Kedves eladó, akivel szinte mindennap van szerencsém találkozni!
Először is, remélem, hogy még a megszólításból is átjön a szarkazmus és önirónia, amivel a neked célzott sorokat fogalmazom, ugyanis a kedvességet hírből sem ismered, és a napom legrosszabb pontjaként tekintek arra a néhány percre, amíg találkozunk. Semmi érzéked nincs az emberekhez, és fiatal korod ellenére – megkockáztatom, hogy még nálam is ifjabb vagy – abszolút megkeseredettség sugárzik az egész lényedből.
Először elnéztem neked, sőt, talán még másodszor is, mikor a környékre költöztem, és tudtam, hogy ez a bolt lesz a bevásárlásaim legfőbb helyszíne, mert naivan azt gondoltam, hogy rossz napod van. Cserébe próbáltam a lehető legkedvesebb lenni, hátha utána elmondhatod, legalább egy olyan vásárlód volt, aki kicsit megszépítette a munkaidődet. De nem, te a harmadik és sokadik alkalom után is kitartóan bunkó voltál – erre sajnos nem tudok jobb szót mondani – és úgy vakkantottad oda a nemtetszésedet, mintha legalábbis a cipőd talpára ragadt kosz lennék.
Fotó: Getty Images/Drazen_
Köszönni, elköszönni soha nem tudsz, a vásárlókon gyakorlatilag teljesen átnézel, ha mégis valami miatt ki kell nyitnod a szádat, kizárólag kritika jön ki belőled, és az is olyan stílusban, amit senkivel szemben nem engedhetnél meg. Sosem várod meg, hogy az alig fél méteres pultról elpakoljak – pedig tényleg jár a kezem –, minden egyes alkalommal rám tolod a következő vásárló holmiját, pedig már kértelek, hogy ne tedd, sőt, az utánam következők is megjegyezték. Sosem mondod, hogy mennyit kell fizetni, ha mégis rákérdezek, mert mondjuk készpénzzel szeretném az összeget kiegyenlíteni kártya helyett, akkor szó nélkül fordítod oda a pénztárgép kijelzőjét, hogy olvassam le. Nekem nem gond, de belegondoltál már abba, hogy egy idős embernek talán az lehet?
Korábban én is dolgoztam hasonló munkakörben, és elmondanám, mennyire szerencsésnek éreztem magam, amikor olyan vásárlóval hozott össze a sors, aki kedves volt, akitől megbecsülést kaptam – szerintem ennek a szakmának pont ez adja szépségét. Úgyhogy sajnálom, amiért te ezt nem szeretnéd/tudod értékelni, amiért fásultan húzogatod a vonalkódokat, ugyanakkor kérdezem: ha ennyire utálod az embereket, miért olyan pályát választottál, ahol a másokkal való kommunikáció kulcsfontosságú? Még most is megtehetnéd, hogy váltasz, hiszen tényleg nagyon fiatal vagy, szerintem még a húszas éveidet taposod.
Megértem egyébként, ha én sem vagyok a kedvenced, hiszen a legutóbbi alkalommal már nem tudtam szó nélkül hagyni az udvariatlanságodat. Ismétlem, dolgoztam hasonló munkakörben, és pontosan tudom, hogy a vevőnek nincs mindig igaza, viszont az, ha az önkiszolgáló kassza – ahová éppen beosztottak felügyelni – nem adja ki visszajárót, aligha az én hibám, még ha te mást is állítasz. Amikor ezt megjegyeztem, sértődötten, ciccegve elviharzottál, anélkül, hogy tudtam volna, hová mész. Fogalmam sem volt, hogy a felettesednek szólsz-e, hogy probléma adódott, vagy csak úgy döntöttél, ennyi volt, most szünetre indulsz. Azt nem is vártam, hogy elnézést kérj, hiszen a gép automatikája felett nyilván nem te irányítasz, viszont valami pici, aprócska együttérzés jól esett volna. Ehelyett úgy távoztam, hogy a vérnyomásom legalább kétszáz volt, és megfogadtam, hogy SOHA többé nem állok ott sorba, ahol éppen te vagy.
Többé-kevésbé tudom is magam tartani az elhatározáshoz, ha mégis valamilyen oknál fogva találkozunk, én mindennek ellenére is köszönök, mert így illik (és egyébként is volt gyerekszobám), de csak hogy tudd, már nem várok semmit tőled. Még csak nem is szánlak, mint régebben, hogy egy olyan munkakörbe ragadtál bele, amit láthatóan gyűlölsz. Egyszerűen átnézek rajtad, pont úgy, ahogyan te is rajtam, mert sajnos ennél többet nem érdemelsz.
