A japánok híresek-hírhedtek a munkamoráljukról, dicsőítik a túlterheltséget, ahogy a túlmunkát is gyakran pozitívumnak látják. Bár a japán kormány az utóbbi években igyekezett egyre többet tenni a polgárok mentális egészsége érdekében, a végletekig nyúló szorgalom egy olyan elvárás, ami mélyen beleivódott a társadalomba. Így például a Japán Egészségügyi, Munkaügyi és Jóléti Minisztérium 2019-es felmérése szerint a dolgozók a fizetett szabadságuknak általában csupán az 52,4 százalékát veszik ki (ami egyébként több, mint 6 és fél év alkalmazotti viszony után is csak 10 napot jelent), ezért a kormány kénytelen törvény által kötelezni a munkavállalókat az évi 5 (!) nap szabadságra. Nem mindenki bírja ezt a végtelen hajtást, ahogy a tökéletesnél kevesebbet soha el nem fogadó társadalmi követelményeket sem képes mindenki megugrani. Mindez már az iskolában elkezdődik: rossz jegyet kapni vagy megbukni egy vizsgán hatalmas szégyenforrás nemcsak a diáknak, de a családjának is. Ahogy később, felnőttkorban a munkahely elvesztése hasonlóan nagy szégyent jelent.
Mindenki figyel mindenkit. Nincs kijárat, nincs menekvés
Százezrével tűnnek el az emberek Japánban (Fotó: Getty Images)
– mondta Takehiko Kariya, az Oxfordi Egyetem japán társadalom szociológiájának professzora a TIME magazinnak. Mit tehet tehát az az ember, aki nem felelt meg a saját magával szemben és a környezetétől érkező elvárásoknak?
Van, aki szó szerint halálra dolgozza magát.
A munka általi halált karoshinak hívják, a hivatalos adatok pedig évi 200 ilyen esetről számolnak be. Ez már önmagában döbbenetesen nagy szám, a szakértők szerint a valóságban azonban akár 10 ezernél is több karoshi történhet évente. De ez még mindig elenyésző azon emberek számához képest, akik az alternatív megoldást választják: önszántukból eltűnnek. Mert – ahogy azt Jake Adelstein, Japánban élő újságíró is magyarázta a magazinnak – „amikor vagy a munka általi öngyilkosság, vagy az egyszerű eltűnés és az élet újrakezdése szerepelnek a lehetőségek között, a felszívódás tűnik a legjobb opciónak. Inkább tűnj el, mint hogy meghalj”. A jelenség a johatsu (vagy jouhatsu/dzsohacu) szóról kapta a nevét, melynek jelentése párolgás. Épp ezt csinálja évi 100 ezer japán férfi és nő: nyom nélkül elpárolog az életéből, hogy aztán soha többé senki ne találja meg őket.
A harmadik út
Van még egy menekülési lehetősége a japán társadalmi nyomást elviselni képtelenek számára: a rejtőzködés. Ezt azonban inkább a tinédzserek és a fiatal felnőttek választják, bár manapság már a középkorúak körében is egyre elterjedtebb (2010-ben 700 ezren vonultak vissza a társadalomtól 31 éves átlagéletkorral). Ezt a jelenséget hikikomorinak hívják – mely címkét fél év bezárva töltött időszak után kaphatja meg valaki Japánban –, lényege pedig, hogy a rejtőzködő egyének hónapokig ki sem teszik a lábukat a szobájukból. Nem járnak iskolába, ha dolgoznak is, csak otthonról végezhető munkát vállalnak, nincsenek vagy csak nagyon kevés barátjuk van, és csak a legvégsőbb esetben hagyják el a házukat. Alapvetően nincs látható fizikai vagy mentális oka a közösségtől való visszahúzódásnak, ezért a hikikomori nem tévesztendő össze az agorafóbiával – még ha nagyon hasonlónak tűnik is a kettő. A karantén alatt egyébként megnövekedett a hikikomorik száma: a tanulmányok szerint a kényszerű bezártságunk alatt egyre többen érezték magukat magányosnak, elszigeteltnek, ezért elkerülhetetlenül elindultak a hikikomori felé vezető csúszós lejtőn.
