„Fontos, hogy olyanok szólaljanak meg, akik már túl vannak a haragon”

Nem egy esetben még családon belül is mély hallgatás övezi azt, ha egy szülő alkoholista. Ennek ellenére léteznek ismert emberek, művészek, írók, akik ilyen vagy olyan formában, de nyilvánossá teszik, hogy érintettek a témában. De mit szól ehhez maga a család és hogyan lehet úgy beszélni ezekről a sebekről, hogy az építő legyen mind az egyén, mind a társadalom számára?

Rácz Sarolta

2022. Október 19.

Pár évvel ezelőtt „Apa, anya, pia” címmel jelent meg egy könyv az egyik legnagyobb magyar civil szervezet gondozásában, ami a szülők szenvedélybetegségét tematizálta a gyerek szempontjából. A kiadás után a mű egy darabig nem került bolti forgalomba, kizárólag a szervezet egyik irodájában lehetett megvenni. Frankó András családterapeuta, a Máltai Szeretetszolgálat Fogadó Pszichoszociális Szolgálatának intézményvezetője egy történetet mesél el ezekből az időkből.

Egy ötvenes jó kiállású férfi jött be hozzánk, és mondta, hogy meg akarja vásárolni ezt a könyvet. Mi mindenkivel igyekeztünk pár szót váltani, aki ilyen céllal érkezett, tőle is megkérdeztem, hogy ki ajánlotta számára. A lányom kérte, hogy vegyem meg – hangzott a felelet. Erre rögtön azt gondoltam, hogy valószínűleg az anya az alkoholista a családban és megjegyeztem, hogy akkor biztos bonyolult otthon Önöknél. Erre a férfi annyit mondott: nem, nem a feleségem, én voltam alkoholista. Most már öt éve nem iszom, de a lányommal nem tudtunk soha beszélni erről. Reméljük, hogy ez a könyv tud majd segíteni.

Magyarországon a becslések szerint 400 ezer gyerek él olyan családban, ahol az anya vagy az apa szenvedélybeteg, jellemzően alkoholista; ha élőláncot alkotnának, az Budapesttől Pécsig tartana. A ma már felnőttkorú érintettek szintén tömeges számban élnek a magyar társadalomban. A (talán jobb híján) gyógyulásuknak, traumafeldolgozásuknak nevezett út sokféle lehet. A történetben a felépült szenvedélybeteg apropót keresett arra, hogy a gyerekével valamiféleképpen „helyretegyék” a dolgokat, vagy legalább valamiféle párbeszéd elinduljon köztük. Ezt ők egy könyvben vélték megtalálni.

A már „megdolgozott” történet építő hatása

Kiss Tibor Noé első könyve 2010-ben jelent meg Inkognitó címmel. A könyvet általában „coming out” regényként szokták aposztrofálni, pedig az alkotásnak ennél több rétege van, nem csupán a transzneműségről szól, hanem a valóság jóval nagyobb szeletéről mond valami érvényeset. Az író többek között finoman, de egyértelműen érzékelteti, hogy számára gyerekként az otthoni légkör olyan volt, amire mostanában leggyakrabban a „mérgező” jelzőt szokták használni: a család mindennapjait egy agresszív, alkoholbeteg apa határozta meg. Egy dolgot nagyon fontos leszögezni. Az Inkognitó irodalmi mű, és ennek a ténynek a szűrőjén keresztül kell értelmezni. „A szépirodalmi mű, még ha bevallottan önéletrajzi ihletettségű, és sok személyes, illetve megtörtént elemet tartalmaz, attól még szépirodalom marad, és nem az »író életéről« vagy a »szereplők életéről« szól – szögezi le Kiss Tibor Noé. – Nem az a lényeg, hogy nekem gyerekként rossz volt-e vagy sem. Én arról beszélek, hogy ezek a dolgok, ezek az emberek itt vannak körülöttünk. Egy apafigurán keresztül írok le valamit, ami talán érvényes, de egy regény inkább arra jó, hogy továbbgondoljuk a szöveg által feltett kérdéseket, nem pedig arra, hogy megfejtsük bárkinek az életét.”

Kiss Tibor Noé (Fotó: Komjáthy Zsuzsanna)

A „valami érvényes” Frankó András szerint is kulcsfogalom, amikor valaki ilyen vagy olyan szintű nyilvánosság előtt megszólal a szülők szenvedélybetegségéről. Kiemelt helyen vannak azok az esetek, amikor ismert emberek leírják, elmesélik saját gyerekkori megéléseiket.

Olyan emberek beszéljenek erről a témáról, akik tisztelettel teszik ezt. Ha valaki elégtételt akar venni, ha a viszontbántalmazás irányába megy el a történet, akkor ahhoz nincs közöm. Olyan emberek szólaljanak meg, akik túl vannak a haragon, az gyógyítólag hat. Ilyenkor az olvasó, a hallgató olyan dolgokkal tud azonosulni, amit maga talán nem mert volna így felvállalni.

