Álmodozni? Ugyan, gyerekes! Kinek van arra ideje?! És kedve, pláne manapság. Pedig e semmittevésnek tűnő tett jobban megmozgatja az agyat, mint gondolnánk. Azonban ha így van, mikor hagytunk fel az álmodozással? És miért? Emlékszem, gyerekként képes voltam délutánokat az ágyon heverni, bámulni a plafont és hatalmas terveket szőni a jövőről. Volt, hogy egy film hatására elképzeltem, nekem is lesz egy nagy kutyám, akivel rengeteget fogok játszani, vigyázok rá, nem úgy, mint a filmben, sokkal jobban… hogyan is? És pakk, már be is indult a fantáziám. Vagy amikor ki sem láttam a rózsaszín ködből, és nyolcszázhuszonhatodszor is lepörgettem fejben, milyen volt, mikor Megfogta A Kezem, és milyen lesz, ha Ő Lassúzni Hív a tornatermes sulibulin. Ó, még a zenét is hallottam. Nektek vannak hasonló emlékeitek?
Aztán felnőttünk.
És valahogy most már sokkal ritkábban álmodozunk. Talán elértünk oda, amiről fantáziaképeket gyártottunk? Jó kérdés, amit míg mindenki megválaszol magának, annyit elárulok, nem arról van szó, hogy jelen élethelyzetünk, bármilyen legyen is az, ne adhatna kellő muníciót egy jókora álmodozáshoz. Még csak arról sincs szó, hogy ez valamiféle korhatáros dolog lenne, amit nem illik, nem szokás vagy nem szabad felnőttként űzni. Sokkal inkább az a helyzet, hogy a folytonos figyelés úgy veszi el tőle az időt, hogy a nagy koncentrálás közepette észre sem vesszük.
Ebbe bele sem gondoltam, amíg Johann Hari Tönkretett Figyelem című könyvének ajánlója szembe nem jött velem. A szerző tizenkét okot sorol fel és fejt ki, amik hatással vannak arra, miért nem tudunk megfelelően koncentrálni, és ezek egyike, hogy figyelmünknek egyszerűen nincs mikor elkalandoznia egy pillanatra sem.
A figyelmet gyakran írjuk le úgy, mint olyan képességet, amivel kiválasztunk egyetlen pontot a környezetünkből, amelynek a kognitív kapacitásainkat szentelhetjük
– írja a szerző, ám rámutat – ez csupán a figyelem egyik funkcióját írja le.
Johann Hari: Tönkretett Figyelem
Céltalan tűnődés vagy ép elménk záloga?
Nagyon kevés szabadidőm van, ezért amint akad egy kevés, próbálom jól kihasználni. Olvasok a vonaton, podcastet hallgatok, amíg vasalok, belenyomorítok egy-egy részt valamelyik sorozatból legalább 1-2 estébe minden héten. Sokszor úgy érzem, csak elpazarolnám a szabadidőmet, ha nem használnám ki „értelmesen”, bár igen, scrollozok a Face-en és Instán is, de részben igyekszem ezt is hasznosként eladni magamnak; a munkám része, hogy tájékozódjak. Amúgy pedig agykisütésnek sem utolsó, és ezzel szerintem nem vagyok egyedül.
De mikor jut idő átgondolni, rendszerezni és szelektálni azt a rengeteg információt és ingert, amit hasonló tevékenységeink során magunkba szívunk nap mint nap? Mikor ülepszik le a legutóbbi könyv tartalma, emésztjük meg a filmben látottakat és fogjuk fel, hányad része nettó hülyeség annak a sok hírnek, amit elénk dob a net? És akkor még nem beszéltünk a hétköznapok történéseiről, a munkahelyi feladatokról, a hétköznapjainkat érintő megoldandó gondokról, a tegnap eseményeiről vagy a jövőképünkről, ami egyre homályosabb.
Hogy picit rendet vágjunk köztük, a legjobb módja lenne, ha hagynánk időnk elménknek a kalandozásra. Ha következő alkalommal a buszon csak néznénk ki az ablakon. Még zenét sem hallgatnánk. Ha ellenállnánk a kísértésnek, hogy csekkoljuk a telefon értesítőit, míg lefő a kávé, vagy ránk kerül a sor a kasszánál. Aldous Huxley Szép Új Világ című regényét 1932-ben írta, benne egy olyan utópisztikus világ képét bemutatva, ami sok szempontból ijesztően ismerős. Ebben a világban az emberekben már nyoma sincs az egyéniségnek. Agymosottként csupán egy-egy porszemek a gépezetben, előre meghatározott kasztban, helyen és módon. Az önálló gondolat nem támogatott, és tesznek is róla, hogy még gyerekkorban, csírájában fojtsák el a rendelkezésre álló technológia minden eszközével. Nem véletlenül írtak már róla tucatnyi cikket és végeztek még több kutatást arról, hogy a túl sok „kütyü” nem tesz jót a gyerekek agyának fejlődésének. De mi van velünk, felnőttekkel?
Ahogyan arról a The Guardian is ír, „az internet csodálatos munkát végzett az emberi kreativitás megölésében. Onnantól, hogy emojikat használunk szavak helyett, odáig, hogy funkciógombokat nyomkodunk véleményünk kifejezésére – lájkolás, megosztás, és néhány esetben a diszlájkolás. Az emberi interakcióknak ezek az új, egységesen használt eszközei a hatékony, ám lusta viselkedésmódot ösztönzik, amik segítségével még több időt tudunk szánni még több tartalom fogyasztására”.
De vajon ez az, amire elménknek valóban szüksége van?
