Nagyinterjú Benedek Ágotával, az Állva maszturbálok című könyv szerzőjével

Ahhoz képest, a második utánnyomásnál tart a könyv, úgy kellett levadászni a boltban, végül a vicces kötetek közt találtuk meg három alkalmazottal, egy Woody Allen és a Buttman, a Valagember között.

Ez de jó! Hát mégis hol legyen? Esetleg a mentálhigéniás könyvek közt lehetett volna még, mert egyébként Csernussal, Máté Gáborral és Orvos-Tóth Noémivel egy listán szoktam látni a nevem. Jobban tetszik, ha a vicces könyvek közé teszik. Mondjuk az altesti humor nekem sem tetszik.

Nem szeretnéd inkább a szépirodalmi polcokon látni?

Érdekes ügy ez, erre akkor jöttem rá, amikor Spáh Dávid könyvét fejlesztettük. Folyamatosan ezzel viccelődtünk, hogy vajon oda kerül-e majd. Ekkor gondolkodtam el először, nem is azon, hogy szépirodalom-e, amit művelek, hanem azon, hogy mekkora dilemma ez mindenkinek. Meg is kérdeztem a kiadóban, azt mondták, „ne hülyéskedj, persze, hogy mindenkinek ez a fő kérdés”. Nekem nem az, talán azért, mert a Rumbarumbammról eleve nagyon későn hittem el, hogy az bizony egy könyv, és azt hiszem, úgy maradtam. Mindenesetre nem ambicionáltam soha, hogy ott legyek a szépirodalmi polcon.

Nem is jön majd el a pillanat, amikor Nagy Író szeretnél lenni?

Miközben filmet készítettünk, tudod, amikor még lehetett, akkor sem lebegett a szemem előtt soha semmiféle fesztivál. Nem indulhatok el azzal a lépéssel, hogy egy polcra vizionálom magam, és ehhez állítok elő valamit. Szóval nem, nem érdekel. Az első kötetemet nagyon gyorsan nyomtatták ki, tulajdonképpen maradt a blog, csak megtisztelték a könyv formátumát azzal, hogy összefűzték az oldalakat és kijavítottak néhány elütést. Nem szerkesztettük. Az Állva maszturbáloknál már cél volt, hogy kifinomultabb, megdolgozottabb legyen, át is ment két szerkesztési körön, de a szépirodalom így sem lebegett a szemem előtt, és most sem lebeg.

Fotó: Hámori Zsófia

A xanaxos borító a te ötleted?

Közös ötlet volt a grafikussal, aki nagyon hamar belelkesedett, és akiről nem beszélünk eleget, Bozzai Kriszti a neve. Elküldtem neki cseten, hogy lehetne valami szorongáscsökkentős, és akkor láttam a mailt, amit írt, hogy mi lenne, ha gyógyszer témájú lenne. Nagyon örültem, hogy a kiadónak ezzel nem volt problémája.

Ezek szerint a címmel sem.

Azonnal érezték, hogy nem szándékos vulgaritás, a fejezetből kiderül, hogy miért.

Viszont nem is pakolják ki a vásárlók elé.

Nem tudom, szándékosan szemérmesek-e, vagy csak leborul a polcról a könyv, de én nem találkozom azzal, hogy direkt elrejtenék. Olyan már volt, hogy felállítgattam a könyvesboltban, vagy előrerakosgattuk őket. A kiadó ugyan szólt, hogy lehet, hogy lesznek online rendszerek, amelyek automatikusan letiltják majd a cím miatt, de ez sem történt meg.

Nem csalódtak sokan, amiért nem is a maszturbálásról szól a könyv?

Nem, de azért egy-két üzenetet kaptam azzal, hogy „jobb, ha tisztába tesszük, ha az ember nagyon akar, tud állva is maszturbálni”.

Én csak azt állítom, hogy egy nőnek ez általában viszonylag kényelmetlen.

Így aztán a női lét metaforája – írod. A téged évekig kínzó spirál kapcsán pedig azt írod, azért hagytad magad szenvedni, mert nő vagy. Férfiként kérdezem…

Hogy ezt meg hogy értem, ugye?

Hogy ekkora a baj?