Legyen szó bármilyen megszólalásról, az ne az érintett sérelmeiről szóljon, hanem legyen benne valami egyetemes. És ezen a ponton a leghétköznapibb megszólalás is kapcsolódik az irodalomhoz. Viszont egy építő, már lélekben „előre megdolgozott” megszólalást hallgatva, olvasva, talán eszünkbe sem jut, hogy a történet mögött hús-vér szereplők vannak. Ott van az érintett szűkebb vagy tágabb családja, akik sokféleképpen reagálhatnak arra, hogy olyan dolog „került a napfényre”, amit jellemzően hallgatás övez.

„Ilyenkor a család egy esélyt kap, hogy tisztázzon, megvitasson dolgokat”

Frankó András hangsúlyozza, hogy nagy bátorság kell egy ilyen megszólaláshoz, a szenvedélybeteg szülők gyerekei jellemzően még saját szűk környezetükkel, barátaikkal sem beszélik meg, hogy mi történik otthon, mi az a napi szintű tapasztalat, ami egész létezésükre rányomja a bélyeget. Ha esetleg megtörténik, akkor az üzenet falakba ütközhet, hiszen sokan érzik úgy, hogy nem tudnak mit kezdeni a hallottakkal, nem tudnak „lereagálni” egy ilyen helyzetet.

„Elég korán megfogalmaztam magamban, hogy otthon mi a helyzet, azon nem volt mit szépíteni – emlékszik vissza Kiss Tibor Noé. – Kamaszkoromban az osztálytársaimnak, edzőtársaimnak próbáltam elmondani, hogy miben is vagyunk. Teljes mértékben falakba ütköztem, senki nem tudott ezzel mit kezdeni. Megijedtek, eltávolodtak tőlem, és onnantól kezdve problémásnak számítottam.” A kortárs csoportok megijedtek, a tágabb család sem akart tudni a helyzetről, inkább megkérdőjelezték a dolgokat vagy bagatellizáltak. „A rokonok nem hitték el, nem akarták elhinni, olyanokkal jöttek, hogy biztos nem így volt, biztos jó ember. Sőt, az is elhangzott, hogy megérdemlem, amit kapok.” Otthon azonban lehetetlen volt „elmaszatolni” a témát. „Anyámmal kénytelen voltam erről beszélgetni, mert nagyjából tizenhat éves koromtól sokszor fizikailag is nekem kellett megvédenem őt. Nekünk más a viszonyunk, mint egy átlagos anya-gyerek viszony.” Az író azt mondja, a húszas éveiben már nagyon világosan meg tudta fogalmazni magának azt, hogy a családjában mik is történtek pontosan, az Inkognitó 2010-ben jelent meg, ekkor harmincnégy éves volt.

A családterapeuta tapasztalatai szerint tragikus módon természetes, hogy az alkoholista szülők gyereke úgy érzi, egy búra alatt van, hogy senki sem látja-érzékeli, miken megy keresztül.

A szenvedélybetegséghez való hozzáállás pont ugyanaz a szűkebb családban, mint a tágabb társadalomban. Tabu, tiltott dolog, ezért nem is beszélünk róla. A család úgy látja, hogy a saját tisztességét védi a hallgatással.

Amikor egy ismert ember vállalja fel önéletrajzi vagy ilyen ihletettségű könyvben, interjúkban, hogy az alkohol ugyanúgy része volt a gyerekkorának, mint máshol az esti mese vagy a minden vasárnap feltálalt rántott hús, akkor az egyes családok reagálása is nagyon különböző lehet. Viszont nem feltétlenül úgy cselekednek, mint ami egy családterapeuta felfogásban építő jellegűen hat. Pár éve Frankó András és a munkatársai láttak egy televíziós beszélgetést egy országosan ismert művésszel, aki hosszabban mesélt édesanyja alkoholfüggőségéről. „Nagyon szépen beszélt, elítélés és harag nélkül, végig tisztelettel emlegette az akkor már halott édesanyját.” A műsort hatására felkérték az illetőt, hogy jöjjön el egy konferenciájukra. „Visszaírt, hogy nem teheti meg. A tévéinterjú óta annyi támadást kapott a tágabb családjától, annyiszor mondták neki, hogy lejáratta őket, hogy nem mer vállalni egy ilyen szereplést.” Ez a művész azóta a háttérben többször is segítette a Fogadó munkáját, de az arcát, a nevét és legfőképpen a történetét nem adja a munkához.

