A világháború utolsó áldozata, az élő villámhárító és a felrobbanó szaxofonos: emberek, akiket kitartóan üldözött a balszerencse

Adolphe Sax (1814–1894)

A belga zenész és hangszerész, Adolphe Sax neve még akkor is ismerős lehet, ha elsőre fogalmunk sincs, kiről is van szó. Valamikor a 19. század negyvenes éveiben ő találta fel, illetve keresztelte el saját maga után minden idők egyik legkarakteresebb kinézetű és megszólalású rézfúvós hangszerét, a szaxofont (meg a szaxkürtöt, a szaxtrombitát és a szaxtubát is, de azok nem futottak be olyan nagy karriert). Azonban Adolphe Sax nem csak erről híres, hanem arról is, hogy gyerekként – még tízéves kora előtt – gyakorlatilag folyamatosan olyan abszurd és rajzfilmszerű halálközeli élményekben volt része, hogy az egészen döbbenetes. Csak néhány példa:

• Három emeletet zuhant, beverte a fejét egy kőbe, majd egy időre kómába esett.
• Lenyelt egy varrótűt.
• Ráborult egy égő kályhára, és az egész testén súlyos égési sérüléseket szenvedett.
• Majdnem belefulladt egy folyóba.
• Kénsavat ivott, amiről azt hitte, hogy tej.
• A fejére esett egy tetőcserép, és elájult.
• Egy ízben pedig a felrobbanó puskapor repítette át a szobán.

A feltűnően balszerencsés gyermeket az egész környezete úgy kezelte, mint egy halálraítéltet: a szomszédok sajnálkozva csak „kis Sax-szellemnek” hívták, és még a saját anyja is biztos volt abban, hogy nem fogja megélni a felnőttkort. Ehhez képest Adolph Sax kifejezetten sokáig húzta: 79 évesen hunyt el (igaz, nem túlságosan jó körülmények között, mivel élete során többször is csődbe ment). Leghíresebb találmánya, a szaxofon abban az időben még csak afféle jópofa kuriózumnak számított, amit elsősorban katonazenekarok használtak. A hangszer csak jóval később, nagyjából a két világháború közötti időszakban, a jazz-zene megjelenésének, illetve rohamos elterjedésének köszönhetően nyelte el méltó rangját (valamint a mai formáját), és a nyolcvanas években jutott el a csúcsok csúcsára, amikor kábé minden popslágerben úgy visított a szaxofon, mintha ezt valami nemzetközi egyezmény írta volna elő.

Wilmer McLean (1814–1882)

Az amerikai Wilmer McLean Adolphe Sax kortársa volt (lám, ugyanabban az évben születtek!): ő mondjuk nem talált fel semmiféle hangszert, cserébe viszont ügyes és egészen tehetős kereskedőnek számított. Aztán 1861-ben kirobbant a polgárháború, Amerika történetének legvéresebb konfliktusa, és mit ad isten, az unionista és a konföderációs seregek közötti  első jelentősebb szárazföldi összecsapás, a Bull Run-i csata épp McLean virginai birtokán zajlott le július 21-én, ami nem volt különösebben kellemes élmény: a konföderációs erők az ő házát használták főhadiszállásként, egy alkalommal pedig egy ágyúgolyó landolt a konyhában. Az akkor már a negyvenes évei végén járó McLean, aki korábban a virginiai milícia tagja volt, eleinte még viszonylag jól viselte a megpróbáltatásokat, csakhogy a következő évben újra megismétlődött az egész, az 1862. augusztus 28-30-án zajló második Bull Run-i csata ráadásul még sokkal intenzívebb és brutálisabb volt, mint az első, és összesen körülbelül húszezer halottat követelt.

Szóval McLean úgy döntött, hogy inkább nem várja meg a harmadik menetet, hanem eladta a birtokát, és a családjával együtt a Virginia állambeli Appomattox Court House nevű településre költözött. Sajnálatos módon a háború ide is követte:

A kapituláció után a katonák kiürítették McLean házát, és mindentől megszabadították, ami a kezük ügyébe került: műalkotásokat, bútorokat és ruhákat vittek el szuvenírként, McLean pedig tehetetlenül nézte a fosztogatást. Valaki még McLean lányának egyik babáját is lenyúlta. A férfi, aki akaratán kívül vált a polgárháború egyik kulcsfigurájává, később így kommentálta az eseményeket:  

Roy Sullivan (1912–1983)

Maradjunk továbbra is Virginiában! Itt élt ugyanis a külsőre leginkább Gene Hackmanre emlékeztető Roy Sullivan, a festői szépségű Shenandoah Nemzeti Park parkőre, akibe 1942 és 1977 között összesen

A haja kétszer leégett, súlyos sérüléseket szenvedett a vállán, a bokáján és a mellkasán, valamint – bizonyos források szerint – az egyik lábának kislábujját is elveszítette. Bár az élő villámhárítóként funkcionáló parkőr szert tett bizonyos hírnévre, és még a Rekordok könyvébe is bekerült, élete utolsó éveiben meglehetősen magányosnak és elhanyagoltnak érezte magát, mivel az emberek egyre kevésbé szívesen mutatkoztak a társaságában. 71 éves korában hunyt el; valószínűleg öngyilkosságot követett el, habár a családja szerint gyilkosság áldozata lett.

