan, hogy egy gyerekkel könnyű –, aki épp hisztirohamban ordít az üzletben, mert nem kap Kinder tojást, nos, akkor azért megfordul a fejünkben, hogy el kéne költözni egyedül valahova nagyon messzire, ahova biztos nem jön utánunk a szemünk fénye, méhünk egyetlen, szerelmetes gyümölcse.
Abba a hibába esünk, hogy mindig várjuk, hogy na, majd jobb lesz.
Jobb lesz, amikor már ülni, mászni, járni tud. Dehogy lesz jobb, csak felmászik, leesik és elrohan. Egy nagy stressz lesz tőle az élet. Jobb lesz, amikor már tud beszélni. Onnantól kezdve egyfolytában be nem áll a szája, és öt perc alatt lefárasztja agyban az összes felnőttet maga körül. Jobb lesz, amikor oviba megy. Ekkor már javában dúl a dackorszak, amikor nem lehet vele normálisan megértetni, hogy nem vagyunk gondolatolvasók és nem értjük, amikor telepátiával próbál kommunikálni velünk. És még azon is aggódunk, hogy a gyermek sok hisztis sikításától ő maga, vagy esetleg mi szenvedünk halláskárosodást. Jobb lesz, amikor kinövi a dackorszakot. A középső és a nagycsoport valóban kicsivel jobb, legalábbis hangerő szempontjából, bár ekkor már a fülünkön jön ki a sok gyerekprogram és az állandó játszóterezés.
Jobb lesz, amikor majd iskolába megy. Nem lesz jobb. Az iskola maga a fájdalom, olyan gyerekkori traumák ébrednek fel bennünk a gyerek tanítóitól, hogy nehéz jópofát vágni hozzá. Hogy arról már ne is beszéljünk, hogy az iskolával elkezdődik a végeláthatatlan szülői értekezletek sora, amikről mindig úgy térünk haza, mint akit agyban agyonvertek egy fél téglával. Sok hasznos infót nem tudunk meg, de azt igen, hogy kinek a gyereke laktózérzékeny, és hogy melyik osztálytársnak volt eltitkoltan tetves a feje, hogy hazaérve mániásan bogarásszuk a saját gyerekünk haját, kihúzgálva – lányok esetében derékig érő – hajából a láthatatlan serkéket is.
És még a gyerekkor felénél sem tartunk, a konfliktusok és idegösszeomlások negyedét sem tártuk fel.
Jó eséllyel minden anya tudná napestig sorolni, milyen helyzetekben érezte azt, hogy bárcsak átkerülne egy párhuzamos valóságba, ahol nem kell küzdenie a gyerekeivel. Ez nem azért van, mert rosszul csináljuk a dolgunkat, hanem azért, mert emberek vagyunk, és a gyerekvállalás folyamatosan feszegeti a határainkat, nem hagy egy perc nyugtot sem, és elég hamar felmosórongynak érezzük magunkat tőle. Közben pedig még küzdünk a társadalmi elvárásokkal is, hiszen kifelé mosolyogni kell, fogyni kell, hasat behúzni kell, dolgozni kell, dönteni kell, szexinek lenni kell… Az anyaság egy sor olyan „kell”-t zúdít a nyakunkba, amihez egyébként egyáltalán nem lenne kedvünk, de nem akarunk kilógni a sorból, hiszen minden embernek – főleg olyan érzékeny időszakban, mint a gyerekvállalás –, szüksége van arra, hogy úgy érezze, befogadja a közösség, tartozik valahova, nem állhatunk magányos jegenyefaként a süvítő szélben. Úgyhogy eljátsszuk a szerepünket, mosoly van az arcunkon, otthon meg néha bemenekülünk a kis tündérkénk ordítása elől a dugicsokival a fürdőszobába és magunkra zárjuk az ajtót.
A gyerekvállalás szép pillanatai (Kép: Getty Images)
Nyugi, nem lesz jobb
Nem akarok pánikot kelteni, de úgy tűnik az eddigi – értsd: amióta az ember lejött a fáról – tapasztalatok alapján, hogy hiába várjuk minden mérföldkőnél, hogy most majd jobb lesz a gyereknevelés, igazából nem lesz jobb. Nem azért, mert egy nagy depresszív mocsár lenne az anyaság, hanem azért, mert a kis emberek fejlődése nem lehet problémamentes, nyugodt és kiszámítható. Ha az lenne, akkor nem egyéniségek, hanem egyenemberek mászkálnának a világban. Az egyéniségnek ára van, mégpedig az, hogy szinte borítékolható, hogy a gyereké nem egyezik a szülőével, ez pedig örökös konfliktust generál, ha hagyjuk.