Frankó András (Fotó: Máltai)

Frankó András hangsúlyozza, hogy nem feltétlenül fontos mindig mindent „kiteregetni”, a nyilvános „önvallomás” nem elengedhetetlen feltétele a „gyógyulásnak”, de az ilyen fajta megszólalások hathatnak építőleg, fejlesztően is. „Ez a cselekedet egy »acting out«. Ilyenkor mind a szűkebb, mind a tágabb család egy esélyt kap, hogy tisztázzon, megvitasson dolgokat. Egy ilyen megnyilatkozás újfajta kommunikációt generálhat, de minden azon múlik, hogy az érintettek mit kezdnek a helyzettel. Viszont az is lényeges, hogy az első reakció nem feltétlenül egy lezárt dolog, változhat az évek múlásával.”

Bármilyen fájó lehet a családtagoknak, hogy esetleg úgy érzik, „lelepleződtek”, mégis inkább lehetőségként kell értékelni a helyzetet. Frankó András azt mondja, ha másért nem, a következő nemzedékek érdekében. Az alkoholizmus tényét nagyon sokszor titokként kezelik, titoknak minősül a családon belül.

Itt egy transzgenerációs tényezőről van szó. A titok mérgező, meg akkor is, ha csak sejtik, hogy az előző generációban volt valami, amiről tilos beszélni. Viszont a család önkéntelenül őrzi ezeket a helyzeteket. Az alkoholizmus kimondása mindig fájdalmas, de lehetőséget ad, hogy a család történetében egy elem másképp illeszkedjen bele, a következő generáció tisztábban láthassa, hogy hova tartozom, hogy honnan jövök.

Kiss Tibor Noé nem beszél hosszan arról, hogy a saját szűkebb vagy tágabb rokonsága mit reagált a könyvre. Erőteljes reakció nem érkezett, legalábbis nem a mű kapcsán. „Anyám csak részletekben olvasta el, neki komoly érzelmi megterhelést jelentett, a testvéremnek és az egyik unokatestvéremnek tetszett, velük sokat beszélgettem a könyvről. Mással nem nagyon. A családunk mindegyik ágában történtek elég súlyos dolgok, ezekről tudunk, esetenként nyíltan beszélünk róluk, szóval nem elhallgatásokról van szó – egyszerűen őket nem érdekli az irodalom, és nem is szoktam kérdezgetni tőlük, hogy olvasták-e a könyveimet. Nincs ezzel semmi gond. Ha az ember írni kezd, akkor jobb, ha nincsenek elvárásai, különben hamar csalódott lesz. Nem kell azt gondolni, hogy a te könyved a világ közepe, mert akkor csak frusztrált leszel.”

„Ő az az ember volt, aki mindig erősnek akart mutatkozni, és ha ez nem sikerült, akkor még erősebbnek”

Kiss Tibor Noé eddig csak édesanyjáról, bátyjáról és a tágabb családról beszélt, de ott van az apa, aki alkoholbetegségével, ki-kitörő agressziójával együtt valamiképpen mozgatórugója volt a családnak. „Megjelenés előtt elvittem neki a könyv kéziratát, mindenképpen szerettem volna, hogy elolvassa, hiszen a figurája a családot ismerők számára felismerhető lehetett. Másnap felhívott, és annyit mondott, hogy fiam, végül is ez volt.” Ezek után az író és édesapja alig beszéltek ezekről a dolgokról, mintha azok nem is léteztek volna, de az apa halála után közvetlenül történt valami.

Elmentem az utolsó lakhelyére intézni a dolgait, élete végén egy apró vályogházban élt. A kulcsot az egyik ismerősétől kaptam, akivel azelőtt sosem találkoztam. Rögtön elmondta nekem, hogy tudja, ki vagyok, olvasta a könyvemet, az apámtól kapta kölcsön. A hagyatékban megtaláltam egyébként az Inkognitó egy nagyon rossz állapotban lévő, elhasznált példányát is. Látszott rajta, hogy rengetegszer elolvasták, adogatták körbe-körbe.

Fotó: Komjáthy Zsuzsanna

Frankó András egy nagyon mély emberi tragédiát lát a történet mélyén. „Létező dolog, amikor a szülő a direkt kommunikációban nem ismeri el a saját gyerekét, sőt időnként szapulja, de közben például gyűjt mindent, ami megjelenik róla, ami hozzá köthető. Van benne valami nagyon mély büszkeség a gyerekkel kapcsolatban, ami soha nem tud teret kapni kettőjük között. A szülő abban a ki nem mondott hitben van, hogy az nem tenne jót, mert azt tanulta, hogy az érzésekről való beszélgetés árt és meggyengít. Ezek a szülők úgy akarják felépíteni a kapcsolatukat a gyerekkel, hogy ők mindig erősek.” Az író ugyanígy jellemzi az apát. „Ő az az ember volt, aki mindig erősnek akart mutatkozni, és ha ez nem sikerült, akkor még erősebbnek, ebből jött az agresszió. Nem voltak képességei arra, hogy a saját belső ügyeiről beszéljen, úgy tett, mintha ilyesmik nem is léteznének. Azt hiszem, ez az ő tragédiája.”