Nagyon gyakran találkozom ilyen történetekkel, a hétköznapi beszélgetéseimben is, nem csak a visszajelzésekből. Ezekből az derül ki, hogy arra kalibráltak minket, nőket, hogy a fájdalom természetes, pontosabban természetes, hogy kivárjuk, hogy fájjon valami. Szerencsére fellibbentették a fátylat arról is, hogy hány endometriózissal küzdő nő tűrte évekig a fájdalmat, de nem is kell, hogy nőgyógyászati problémákról beszéljünk: tényleg minden téren erre kondicionálnak minket – és mi is magunkat –, onnantól kezdve, hogy elkezdünk együtt élni a menstruációs görcsök természetes fájdalmával. Ez a spiráltörténet is a szocializációmból adódik. „Valameddig ki kell bírni. Nem szabad picsogni.”

Fotó: Hámori Zsófia

Kik olvasnak téged? Pontosabban ki más olvas téged a belpesti értelmiségieken kívül?

A Rumbarumbammot tényleg nem olvasták ezen a buborékon kívül, de mióta behúztam az abortuszt mint komoly témát, és nyíltan beszélek a sajátomról, és mióta kiderült, hogy hátborzongató aktualitások szerepelnek majd az új könyvben, szélesebb lett a közönség. Az eddigi olvasóim szülei is olvassák… Hacsak nem zsarolják őket, hogy a kanapén fényképezkedjenek a könyvvel. Úgy tűnik, a műfaj, amit kitaláltam, a borítóval együtt eléri a célját: oldódik az olvasók szorongása. Röhögcsélnek a BKV-n.

Tetszik nekik?

Rossz visszajelzést eddig nem kaptam. Illetve egyet: valaki megvádolt, hogy lebuktam, mert nem olyannak írom le az abortuszt, amilyen valójában. Teljesen értelmezhetetlen volt. Ezek szerint az abortusz egy megszentségelt érzés, amit én nem adtam vissza pontosan. Az abortusztéma kapcsán egyébként is meg kellett állnom és megállapítanom, hogy jó és fontos dolgot teszek, ezt már a Telex-véleménycikk kapcsán éreztem. A könyv megjelenésekor pedig végképp kiderült, hogy sok ember bűntudatát oldottam. Végre nem egyedül kell viselniük a magányt, közös lett a trauma. Így sokkal könnyebb vinni. Ezen kívül csak jó, már-már megrendítően szép visszajelzéseket kapok. Sokan a gyerekkorukról írnak, hogy milyen rettenetes volt, felismerték, hogy nekik is bipoláris szüleik voltak, számukra is megragadhatatlanul volt egyszerre izgalmas és bizonytalan a kapcsolata legalább az egyikükkel emiatt, mások meg a hajvasalóval azonosulnak, amely a könyvemben elvont, de fontos szorongásforrás.

Tizenöt éve loptam el az egyik volt barátom bátyjától. Ő sem használta, én sem használom, de minden nap eszembe jut, hogy leég miatta a kerület.

Akarsz róla beszélni?

A korábbi interjúk közben egyébként már megfejtettem a beszélgetőpartnereimmel: a hajvasaló absztrakt szimbólum. Nagyon sok a globális szorongás, amihez nem tudunk mit kapcsolni. Én a hajvasalót ruháztam fel egy ilyen szorongással. Érzem is magamon, hogy ha jobban rezeg a léc valami miatt az életemben, jobban izgulok a hajvasaló miatt is. Egyébként nem akarom elkiabálni magam, de valószínűleg nem fog leégni miatta a kerület.

Fotó: Hámori Zsófia

Mit szólnak a könyvhöz a férfiak?

Nagyon vicces, amikor egy férfi be akarja bizonyítani, hogy legitim az, hogy nevet rajta. Ilyenkor azzal kezdi, hogy „heteroszexuális férfi vagyok, akinek nagyon tetszik ez a könyv”. Nem értem, hogy miért csak a homoszexuálisoknak lenne szabad nevetnie. Ami még fontosabb: a férfiak nem érzik, hogy a nőkkel szemben rajtuk taposnék, senki nem mondta azt, hogy agresszív, habzó szájú feminista lennék. Ez soha nem is volt célom. Mint minden színvonalas humorral foglalkozó ember, én is mindenkit egyszerre szeretnék bántani.

Azért meg-megkérdőjelezed az előjogainkat a könyvben, ez pedig elég ijesztő a törékeny férfiasságunkra nézve.

Az, persze. De ez természetes.

Mit szólnak a könyvben szereplő valódi emberek? Előre engedélyt kértél, vagy csak a megjelenéskor szembesültek azzal, hogy benne vannak?

