Rengetegen olvastátok a napokban azt a cikkünket, amiben egy fifikás Tiktok-felhasználó azzal lassította a villámkezű pénztáros munkáját, hogy hatalmas szünetekkel pakolta fel a vásárolt termékeit a szalagra. A cikk alatti kommentekből kiderült, hogy a „gyors kasszázás” jelenségével legalább egyszer már mindenki találkozott, és azzal az égvilágon semmi baja nincs. Van viszont azzal, ha a pénztáros dobálja a drága pénzen megvett termékeket, ha faarccal végzi a munkáját és közben egy kedves szava sincs, és azzal is, ha egy kicsit komótosabb, mint a videóban szereplő kolléganő. Épp ezért úgy gondoltuk, a képzeletbeli stafétát most a pénztárosoknak adjuk, hogy ha már kaptak hideget-meleget, most ők mondhassák el kíméletlen őszinteséggel, hogy látnak minket, vásárlókat.
Kitti és Anna (a neveket megváltoztattuk) szemtelenül fiatalok – 22 és 27 évesek –, mégis, mindketten hosszú évek óta a kereskedelemben dolgoznak. „Majdnem 16 éves korom óta dolgozom, egyébként diákként, iskola mellett” – kezdi a 22 éves Anna, majd hozzáteszi, az elmúlt hat évben sok helyen megfordult már a Mekitől a New Yorkerig. Mostani munkahelyén – ami egyike a legnagyobb országos élelmiszerláncoknak – két éve dolgozik. Javarészt iskola után. „Reggel legkésőbb nyolcra már az iskolában vagyok, ahol fél háromkor szoktam végezni. Általában 15:30-kor megyek dolgozni, átöltözöm, kiülök a kasszámba és ott vagyok zárásig.” Sőt, sokszor még bőven utána is, mint kiderül: mivel az elszámolás és a takarítás is a munka szerves része, van, hogy csak este fél 11-kor indul haza.
Képünk illusztráció – Fotó: Oli Scarff/Getty Images
A 27 éves Kitti 4 éve dolgozik jelenlegi munkahelyén – szintén egy országosan ismert, nagy élelmiszerlánc egyik áruházában –, ahol, mint mondja, azon túl, hogy lehúzza a vásárolt termékeket, a 8 órás műszakjában ő felel azért, hogy időben kisüljön a friss pékáru, hogy folyamatosan töltve legyen a zöldség-gyümölcs részleg, és hogy a különféle áruk ki legyenek helyezve a boltban. „Ez sok esetben napi 5-10, de van, hogy 15 raklapnyi terméket jelent. És akkor a takarítást még nem is említettem. De bele kell férnie napközben annak is, hogy feltöltsem a kinti, fagyasztott termékeket és a hűtőket. Csoda, hogy még évek után is úgy járok haza, hogy alig bírok beülni a kocsiba, annyira fáj minden porcikám – 27 évesen?”
Elmondom név nélkül című cikksorozatunkban egy-egy szakma szókimondó képviselője beszél a mindennapjairól, a főnökeiről, rólunk, ügyfelekről, és bármiről, amiről olyan véleménye van, amit névvel nem vállalhat. Nem azért, mert ne lenne valós, hanem mert nagyon is az. Itt tabuk és cenzúra nélkül beszélhetnek a minket körülvevő valóság sokszor rejtett oldaláról – hiszünk benne, hogy csak így érdemes.