Ilyen típusú szülő gyerekeként nem könnyű felnőni, az író mégis megértő az apjával szemben, bár hosszú és rögös út vezetett el idáig. „Alapesetben az ember szereti, tiszteli az apját és szeretetet kap tőle, számomra ez ellentmondásokkal teli viszony volt. Kamaszkoromban meggyűlöltem őt, úgy éreztem, mindent tönkretesz maga körül. Aztán idővel képes voltam másképp látni őt, képes voltam szeretni. Azt hiszem, rosszabb gyűlöletben élni, mint elfogadni bizonyos dolgokat, még akkor is, ha fájdalmasnak vagy igazságtalannak érezzük azokat. Mindazt, amit tett, nem lehet jóvá tenni, de ezzel kapcsolatban mostanra inkább csak szomorúság maradt bennem, nem pedig harag.” A „másként látni” egyik fontos állomása volt, hogy egyre többször hangoztak el olyan mondatok, amikből kiderült, hogy maga az apa is tisztán látta magát mint apát, ő is megértett dolgokat. De erről soha nem a fiainak beszélt – mint ahogy az apai büszkeséget sem éreztette soha közvetlenül velük. „Egy volt barátnőm előtt egyszer elhangzott, hogy ő sok mindent elrontott. Arról is másoknak beszélt, hogy büszke arra, hogy az egyik fia író, a másik történelemtanár. A testvérem feleségének egyszer azt mondta, sajnálja, hogy róla semmi jót nem lehet majd elmondani az unokáinak. Ezt csak akkor tudtam meg, amikor már haldoklott. Sokszor nem is tudta elmondani, hogy mit érez, ha igen, akkor sem neked mondta, hanem valaki másnak. Egyre többször gondolok arra, hogy jó lenne többet tudni róla, nem csak töredékeket.” Az apáról kialakított képet nagyban alakította az a hat hónap is, amikor nem ivott. Az író azt mondja, máig megrendítő számára, hogy ebben az időszakban teljesen más oldalát ismerte meg: intelligens, rétegzett gondolkodású, finom embernek látta.

Könyvborítók

Kiss Tibor Noé ugyanakkor hangsúlyozza, hogy az Inkognitóban megformált apa-figura nem azért „született meg”, hogy egy konkrét személyről beszéljen, hanem azért, hogy megjelenítsen valamit, ami általánosan érvényes, ami túlmutat önmagán.

Létezik egy tipikusan korhoz kötött embertípus. Ezek a vidéki férfiak a szocializmus évtizedeiben nőttek fel, aztán távol kerültek a gyökereiktől, városokba költöztek, gyárakban dolgoztak. Őket emlegetik a rendszerváltás veszteseiként, mert a kilencvenes évek elején elsőként az ő munkahelyeik szűntek meg. Az új kor nem tartott igényt a képességeikre, leértékelte őket, miközben ők klasszikus férfi mintákra voltak szocializálva. Eszerint erősnek, határozottnak kell lenniük, el kell tartaniuk a családjukat – miközben kiszolgáltatottá váltak, elvesztették az egzisztenciájukat, sok esetben (például a bányák bezárása miatt) a fél életüket. Emberek tömegei maradtak identitás nélkül, nem tudták feldolgozni ezeket a változásokat. Igazából soha senkit nem érdekelt, hogy ezek az emberek mit éreznek. Mára Magyarországon a diplomás és nem diplomás férfiak várható élettartama közötti különbség tizenhat évre nőtt. Azt hiszem, ez olyan tény, ami nem igényel kommentárt.

Kiss Tibor Noé egy másik regénye, a 2014-ben megjelent Aludnod kellene egy „Isten háta mögötti”, egykor szebb napokat élt majorsági telepen játszódik, az itt ragadt emberek kilátástalan életét mutatja be. Az író azt mondja, a könyv ugyanezt a témát érinti, és a főszereplők karakterek közül mindegyikbe beleépített valamit az apja személyiségéből.

Az alkoholista apából az irodalom segítségével valamilyen formában több lesz önmagából, egy olyan lélektani-társadalmi jelenséget testesít meg, ami nagyon-nagyon sokunkat érint, segít megértetni valamit, ami nagyon általános és nagyon emberi. Frankó András szerint ilyen akár a terápiás térben is megtörténhet. „A terapeuta számára is szükséges az érzés, hogy amiről szó van, az rá is vonatkozik, vele is megtörténhetett volna. A belső mag, ami mi vagyunk, emberek, igazából mindenkinél nagyon ugyanaz. Carl Rogerstől szokták idézni, hogy ami a legszemélyesebb, az a legáltalánosabb.”