Mayank Indiában született, és bár 16-7 éves korától kezdve sok éven át Amerikában élt, máig szorosan kötődik a gyökereihez, így párja, Becz Dorottya számos hagyományos rítust és ünnepet ismert meg, mióta együtt vannak. „Még Magyarországon is elég gyakori, hogy két családnak eltérő szokásai vannak, az egyik töltött káposztát eszik karácsonykor, a másik halászlevet főz, addig nálunk két teljesen eltérő kultúrkör szokásai keverednek egymással. Sőt, mivel Mayank pont egy olyan életkorban utazott Amerikába, amikor az ember még nagyon fogékony sok mindenre, ezért inkább azt mondanám, három kultúra találkozik a mi családunkban: a magyar, az indiai és az amerikai.
Bárhol is éljen az ember, a sejtjeiben őrzi, ahonnan származik, mi ezért igyekszünk összefésülni mindazt, ami ezekben a kultúrákban nekünk érték, és ebből kihozni a legtöbbet
– mondja Dóri, aki most Northamptonban (Egyesült Királyság) él Mayankkal.
Az indiai kultúra családcentrikussága és az európai individualista felfogás közötti különbségek főleg abban érthetőek tetten, ahogy az ünnepekről, rítusokról, szertartásokról gondolkodnak. Miközben itthon, főleg a nagyvárosokban vagy Budapesten a legtöbben már alig tartjuk ősi rítusainkat, addig az indiaiak általában rendszeresen megidézik ezeket, és aktívan keresik a közösségeiket is, bárhol is éljenek a világban. Amikor például Dóri és Mayank beköltöztek közös lakásukba Northamptonban, lakásszentelő szertartást, housewarmingot tartottak. A szertartás előtt nem alhattak a lakásban, új ruhát kellett venniük, papot hívtak, és olyan szokásokat is követniük kellett, mint például a tej kifuttatása a tűzhelyre vagy a tűzrakás a nappali közepén, hogy a magok, a rizs és a ghí füstje kitisztítsa az ártó energiákat a közös otthonukból.
„Nagyon érdekes volt, hogy miközben ezt a tejberizsszerű ételt kellett főznöm, és kifuttatnom a tejet, az járt a »nyugati« fejemben, hogy épp csak beköltöztünk, kitakarítottam a lakást, és most a tűzhelyet is takaríthatom. Közben pedig Indiában ez egy teljesen természetes dolog, amit az egész család ünnepel. Mayank egyébként megkérdezte tőlem a lakásszentelő előtt, van-e valami, amit én szeretnék hozzátenni a szertartáshoz a saját kultúrámból, de nem találtam ilyet. Ahogy én látom – és nyilván nem állíthatom azt, hogy mélyrehatóan ismerem a kultúrájukat – Indiában a család sokkal inkább alapegység, mint az én közegemben, a problémáikat a családban oldják meg, a családdal beszélik meg. A hagyományoknak, tradícióknak pedig nagy összetartó- és megtartó erejük is van. Nálunk ez, a történelmünkből is fakadóan, szerintem nem épülhetett ki így” – véli Dóri, aki úgy látja, az utóbbi időben nyugaton is megjelent az igény az alulról építkező közösségekre, az emberek egyre fontosabbnak tartják ezeket, mindegy, hogy ezt a közösséget a családban, egy társadalmi vállalkozásban, egy női körben, vagy adott esetben egy politikai szerveződésben találják meg.
Képünk illusztráció – szikh közösség női tagjai főznek közösen egy olasz kisvárosban (Fotó: Giovanni Mereghetti/UCG/Universal Images Group via Getty Images)
Dóri és Mayank vasárnaponként egy helyi szikh közösségbe is eljárnak, ahol az istentisztelet előtt a közösség idősebb nő tagjai együtt főznek. „Megkérdeztem az egyik hölgyet, jöhetek-e én is segíteni. A legfiatalabb közülük anyukám korabeli lehet, a legtöbb inkább 80 feletti, és már fiatal koruk óta ezt csinálják, elképesztő tapasztalatuk van, mégis azonnal befogadtak. Körbeálltuk az asztalt, és én formázhattam a kis labdákat a lepénykenyérhez, a másik nyújtotta a tésztát, a harmadik belisztezte, és ekkor eszembe jutott egy emlék, ahogyan kislányként a nagymamámnál sütöttem-főztem. Nem sok ilyen emlékem van, mert míg az anyai nagyszüleim faluról származtak, ahol hasonló közösségi sütések gyakran előfordultak, én a fővárosban születtem, a mi családunk dinamikája már más volt. Mégis eszembe jutott, hogy
ezek a szokások a mi kultúránkban is megvannak, én is csináltam gombócot, almás pitét, tócsnit a nagymamámmal, de ezeknek a közösségi élményeknek mégsem volt annyira központi szerepe, mint náluk
– idézi fel Dóri.