„Vannak iszonyatos bunkók, de az emberek 75 százaléka amúgy kedves”
„Az udvariasság egyáltalán nem halt ki az emberekből – jelenti ki gyorsan Kitti, de megjegyzi azt is, hogy ma már azért a köszönés sem feltétlenül magától értetődő. – Függ például a vásárlók elégedettségétől. Ha mondjuk, teszem azt, bejön valaki és nem találja, amit keres, rögtön úgy áll hozzánk, mintha ezért legalábbis mi lennénk a hibásak. Rajtunk vezeti le a frusztrációját, és ez sokszor még olyan alap dolgokat is magában foglal, mint hogy köszön-e egyáltalán.” És érzése szerint a Covid-járvány csak rontott ezen az amúgy sem túl rózsás helyzeten:
Katasztrófa, ahogy az emberek egy része viselkedik, abszolút semmi türelmük. Félreértés ne essék, nemcsak hozzánk, hanem egymáshoz se. Nem egyszer láttam már olyat, hogy az akciós terméket konkrétan egymás kezéből tépték ki, de az is gyakrabban előfordul, hogy rászólnak arra, aki szerintük lassan pakol
– meséli Kitti, aki a mai napig azt viseli a legnehezebben, amikor a türelmetlenkedők olyan idős emberekbe kötnek bele, akik fizikailag képtelenek gyorsabban elpakolni. „És hát a java még csak most jön!” – utal a fiatal pénztáros az ünnepi rohamra, ami minden évben a munka fizikailag és lelkileg is legkimerítőbb néhány hete. Ilyenkor akár négyszer annyian is vásárolhatnak egyszerre, mint egyébként. „Persze, az emberek jogosan mondják ilyenkor, hogy mi választottuk ezt a munkát, viseljük csak el. Igen, igazuk van. Mi választottuk. De ne legyen már kötelező tartozék a rengeteg minden mellé még az is, hogy a vásárló szemétként bánik velünk, csak mert olyanja van.”
Anna is úgy érzi, hogy a vásárlókkal való kisebb-nagyobb összezörrenések kikerülhetetlenek a szakmájukban, és pénztárosként nincs is választása: nyelnie kell ezeket. Azért elárulta, hogy vele is előfordult már olyan eset, amikor igencsak nehezére esett nyugodtnak maradnia. „Éppen kuponnapok voltak – ezekre amúgy mindig jó előre készülünk idegileg a kollégákkal -, az önkiszolgáló kasszák mellett ültem, ahol mindig nagyobb a zaj, és azt vettem észre, hogy az épp nálam vásárló ember mögött kettővel, egy család – apuka, anyuka, gyerekek – toporog. Az apuka megunta a kilométeres sort, kézen fogta a gyerekeit, kinyitotta a velem szemben lévő kassza kapuját, majd kisétált. Mikor szóvá tettem, hogy ezt nem lenne szabad, az anyuka nekem esett. Először ocsmány dolgokat vágott a fejemhez, aztán két liter olajat. Szó szerint. Közben nekem végig nyugodtnak és higgadtnak kellett maradnom, hiszen a munkám függött attól, hogy reagálok” – meséli Anna, aki a rossz élmény ellenére is egyetért azzal, hogy a vásárlók többsége udvarias és kedves, és csak elenyésző részük olyan, aki ok nélkül kötekedni kezd, vagy simán bunkó.
„Rettenetesen sajnálom azokat, akik ételt lopnak”
Miközben az elszabaduló élelmiszerárak miatt a boltokba lassan már nem is vásárolni, hanem sírni járunk (elméletben), Kitti egyelőre nem lát jelentős változást a vásárlói viselkedésében. „Persze, mindenki szóvá teszi, hogy milyen brutális árváltozások vannak, de ettől függetlenül a legtöbben ugyanúgy megveszik azokat a termékeket, amiket előtte is. Talán egy kicsit mintha többen lennének azok, akik odafigyelnek az éppen aktuális akciókra, de ennyi.” Anna ezzel szemben már most is azt tapasztalja, hogy a vásárlói megfontoltabbak lettek. „Megnézik, hogy miből mennyit vegyenek, kiszámolják, mennyire elég a pénzük és egyre jobban odafigyelnek, hogy tényleg csak azt vegyék meg, amire szükségük is van” – mondja, majd hozzáteszi, egyre többször fut bele – főleg a nyugdíjas korosztálynál -, hogy inkább nem vesznek meg valamit, hogy más fontosabbra maradjon pénzük.