A johatsu kifejezés egyébként a ’70-es években kezdett el elterjedni, akkoriban szinte a szabadság szinonimájaként használták. A megrekedt házasságokat nem volt könnyű felbontani, a válás tehát a nehezebb kiút volt a boldogtalan kapcsolatokból. Így „a felszívódás egyet jelentett a problémás emberi viszonyokból való felszabadulással” – magyarázta a CNA Undercover Asia műsorában Hiroki Nakamori, szociológus. A ’90-es évekre aztán, mikor a japán gazdaság összeomlott és a salarymannek nevezett, a munkájukért élő alkalmazottak elvesztették az állásukat, illetve egyre több adósságot halmoztak fel, az emberek már nem a szakítás alternatívájaként választották a johatsut. El kellett bújniuk a kirúgásuk kudarca okozta szégyen elől, ezért döntöttek úgy, hogy hátrahagyják az életüket, és nyomtalanul eltűnnek. A jelenség egyre nagyobb méreteket öltött – a karoshival együtt –, és a mai napig sorra szívódnak fel az emberek, amiről 2016-ban Léna Mauger, francia fotóriporter könyvet is készített Az eltűntek: Japán „elpárolgott embereinek” története fényképeken címmel.
Hajléktalan férfi az út szélén, a japán Sanya tartományban (Fotó: Profimedia)
Ez volna a kisebbik rossz?
„A korábban kifejezetten csoportorientált társadalom manapság nagyon elkülönült, individualizált emberekből áll. Egyre gyakoribb, hogy valaki egyedül éljen. Az emberek nagyon magányosak” – magyarázta Takehiko Kariya, hogyan járulhat hozzá a johatsuhoz, ha a nehéz időkben valaki nem kap a családjától támogatást. Hiába nincsen szociális hálója a johatsuknak, ők még az eltűnéskor is a szeretteikre gondolnak: mert bár a bizonytalanság fájdalmával terhelik őket, legalább megkímélik a családjukat az öngyilkosság költségeitől. Nem elég ugyanis, hogy az elhunyt adósságait a hozzátartozóknak kell kifizetnie, még drága számlákkal is megdobhatják őket. Az ő pénztárcájuk bánja ugyanis a takarítás költségeit az épületben, ahol/ahonnan az illető véget vetett az életének, ha pedig vonat elé ugrott valaki, akkor a szolgáltatás megakasztásának díját kell kiegyenlítenie a családnak.
Ezenkívül a johatsu menekülési útvonalat is jelenthet adósságból, zaklatók elől, vagy bántalmazó kapcsolatokból. Mint például Miho Saita esetében, aki 21 évvel ezelőtt az erőszakos férjétől szökött meg.
Akkoriban semmilyen törvény nem védte a családon belüli erőszak áldozatait. A rendőrség csak annyit tehetett, hogy megkérte a bántalmazót, hagyja abba. Úgyhogy fogtam az autót és a kutyát, és eltűntem
– mesélte a TIME-nak. Az abúzus ellen a japán kormány egészen 2001-ig nem lépett fel. Egészen addig kellett várni, hogy beiktassanak egy családon belüli erőszak elleni törvényt. Ez azonban még nem elég: 2015-ös statisztikák szerint 4-ből 1 nő válik párkapcsolati abúzus áldozatává, a Japan Times szerint pedig a valós szám ezúttal is jóval magasabb lehet. Éppen ez motiválta Saitát abban, hogy megnyissa a saját, johatsukat segítő cégét. „Majdnem minden kliensem tett feljelentést a rendőrségen, de nem kaptak gyakorlati segítséget” – mondta.
Fotó: Getty Images
Nem Miho az egyetlen, aki emberek eltűntetésével foglalkozik. Egy egész iparág épült a johatsu köré: a yonige-ya (magyarul szó szerint azt jelenti: elszökni éjjel) cégek száma Saita szerint már a 100 ezret is meghaladja. Ezek a Mihoéhoz hasonló vállalkozások segítenek az embereknek felszívódni az éjszaka leple alatt.
De nem a bántalmazás elől menekülő nők, hanem az adósságban úszó, gyakran uzsorásoktól bujkáló – főként férfiak – segítésére alakult ki ez a rendszer. Saita maga is a legkülönfélébb emberekkel találkozik: vannak, akiket az abúzusból kell elszöktetni, másokat „az egójuk és önös érdekeik motiválnak”.