Mayankkal azonban a nagyobb indiai ünnepeket tartják otthon, például a díválit, a fény ünnepét, ami jelentésében tulajdonképpen a karácsonynak felel meg Indiában, vagy a navarátrit, ahol Sakti anyaistennő különféle formáit imádják. „Van egy elefántfejű istenség, Ganésha, aki nagyon szereti a különféle édességeket, különösképpen a laddut, ami egy golyó alakú édesség. A lakásban van két kis Ganésha szobrocskánk, és bármilyen ünnepen, ami ehhez az istenséghez kötődik, laddut készítünk, és teszünk egy kis felajánlást neki az ételből. Nem kell nagy felhajtásra gondolni tehát, csak megmossuk a kezünket, levesszük a papucsot, odateszünk néhány sütit a szobor elé, meggyújtunk egy gyertyát” – meséli Dóri.
Ganésha, az elefántfejű istenség (Fotó: Getty Images)
Ami pedig a három kultúra szokásainak összefésülését illeti, a karácsonyt is ugyanúgy megtartják, sőt a hálaadást is: „Mivel Mayank sokat élt Amerikában, behoztuk ezt az ünnepet is. Pulykát ugyan nem eszünk, de készítünk egy rakott zöldbabos ételt. Miután a zöldbab egy sűrű gombakrémlevesben megfőtt, tűzálló tálba rakjuk, sajtot szórunk a tetejére, és megsütjük.”
A különcségeink hasonlítanak egymásra
Issa a szíriai polgárháború elől menekült Bécsbe, Nellivel egy közös fordítói munka kapcsán találkoztak az osztrák fővárosban. Issa vidéki, muszlim közegből jön, a családja vallásos. Ő valamelyest kilóg a sorból, de a nagyobb ünnepek, mint például a Ramadán, neki is nagyon fontosak. Nelli szerint férje mindig is inkább különcnek számított a hazájában, ennek a kívülállóságnak is köszönhető, hogy ők ketten az eltérő kultúra ellenére is jól kijönnek egymással.
„Mielőtt összeházasodtunk, volt egy-két hosszadalmasabb beszélgetésünk, ahol tisztáztuk a kulturális, vallási különbségeket, megbeszéltük, kinek mi fér bele és mi nem. Én akkor például már nem ettem sertéshúst, tőle teljesen függetlenül, így megbeszéltük, hogy ezt tartjuk. Azt mondtam neki, »figyelj, én nem zárkózom el semmi elől, még a konvertálás elől sem, de nem érzem annyira ezt a dolgot a magaménak egyelőre. Ezért, ha titkos álmot dédelgetsz arról, hogy én majd egyszer áttérek, akkor inkább ne is kezdjünk egymással semmit.« Mivel a muszlim férfiaknak megengedett nem muszlim nőket elvenniük, ez rendben is volt” – meséli Nelli.
Nelli életében a vallás kevésbé hangsúlyos, egy dologból viszont nem engedett, ez a karácsony. „Nekem ez az ünnep a szeretetről szól, ezért megbeszéltük, hogy a szüleimnél fogjuk megtartani, itthon viszont nem lesz fánk, mert bár a gyerekeink, ahogy cseperednek, egyre jobban szeretnék, Issának ez már túl sok lenne. Ez azonban inkább egyéni dolog, ismerek olyan többkultúrájú, muszlim-keresztény családokat, ahol van karácsonyfa. Így a nagyobb ünnepeket egymás családjainál üljük meg, Magyarországon a karácsonyt, Bécsben, az ő családjánál pedig a Ramadánt követő háromnapos cukorünnepet. Ők ilyenkor nagyon sok édességet készítenek, nagy közös lakomákkal ünneplik meg a böjt végét, és a gyerekek is kapnak valamilyen ajándékot, pénzt és édességet. Én azt vállalom ilyenkor, hogy beszállok a süti sütésbe, ami nem is olyan egyszerű dolog. Van például egy datolyakrémmel vagy dióval töltött süti, amit rózsavízzel és mindenféle fűszerrel ízesítenek, egyszerűen szenzációs, de nehéz elkészíteni. Issa húgával összeülünk, együtt sütünk, így van egyfajta szertartásos és családi jellege az egésznek.”
Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images
Nelli azt meséli, mivel a karácsony soha nem szerepelt a férje szótárában, volt alkalom, amikor elfelejtette a szentestét, amit nagyon fájdalmas volt megélnie. A következő évben azonban már figyelt rá, és most már ő is szokott bárányhússal, édességekkel készülni karácsonykor. Nelli pedig amikor tud, böjtöl Ramadánkor. „A kíváncsiság is vezérelt ebben, nagyon érdekelt, hogy egy harmincnapos böjt mit hoz ki belőlem. Nagyon tetszett a spirituális, eszmei háttere a böjtnek, annak megtapasztalása, milyen az, amikor az embernek nincs semmije. A muszlimok úgy tartják, hogy fontos évről évre tudatosítaniuk magukban, hogy milyen nehéz is a nélkülözőknek, ez a vallásuk egyik fontos alappillére. Amikor vége lett a böjtnek, nagyon büszke voltam magamra, fellelkesültem, és azt is megértettem, miért ünnepelnek utána három napon keresztül. Tényleg nagy dolog, amit ilyenkor véghez visznek.”
Nelli – Dórihoz hasonlóan – nem jön vallásos családból, kevés rítussal találkozott itthon, valószínű ennek is köszönhető, hogy jól kijönnek a férjével, és nyitott tud maradni az ő kultúrájára úgy, hogy közben önmagát sem adja fel. „Mindig azt mondom,
Issa nem egy magyar, keresztény lányt vett el, hanem Nellit, ahogy én sem egy tetszőleges arab férfihoz mentem hozzá, hanem valaki olyanhoz, aki alapvetően a saját kultúrájában is egy kicsit különcnek számít. A különcségeink pedig nagyon hasonlítanak egymásra
– emeli ki.
Nelli különösen élvezi a mindennapokat tarkító apró kis szokásokat. „Rengeteg mondásuk van bizonyos helyzetekre. Ha például valaki végez a fürdéssel, fodrásznál volt, szépítkezett vagy valamilyen higiénés tevékenységet végzett, arra van egy külön jókívánságuk (naaieman), amit én is átvettem, mert nagyon szépnek tartom. Nagyjából annyit jelent, hogy remélem, hogy a Paradicsomban fürdőzöl. Amikor pedig tüsszentenek, azt mondják, Alhamdulillah, »hál’ istennek«, mert ilyenkor az ember egy pillanatra nem vesz levegőt, és amikor tüsszentés után újra belélegzik, megköszönik istennek a levegőt. Ha bármilyen tevékenységet elkezdenek, azt mondják, Bismillah, vagyis »isten nevében«. Például ha az arab gyerekorvosunk átveszi tőlem a gyereket, mindig kimondja ezt a kis »varázsigét«. Ez a szokás nekem kicsit olyan, mintha kinyilvánítanád, hogy a figyelmedet most ennek a tevékenységnek fogod szentelni. És persze vannak olyan hiedelmeik is, amelyek innen nézve különösnek hatnak: hisznek például a szemmel verésben, ami egyfajta ártalmat okoz. Ezért például ha valaki megjegyzi, milyen szép ez a gyerek, utána azt kell mondani, Mashallah, ami azt jelenti, »ahogy isten akarja«, nehogy valami baj érje a gyereket emiatt. Ez mondható babonaságnak is, de számomra azt is kifejezi, hogy vannak olyan értékek az életben, amelyek annyira csodálatosak, hogy csakis isten teremthette őket” – mondja Nelli és hozzáteszi, míg náluk inkább ezekben a verbális apróságokban és nem annyira tárgyakban vagy rítusokban fejeződik ki a hit, minden család más, hiszen a muszlim vallás sem egységes.
Nelli szerint ez a multikulturális színesség, ami a családi életét jellemzi, egyrészt nagyon élvezetes, mert egyáltalán nem kiszámítható. „Mindig van valami meglepetés, amit a másik nem úgy csinál, ahogy azt elvárnám, mert egyszerűen máshogy nőtt fel. Nehezebb napokon ez persze nem mindig jön ki annyira jól. De azt is tapasztalom, mivel annyira más vallási-kulturális környezetből jövünk, próbálunk nagyon figyelni egymás ilyen jellegű érzékenységeire, és bár sok mindent egymás fejéhez vághatunk, a vallás tabu.
Mindenkinek megvan a maga kis szentélye, ahová nem tör be a másik, akkor sem, ha épp bajunk van egymással.”