És, hogy több lett-e a bolti lopás? A hírek szerint igen, a pénztárosaink szerint viszont inkább az változott, mit lopnak az emberek. „Lopások mindig, mindenhol voltak, vannak és lesznek is. Engem mégis mindig ledöbbent, amikor a gyakorlatban is találkozok eggyel” – vallja be Anna. – Főleg az ráz meg nagyon, ha valaki ételt lop: szegényebb családok húst, sajtot vagy más alapvető élelmiszert. Dugdossák a ruhájukba, a táskájukba. De egyre gyakrabban fordul elő, hogy az idősebb korosztály az érintett. Azokat, akik ostoba módon drágább cuccokat – alkoholt, telefont, tonhalkonzervet – lopnak, egyszerűen nem tudom sajnálni. De azokat, akik »csak« ételt, annál inkább; senki sem érdemli meg, hogy egy alapvető szükségletet ne tudjon kifizetni.”
Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images
Kitti hozzáteszi, megszaporodtak a „trükkös” lopások; a kosárban felejtett termékek, vagy hogy egy-két pékáruval több van a zacskóban, mint amit a vásárló mond. Olyannal is találkozott már – mióta elindult a karácsonyi szezon –, hogy valaki felbontotta a drágább, márkás szaloncukor dobozát és abból kevert az olcsóbb, kilóra vehető szaloncukorhoz. „Egyébként még az a szokás, hogy a gyümölcsöt dézsmálja meg a vásárló. Volt olyan, akit hiába figyelmeztettünk, akkor is ette a szőlőt minden alkalommal. És nem egy-két szemet, hanem konkrétan akár fél kilót is. Vagy a lédig cseresznyét kóstolgatta, majd visszadobta a magot a többi közé. Nekünk ez rengeteg mínusz, mert azt a ládát, amibe a kedves vásárló beleköpködte a magot, már nem tudjuk eladni.
A vásárlók egyébként sokszor károsítják meg a boltot úgy is, hogy arról amúgy nem is tudnak: például elvesz a hűtőből egy 5000 forintos sajtot, időközben meggondolja magát, és mert lusta visszacsoszogni vele a hűtőpultokig, bedugja a ruhák közé. Mi ezt már csak este fogjuk megtalálni, amikor hajtogatunk, és ezért a kárért természetesen mi leszünk a hibásak.
„Sokan lenézik ezt a szakmát, pedig nem való mindenkinek”
Anna elárulja, hat éve, amikor suli mellett a kereskedelmet választotta, azért döntött így, mert alapvetően szereti az embereket. „Szeretek emberekkel foglalkozni, a gyerekeket és úgy érzem, itt a munkám során sok mindenkivel találkozhatok, akinek jobbá tehetem a napját egy kis beszélgetéssel, bókkal, tanáccsal vagy épp együttérzéssel.” Az persze őt is meglepte, mennyire összetett foglalkozásról is van szó.
Egy kasszásnak egyszerre kell nyolc különböző helyre figyelnie: a kasszára, a szalagra, a még nem fizető vásárlókra, a fizető vásárlóra, a gyerekekre, a lopásokra, a pénzre, a hátunk mögé. Nem mindenkinek sikerül.
És ebben maximálisan egyetértenek Kittivel. „Amikor elkezdtem a kereskedelemben dolgozni, azt hittem, könnyű dolgom lesz, mi lehet benne olyan nehéz? Aztán egy évembe telt, mire megtanultam önállóan dolgozni. Szeretem a pörgést, azt, hogy a munkaidő hamar letelik, és hogy sosem unatkozunk” – ismeri el Kitti, aztán hozzáteszi, aki tényleg szívvel-lélekkel csinálja ezt a munkát, az mindig talál magának elfoglaltságot. – Egy áruházban sosincs olyan, hogy minden kész van. Néha viszont tényleg elgondolkozom, hogy megéri-e. Sokszor nem is csak a vásárlóktól kapjuk a szidást, hanem a kollégáktól és a vezetőktől is. A vásárló általában csak az utolsó rúgást méri ránk, ami miatt betelik a pohár. Én is voltam már ebben a cipőben, aztán végül vettem egy mély levegőt, és végiggondoltam, hogy nincs olyan munkahely, ahol ne lennének problémák.”