Nem is tudom, tudta-e mindenki. Ezúttal egy csomó nevet megváltoztattam – a Rumbarumbammban még nem. Nem is készítettem fel őket, kivéve a húgomat, pont az első könyv tanulsága után. Előre szóltam, mikor lesz szó a gyerekkorunkról, az anyámról… Ezzel kapcsolatban azért próbálom érzékenyíteni magam. A barátaimnak egyébként jól esik, hogy benne vannak a könyvben, vagyis ezt érzem rajtuk. Sőt, volt, aki épp amiatt panaszkodott, hogy nincs benne az elsőben.

Nem mondják gyakran, amikor veled beszélgetnek, hogy „de ezt ugye nem írod le”?

De, megesik, a múltkor is elmesélt egy régi barátom egy egyszerre vicces és nagyon szomorú, tehát éppen nekem való történetet, és egy órával később üzent, hogy „remélem, ezt nem is kell külön kérnem, de légyszi, ne használd fel”. Szóval most, hogy megkért rá, már el sem tudom mesélni. Egyébként mindenkitől ihletődöm. Senki történetét nem vettem még át és adtam elő sajátként egy az egyben, de sok sztori nem úgy történt a valóságban, mint ahogy a könyvben olvasható, és van, amely teljes egészében fikció, legfeljebb egy-két helyszín és mellékszereplő valódi.

Egy interjúban azt mondtad, senki sem tud veled olyan kegyetlen lenni, mint te magaddal.

Nagyon nehéz nekem vállon veregetni saját magam, ebben még fejlődnöm kell. De ez is jó. Az azért néha be tud ütni, ha más vereget vállon.

Fotó: Hámori Zsófia

Azt mondtad, az a cél, hogy oldd az olvasók szorongását. Írtál le bármit csak azért, vagy azért úgy, hogy segíts nekik?

Nem. Szép elképzelés, és dolgom is volt, hogy a kiadó elé tárjam, mi a célom és miért működik majd a könyv, de abban a pillanatban, hogy leülök írni, őszintén nem érdekel, kin segítek ezzel. Sokszor felmerül, hogy van-e felelősségem ebben, illetve vállalok-e felelősséget. Szerintem nincs és nem vállalok.

Mégis szíven üt, hogy valamit okozol, amikor megrendítő visszajelzéseket kapsz.

Persze! Nehéz hova helyezni, tagadhatatlanul jó érzés, de nem lendít tovább, nem szeretnék ezzel aktívan foglalkozni.

Mi a helyzet a te szorongásoddal? Vezettél karanténnaplót, terápiába jársz, mégis úgy kezdődik minden fejezet címe, hogy „szorongás attól, hogy…”.

Ja, hogy miért nem vagyok még egészséges? Egyébként rengeteget javult a helyzet, sok terápiás mérföldkövön túlvagyok, sok minden megy és sok mindent látok, ami és amit korábban nem. Látom sok szorongás eredőjét: mint minden alkotó embernek, nekem is ezer dolog ered az imposztorszindrómából, az önbecsülésből, illetve személyes, múltbéli dolgokból. Itt van például az infláció kérdése, ami a munkához kapcsolódik, ami pedig az egzisztenciához, innen pedig ki kell ásni például azt, hogy mi volt az első alkalom, amikor rosszul éreztem magam emiatt.

Nem álltunk egyébként olyan rosszul, fel sem merült soha, hogy hajléktalan lehetek. A bizonytalanságról szólt ez, erről a régre visszanyúló érzésre, aminek sok paramétere, sok eredője van. Ha visszanyúlsz és tudatosítod, egyre jobb lesz a helyzet. Szóval most már mindenkinek csak azt tudom mondani, hogy „menj el te-rá-pi-á-ra!”. Miért nem ad nekem százalékot a terapeutám?!

Fotó: Hámori Zsófia

Nekem abból lett elegem egy-két hónap terápia után – szerencsére azért nem hagytam abba –, hogy elkezdtem magamat és mindenki mást körülöttem két lábon járó szorongáscsomagként szemlélni, úgy tűnt, minden ember leírható csak traumákkal és becsípődésekkel, és elkezdtem sötéten látni az embereket.