Egyébként annak az esélye, hogy valakibe belecsap egy villám, állítólag kb. 1: 500 000-hez. A többit mindenki számolja ki maga.

Henry Gunther (1895–1918)

Az első világháborúban ágyútöltelékként alkalmazott, különböző lövészárkokban dekkoló kiskatonákat aligha lehetne a szerencse fiainak nevezni, ám a baltimore-i születésű, mellesleg német-amerikai családból származó Henry Gunther talán még a többiek közül is kitűnt szörnyű pechsorozatával. Először is őrmesterből közlegénnyé fokozták le, miután a katonai cenzorok elolvasták egy barátjának írt levelét, amelyben beszámolt a háborúban tapasztalt borzalmas körülményekről, és arra buzdította ismerősét, hogy semmiképpen ne vonuljon be. Amikor a lefokozásról értesült, a menyasszonya úgy döntött, hogy felbontja az eljegyzésüket. Gunther, hogy újra elnyerje feljebbvalói (és egykori kedvese) megbecsülését, futárként szolgált a seregben, ami nem volt éppen veszélytelen feladat.

Gunther egysége a nyugati fronton, egy Chaumont-devant-Damvillers nevű francia falucska közelében állomásozott, amikor 1918. november 11-én, 10:44-kor megérkezett a hír, miszerint abban a bizonyos legendás compiègne-i vasúti kocsiban az antanthatalmak és Német Birodalom képviselői hat órával korábban aláírtak egy fegyverszüneti egyezményt, úgyhogy kb. 16 perc múlva, pontban 11 órakor hivatalosan vége is az első világháborúnak, és akár be is lehetne fejezni a lövöldözést. Henry Gunther közlegény ennek egyáltalán nem örült, hisz így már vajmi kevés esélye maradt arra, hogy valami hősies akcióval kitüntethesse magát. Ezért aztán kb. 10:55 körül, pár perccel a háború vége előtt támadóállásba fordította szuronyos puskáját és – mindenki legnagyobb megdöbbenésére – magányos rohamra indult egy német géppuskafészek ellen. Bár a saját bajtársai, illetve az ellenség katonái egyszerre és felváltva kiabáltak neki, hogy hagyja abba ezt a hülyeséget, a férfit már nem lehetett megállítani.

(Persze nem Gunther a háború legutolsó áldozata, bár az kétségtelen, hogy az ő története a legismertebb és a legszimbolikusabb: bizonyos becslések szerint akár 3000 katona is meghalhatott abban a hatórás időszakban, ami a fegyverszüneti megállapodás aláírása, és a háború tényleges lezárása között eltelt, ráadásul a harcok néhány Európától távolabbi területen még hetekig folytak ezután is.)

Yang Kyoungjong (1920–1992)

A hadseregszédelgőként is aposztrofálható koreai Yang Kyoungjong annyira kimaxolta a második világháborút, hogy az egészen egyedülálló; igaz, mindez akarata ellenére történt. Különös utazása 1938-ban kezdődött, amikor besorozták a Japán Császári Hadsereg egyik legnagyobb és legrangosabb hadseregcsoportjába, az ún. Kvantung-hadseregbe, amely elsősorban Mandzsúriában tevékenykedett. 1939-ben Mongóliában részt vett a Halhín-goli csatában, amelyben a japánok és a szovjetek csaptak össze, és az ütközet az utóbbiak fölényes győzelmével zárult. Ekkor a szovjetek elfogták és munkatáborba küldték, majd besorozták a Vörös Hadseregbe. A balszerencse úgy hozta, hogy Yong 1943-ban, a harkovi ütközet után ismét az ellenség fogságába esett: ezúttal a nácikéba. Ám a rabság nem tartott sokáig, ugyanis a németektől szép új egyenruhát kapott, és Franciaországba küldték, hogy a tengelyhatalmak oldalán harcoljon a szövetségesek ellen. Itt – micsoda meglepetés – újfent fogolytáborba került; habár az eddigiekből kiindulva joggal számíthatott arra, hogy amerikai katonaként folytatja fantasztikus pályafutását, de erre végül nem került sor, mivel lassacskán véget ért a háború: fogolytáborba került – ezúttal Nagy-Britanniában –, majd szabadulása után az Egyesült Államokban telepedett le, és Illinois-ban élt egészen haláláig; váratlan hajtűkanyarokban bővelkedő második világháborús kalandjairól nem nagyon mesélt senkinek.

(Noha Yang Kyoungjongról találni egy-két fotót az interneten, életéről 2011-ben pedig még film is készült Dél-Koreában, többen vitatják, hogy valóban létezett volna.)