Ennek az egyéniségkülönbségnek a legszebb időszaka a kamaszkor, amikor ráébredünk, hogy inkább visszatérnénk az összes olyan korszakhoz a gyerek életében, amikor azt hittük, hogy ezt nem bírjuk tovább, mert még azok együttvéve is sokkal kibírhatóbbak voltak, mint az a tizenéves fúria, akivé a gyerekünk vált a hormonok berobbanása után.
Mélységes és mindenre kiterjedő megértés van bennünk a kamaszok iránt természetesen, imádjuk, hogy értelmesen lehet velük beszélgetni, önállóságra lehet őket ösztönözni és büszkén nézzük, ahogy nyitogatják a szárnyaikat, véleményük van és alakul a világnézetük. Rengeteg jót lehet mondani a kamaszkorról. Ám a hangulatingadozás és a kiszámíthatatlanság nem tartozik azok közé a kamasztulajdonságok közé, amit örömmel látunk az életünkben. Derült égből képesek letámadni, szívbajt hozni ránk és akár bűnözni is, ha épp úgy érzik, erre van szükségük a kortársak közötti menőségi faktor emeléséhez. Előfordul elég gyakran kamaszkorban, hogy kifordulnak magukból, mi pedig anyaként csak pislogunk, mint hal a szatyorban, hogy olyan helyzetekbe dobnak be minket a gyerekeink, amikre nemhogy a megoldást nem tudjuk, de még az sincs meg, hogy milyen módon kellene jól reagálni ahhoz, hogy senki se szenvedjen a családból maradandó lelki traumát.
A kamaszkor a legnehezebb (Kép: Getty Images)
Vannak AZOK a pillanatok
Egy négygyerekes ismerősöm szájából szokott az elhangzani, hogy ő a két lábon járó fogamzásgátló reklám, és ha valaki szeretne szülni, előbb töltsön el egy hetet abban az őrültek házában, ami náluk van már 17 éve. De sosem mondta ezt annyira a szíve mélyéről, mint amikor elkezdődött a második gyerekénél a kamaszkor, minden mélységével és magasságával együtt. A minap a rendőrségen jártak ezzel a gyermekkel, mert beidézték, ők pedig rendes, becsületes állampolgárként megjelentek. Az anya arcára nézve azt kérdezte a rendőr nagy mosollyal az arcán, hogy „de azért vannak szép pillanatok is néha, igaz?” És az anya nem tehetett mást, mint visszamosolyogva bólogatott, mert valóban előfordul a legnagyobb vérzivataros gyerekneveléses káoszban is, hogy van egy-egy olyan pillanat, amikor elönt minket az érzés, hogy csak megérte megszülni a gyerekeinket.
A látszattal ellentétben egyáltalán nem célunk lebeszélni bárkit a gyerekvállalásról. A tökéletességre törekvésről és arról, hogy bedőljön a társadalmi elvárásoknak viszont kifejezetten lebeszélnék mindenkit. Mert nem az anyasággal és a gyerekekkel van a gond.
Nem az a baj, hogy nehéz őket megnevelni, elviselni a sikítást, a kialvatlanságot, megszokni a lufiként leeresztő melleinket, és nem is az a gond, hogy a gyerek gyerekként viselkedik, amivel a szülei agyára megy néha. Azért gyerek, hogy gyerek legyen.
Teljesen természetes, hogy az idegeink olykor cafatokban lógnak, a gyerekek pedig kihasználják minden gyengeségünket, amit csak észrevesznek. Mondhatnánk, hogy legalább nem unatkozunk, de valószínűleg el tudnánk foglalni magunkat akkor is, ha nem hisztiznének és aludnának rendesen, no meg nem szabadítanák szegény szülők nyakába a rendőrséget kamaszkorukban. De mindezzel igazából nincs semmi baj. A gond ott kezdődik, hogy elhisszük, hogy számít, mit gondol az anyaságunkról a szomszédasszony és azon aggódunk, hogy mit fog szólni a tanítónő az iskolában, ha nincs kihegyezve a gyerek minden ceruzája, sőt, neadjisten még a házija is hiányzik néha.
Ha el tudnánk engedni az anyákat övező teljesítménykényszert, a tökéletes anyaság hajszolását, és a folyamatos önostorozást, észrevehetnénk és sokkal inkább kiélvezhetnénk azokat a kincset érő pillanatokat, amiktől jó ötlet a gyerekvállalás.
Mert ha azzal vagyunk nonstop elfoglalva, hogy a többi felnőttnek, társadalomnak, random idegeneknek, vagy egy ideális anyaképnek megfeleljünk, akkor hajlamosabbak leszünk csak a rosszat látni a gyereknevelésben, nehézzé tesszük még azt is, ami szép lehetne. Az első lépés a szép pillanatok felé az, hogy saját magunkkal őszinték vagyunk, és elismerjük, ha olykor, elvétve úgy érezzük, hogy nem biztos, hogy annyira jó ötlet volt a gyerekvállalás.