Hogy is mondjam… Nem volt nem igazad ebben a periódusban. Nagyon nehéz máshogy nézni az embereket, amikor egy kicsit kinyílik ez az ajtó. Sőt, én még azt is érzem egy-egy lendületesebb fejlődési szakasz közben – tudom, arrogánsan hangzik –, hogy a többiek lemaradtak, nem férnek bele, hát most miről beszélgessek velük?! Közben pedig tényleg az van, hogy mindenki leírható ezekkel a mintázatokkal, ha nagyon sokat foglalkozol a témával. Az legalábbis nagyon látszik rajtuk, hol vannak megoldatlanságok az életükben. És persze nincs jogod ahhoz, hogy szólj nekik, „figyelj, loopban mész, gáz vagy, szerintem ez és ez a bajod”. A barátok persze segítő szándékkal ezt megtehetik, ha kiszúrják, hogy a másiknak mi a baja. Baja pedig mindenkinek van.

A Szorongás a romantikus szerelemtől című fejezetben Bonnie és Clyde-ról írsz és hasonló történeteket elemzel, magánélet egy szál sem, pedig vártam, hogy megmondd, mi a baj a romantikus szerelemmel. Közben a te életedben is ott volt A Férfi, aki nagyon fáj.

A Férfi egy konkrét szál, és közben lebegő, megfoghatatlan narratívák sora. Talán nem is egy konkrét férfi, egy konkrét küszködés, hanem az összes rossz élményemből merít. Ha van tanulság, akkor az az, hogy meg kell tanulnod zárva tartani az ajtót, ha nem szeretnéd, hogy visszakússzon az életedbe valami, ami rossz. Van egy érdekes előadás a romantikus szerelemről a kedvenc filozófus-írómtól, Alain de Botton-tól. Szerinte az a baj vele, hogy kizárólag érzelmi alapú, nem helyezzük előtérbe azokat a paramétereket, amelyekre aztán támaszkodhatunk. Ezek alapján hamar eljutunk oda, hogy az indiai stílusú megrendezett házasság nem is akkora hülyeség.

Csak azt a szülők szervezik, a gyerekeknek sok beleszólásuk nincs.

Igen, de ott is van jópár érvényes paraméter, ami alapján matchelnek-gondolom. Nem is kell ehhez szociálpszichológiába bonyolódni: én is felismertem egy ponton, hogy a szenvedés nem romantikus, és a szenvedély nem egyenlő a szeretettel. Ugyanoda érkezünk: kinek mik a sérelmei, rossz mintái? Nagyon könnyű beleragadni egy „szerelembe”, vagy bármilyen kapcsolatba, amely nem tesz jót, nem tesz boldoggá, nem kielégítő, viszont hat a hurcolt sérelmeidre. Nem biztos, hogy az a jó állapot, amire szocializáltak. Az én gyerekkoromban folyamatos káosz volt, persze, hogy volt egy mintám, ami szerint az instabil, a kaotikus az otthonos. A kapcsolataimban is ezt kerestem. Fejlődés volt, amikor rájöttem, hogy nekem ez nem való, nem jár, én nem ezt akarom. Mindenki regresszál, persze, én is visszacsúszom néha, de azzal már lehet kezdeni valamit, hogy felismertem és megragadtam.

Fotó: Hámori Zsófia

Akkor ne is akarjunk szerelmesek lenni?

Annyi mindenen múlik egy „szerelem”. Szerintem egyáltalán nem a szerelmen. Naivitásnak tartom, ha valaki csak azt hozza fel érvként egy kapcsolat mellett, hogy szerelmes, hiszen ettől még lehet katasztrófa. Büszke vagyok arra, hogy újra és újra felismertem, hogy mi az, ami nekem nem jó, és nem voltam hajlandó súlyos kompromisszumokat kötni, hogy együtt maradjak valakivel. Súlyos alatt például azt értem, hogy nem ígértem meg senkinek, hogy élhetünk együtt örökre, miközben nem éreztem így. Tényleg kérek most már százalékot a pszichológusomtól.

Mi lesz, ha nem szorongsz többé?

Soha, semmitől? Akkor valószínűleg heroinista lettem. Persze nem azt mondom, hogy kell a szorongás.

Örülnék, ha nem szoronganék, örülnék, ha egy Disney-film lenne az életem; akkor is írnék, csak másról, hiszen akkor nem a borzalom meg a rosszullét adna nekem ihletet, hanem, hogy a fejemhez képest gigantikus szemeim vannak, és kis erdei állatok öltöztetnek reggelente.