Marcus Raichle ideggyógyász, a mentális elkalandozásokkal kapcsolatos tudományos vizsgálatok egyik elismert kutatója már a nyolcvanas években, PET eljárással vizsgált felnőtteket, hogy lássa, miként dolgozik az agy, miközben álmodozik. Csakhogy eredetileg arra volt kíváncsi, adott feladat elvégzése során miként kalandozik el az elme, ugyanis a tudományos álláspont akkoriban az volt, hogy amikor épp nem figyelünk, agyunk passzív, egyfajta csendes pihenés állapotában van. Raichle azonban észrevette, „a kísérleti alanyok agya egyáltalán nem volt inaktív… Az aktivitás ugyan nem egy agyterületre koráltozódott, hanem ugrált egyik helyről a másikra – de agyuk nagyon is dolgozott” – olvasható Johann Hari könyvében. A szerző több más kutatóval is készített interjút a témában, köztük Jonathan Smallwood pszichológiaprofesszorral, akinek „kutatásaiból kiderült például, hogy minél többet hagyjuk magunkat álmodozni, annál hatékonyabbak leszünk a személyes célok megfogalmazásában, de a kreativitásunk és a hosszú távú döntéshozatal képessége is így fejlődik”. Ráadásul nagyon sok összefüggésre is segít a céltalannak vélt álmodozás rájönni.
Felnőttként egyre kevesebbet álmodozunk (Fotó: Getty Images)
Tele van a történelem aha-pillanatokkal, és biztosan nekünk is javasolták már vagy mi tanácsoltuk másnak, hagyja a feladatát picit és foglalkozzon mással. Meglátja, akkor majd eszébe jut a jó megoldás. Nathan Speng neurológia- és idegsebészprofesszor ezt alá is támasztja, szerinte „a kreativitás valójában egy új asszociáció két létező dolog között. Az elme kalandozása teret ad a hosszabb gondolatmenetek kibontakozásának, ami pedig több asszociációs kapcsolatot eredményez”.
Társadalmi elvárások egy kis parával
A hétköznapokban azonban valamiért mégis megbélyegezzük, ha azt látjuk, hogy valaki csak lógatja a lábát. Az elmélkedés luxusa a tudós elmék szűk körének fenntartott szórakozás, a tűnődés túlértékelt, esetleg művészien elvont. Nem hoz hasznot, nem produktív. Mégis, mit szólna a főnökünk, ha azt látná, hogy órákig csak bámulunk ki az ablakon ahelyett, hogy serényen ütnénk a billentyűzetet? Igaz, felnőttként tudnunk kell, mikor minek van meg a helye és ideje. Mikor kell igenis koncentrálni, összpontosítani a figyelmet, a munkahely például sok szempontból ilyen. Ám vagyunk ennyire tudatosak és jól neveltek akkor is, amikor a szabad gondolkodásnak, a vad eszmefuttatásoknak kellene időt hagynunk?
Az ingerek állandó zajában folyamatosan loholunk előre, végig csak a felszínt kapargatva, anélkül, hogy néha megállnánk egy kicsit… Ha nem sikerül kitörnünk ebből, akkor sosem leszünk képesek végigvinni egy-egy bonyolultabb gondolatmenetet
– írja Johann Hari. „Az álmodozás lehetősége nélkül nehezebben értelmezzük a minket körülvevő világot, és ebben a felfokozott, zavarodott állapotban még inkább kiszolgáltatottak vagyunk a figyelmünkért versengő ingereknek”.
Szóval, lábakat feldobni az asztalra, és hajrá, álmodozásra fel? Igen, ám könnyen lehet, hogy nem olyan vidám képek ugranak majd szemünk elé, mint gyerekkorunkban. A Tönkretett figyelem könyvben a szerző is bemutat olyan kutatásokat, amik azt igazolták, manapság az emberek boldogtalanabbnak érzik magukat ábrándozásaik során, mintha bármi mást csinálnának helyette. Ennek oka pedig a felnőtt korra begyűjtött problémák, korlátok, némi önmarcangolás, az aktuális stresszes helyzet, amik miatt ha véletlenül szabadjára engedjük gondolatainkat, azok elénk vágják a lehetőségek valami veszettül ijesztő módozatát, amitől csak még jobban szorongunk.
Ám még így sem szabad, hogy a könnyebbnek tűnő elfojtást válasszuk és visszafordítsuk fejünket a mobil felé. Dolgoznunk kell magunkon, megtalálni a helyes arányokat, amire jó iránymutatást jelenthet David Ryan Polgar Mental Food Plate (Mentális Tányér) koncepciója. Polgar az All Tech Is Human alapítója, a felelős technológiai fogyasztás egyik szószólója, akinek elmélete szerint
az egészséges digitális életmód az, amikor megtaláljuk az egyensúlyt az információfogyasztás és azok átgondolása között, ami lehetővé teszi, hogy az információ a gondolkodás egy sokkal magasabb szintjére eljusson. Az egészséges digitális életmód kevesebb adatból, jobb információból, több elmélkedésből és olyan mentális feladatokból áll, amik fejleszteni tudják a gondolkodás minőségét.
Nem tűnik túl bonyolultnak, de mindennapjaink a példák rá, mennyire nehéz kivitelezni.
Mégis, miközben aggódva őrködünk gyerekeink digitális tartalomfogyasztása felett, és bezzegve mondjuk, mi kicsiként még élveztük, hogy nem csinálunk semmit, gondoljunk arra, ezzel a szokással már rég felhagytunk mi is. Holott biztosan lenne mindegyikünk napjában rá tíz perc, hogy szabadjára engedjük gondolatainkat. Mondjuk éppen most.