Éppen ezért sokan törvénytelennek tartják, elítélik a johatsut, Miho azonban nem gondolja illegálisnak azt, amit tesz. Ahogy egyébként a rendőrség sem. „A rendőrség nem avatkozik közbe, hacsak nem történik valami más is az eltűnésen túl, például bűncselekmény vagy baleset – nyilatkozta Hiroki Nakamori ezt már a BBC-nek. – A családtagok csak annyit tehetnek, hogy drága pénzen magándetektívet bérelnek. Vagy várnak.” Csakhogy, ahogy az a Japan PI nevű oldalról kiderül, a magánnyomozók sem tehetnek túl sokat a szándékosan eltűnt személyek felkutatásában, miután régi vágású dokumentációs rendszert használnak, illetve a magánszférát is rendkívül szigorúan veszik. Az emberek anélkül vehetnek fel ATM-ből pénzt, hogy arról bárki értesítést kapna, a biztonsági kamerák felvételeihez pedig senki sem férhet hozzá csak úgy.
Hová tűnnek?
Amikor azt mondjuk, nyom nélkül szívódnak fel, azt úgy is értjük: a johatsut választó emberekről a legtöbbször nem derül ki, hogy hol kezdtek új életet. A yonige-ya cégek pedig nem fogják felfedni, hová költöztették az eltűnni vágyókat. Azonban miután ezek a vállalkozások van, hogy több, mint 450-2700 amerikai dollárnyi (152 ezer-917 ezer forintnyi) összeget is elkérnek a szolgáltatásaikért (attól függően, mi mindent kell megtenni annak érdekében, hogy felszámolják a kliensük egykori életét), ezért nem mindenki fordul a yonige-yához. Az adósságból kimászni próbáló személyek számára például nem is engedhetik meg maguknak a felbérelésüket – ezért ők saját maguk oldják meg a felszívódásukat. Ebben több kézikönyv is a segítségükre lehet: az egyik ilyen kiadást például A tökéletes elpárolgás: Kezdd újra az életed címet viseli, míg egy másik, Az eltűnés átfogó kézikönyve pedig a „Hagyd el a szomorú, szánalmas valóságod” alcímmel kapható.
Hajléktalanszálló előtt üldögélő férfi Sanyában (FOTÓ: TORU YAMANAKA / AFP)
Az önállóan eltűnő johatsuk hollétéről viszont már van elképzelés. Ők a legtöbbször olyan nyomornegyedekbe mennek, mint az oszakai Kamagasaki, vagy a tokiói Sanya. Ez utóbbi egyébként a helyszíne Léna Mauger könyvének is, ahová többek között a mérnöki állásából kirúgott Norihiro is menekült. Miután a férfi túlságosan szégyellte elmondani otthon a történteket, mindennap úgy tett, mintha munkába indulna – de valójában egész nap a kocsijában üldögélt. Néha tovább maradt a parkolóban, hogy azt mondhassa, a kollégákkal iszogattak. Aztán, amikor már feltűnően nem kapott fizetést, Norihiro nem hazudhatott tovább: felszívódott és lelépett Sanyába.
A taxisofőrök is elkerülik a környéket. Azt mondják, egyedül azok mennek oda, akiket kizártak a jó életből és akiket mindenki elfelejtett – a névtelenek
– írja Mauger a kötetben.
Talán a johatsukat egy idő után mindenki elfelejti (amivel azért vitatkoznánk: vannak, akik évtizedek óta hiába várják a szerettük hazatérését), és ők maguk is hátrahagyták a múltat, a régi életük azért vissza-visszaköszön. Hogy Norihiro végül megbánta-e a döntését, nem tudni, de a BBC-nek 2020-ban nyilatkozó Sugimotóról például igen. A 42 éves férfinek egy apró vidéki városból veszett nyoma, ahol mindenki ismerte, többek között a sikeres üzlete miatt – ebből lett elege. Akkoriban Sugimoto a BBC-vel megosztotta: sajnálja, hogy elhagyta a gyerekeit, akiket akkor már egy éve nem látott, és akiknek azt mondta, üzleti útra megy. Nem valószínű azonban, hogy az azóta eltelt időben Sugimoto hazatért volna.
Katsunori Kodou, magánnyomozó szerint ugyanis pontosan az az érzés tartja őket ettől vissza, ami korábban elkergette őket: a szégyen. „Gyakran azok az emberek, akik hátrahagyják a szeretteiket, visszavágynak hozzájuk – főleg a középkorú férfiak. De azt mondják, nem mehetnek vissza, mert a saját döntésük volt a távozás. Az önzésük miatt hagyták el az otthonukat, ezért túlságosan szégyellenek hazamenni.”
