Mutattunk már a biciklijükbe szerelmes megszállottakat és extrém járgányokat hajtó szent őrülteket is kerékpártémában, azaz a látványosságokra fókuszáltunk, ahogy egy magazinban szokás. Most azonban az átlagos arcokat, a normie-kat, a tisztességesen bicikliző kisembereket szerettük volna megszólaltatni az I Bike Budapest felvonulás végén, olyanokat, akiknek teljesen jó a leharcolt retróbicaj, a használt trekking és a mindent áruló sportboltok alsó-középkategóriás modelljei, szóval olyanok, mint te meg én. (Kivéve, ha te nem biciklizel – ez esetben kérlek, kezdj el.)

Kiderült azonban, hogy átlagos biciklistákat nem is könnyű találni. Mindenkinek vannak súlyos történetei, küldetéstudata, vagy legalább komoly érzelmei a bringája iránt. Arról nem is beszélve, hogy így is – szó szerint – becsúszott egy workshopot szervező aktivista, egy gördeszkás szerb és egy tweedzakós divatdiktátor: mégiscsak magazin vagyunk, egy ilyen tökéletes fashion statementet egyszerűen nem hagyhatunk ki. Következzen nyolc (plusz egy) biciklista a szombati I Bike Budapest felvonulásról.

Dávid és Mimó

Fotó: Neményi Márton

Gyerekkorom óta bicajoztam, aztán 15 évig nem, a Covid óta kezdtem újra, akkor már tele volt minden bicikliúttal, csodálatos, hogy bárhova megyek, biztosan akad. Akkor Mimó még pedál nélküli gyalogbringával ment. Azóta egyébként simán fel merem engedni a sávokba. Dunakeszin lakom és most már bicajjal járok be dolgozni, vonattal és bicajjal kezdtem, most már végig bicajjal megyek. Végig van út, legfeljebb a körúton akadnak necces helyzetek a taxik meg a bringasávon parkoló autók miatt, őket kerülgetnem kell, olyankor nem szeretnek, de én sem őket, ez van. Szerencsére minden megoldható, de ettől még nem kedvelem a vészvillogós teherautókat, taxikat és bárkiket. Szerencsére egyre kevesebben vannak.

Akkor kezdtem újra, amikor 2020-ban vége lett az első nagy lezárásnak. Gondoltam, akkor már legyünk egészségesek. Az alatt a három hónap alatt, amikor be voltunk zárva, teljesen bezsibbadtam, azóta fantasztikusan vagyok. Mimó akkor kezdett kétkerekűzni, ahhoz sem volt elég kondim, hogy elkapjam. Mióta újrakezdtem, nem tudok róla leszállni.

Kate

Fotó: Neményi Márton

Szentpétervárról jöttem, február óta dolgozom itt, szoftverfejlesztő vagyok. Gyerekkorom óta biciklizek, hat-hét éve kezdtem újra. Bárhol dolgozhatnék, de nagyon tetszett Budapest, amikor itt voltam, csodás biciklivel is, csak az a hegy emelkedő ott középen. A biciklisek és az autósok is nagyon kedvesek. Lehet, persze, hogy csak rossz tapasztalataim voltak máshol. Ezt inkább nem részletezem.

Csak nemrég szóltak, hogy lesz ez a felvonulás, szeretek emberek között lenni, szeretem a zenét és szeretem megmutatni az embereknek, hogy sokan vagyunk.

Tomi

Fotó: Neményi Márton

Mindig is odavoltam azért, hogy egy izommal hajtott tárgyat használjak, ami nem fogyaszt semmilyen üzemanyagot. A mai napig nincs motor- és autójogosítványom, ragaszkodom a biciklihez és a görkorcsolyához. Szerbiában, a szülővárosomban is teljesen jól megvoltam a kerékpárral, a görkorcsolya később jött, amikor a nagyvárosba költöztem. Mindenhova eljutok vele, meg a Gellért-hegyre is. Kicsi, praktikus. Budapest sokkal szelídebb földrajzilag, mint Belgrád. Síkabb… Oké, Buda emlékeztet egy kicsit Belgrádra. Ott sikerült teljesen kikupálódnom a görivel. Belgrád nagyon veszélyes, elképesztően dimbes-dombos. Sok helyen harminccal hasítottam, annyira meredek volt az út. Necces volt, de nagyon élveztem, számomra adrenalinlöket, hogy kerülgethetem az embereket.

A görkori, fogalmazzunk így, a bicaj egy evolúciós ága, csak sokkal veszélyesebb. Az autósok sokszor nem vesznek észre. De ezt már megtanultam bölcsen kezelni. Bicajosokkal még sosem volt bajom.

Ágnes

Fotó: Neményi Márton

A bicikli sokszor gyorsabb, praktikusabb, mint bármi más, egészségesebb is, na jó, a tüdőmre nézve talán nem. Egyszerűen jó érzés suhanni a városban, eső után a legjobb. Vihar előtt mindenki feszült, eső után nagyon jó a levegő, az emberekről eltűnik a feszültség. 15 éve van biciklim Budapesten, nem sokkal azután lett, hogy ide költöztem. A városi közlekedést nem volt nehéz megszoknom, nem emlékszem, hogy féltem volna az elején, igaz, a nagyon forgalmas utakon akkoriban inkább a széles járdákon haladtam. Szabálytalan, de nagyon vigyáztam a gyalogosokra, sohasem csengetek járdán. Ahogy kicsit több bátorságom lett, lementem az úttestre. Volt, hogy úttesten mentem, és rám ordított egy autós, hogy menjek fel a járdára, a járdán meg egy gyalogos ordított rám, hogy menjek le az úttestre. Ez mondjuk jó régen volt.

Mostanában inkább kereszteződésben adódnak necces helyzetek, ott sok autós nem adja meg az elsőbbséget, ha kanyarodunk. Mióta van autóm és közlekedek is vele Pesten – bruttó két éve –, azóta sokkal jobban értem ezeket a helyzeteket, toleránsabb is vagyok az autósok felé, tudom, mennyire nehéz belátni ezeket a helyzeteket, sokszor fizikailag is. 15 éve biciklis agyam van, mégsem veszem észre néha a bringásokat még én sem. Ezért köszönöm meg mindig az autósoknak, ha elengednek abban a helyzetben is, amikor egyébként nekem lenne elsőbbségem. Csak mert figyelnek és észrevesznek.

Általában is kötődöm a tárgyakhoz sajnos, vagy szerencsére, nem is tudom. Bertát 15 éve hozattam fel a szüleimmel Budapestre, régi családtag, általános iskolába ezzel vitt és hozott onnan anyukám. Erre már nem is emlékeztem, nemrég tudtam meg. Nagyon megszerettem. Nem tudom, honnan jött a név, ránéztem, és tudtam, hogy ő egy Berta. Közben divatba is jöttek a retrós biciklik, féltem is, hogy éppen ezért lopják majd el. Hálás vagyok, hogy nem lopták el. Közben vettem egy másik bicajt is, murvás, kavicsos földre ő nagyon nem jó. Fáj a szívem, amikor otthon hagyom.

Domonkos

Fotó: Neményi Márton

Vannak azok a gyerekek, akik előbb tanulnak meg síelni, mint járni, ilyen voltam én is. Ugyanígy voltam a bicajjal is. Gyerekkoromban „kötelező” volt megtanulnom, de aztán szerelem lett: iszonyú király, és imádom, hogy egyik út sem olyan, mint a másik, mindig van valami kis veszély, útlezárás. Biciklivel vicc nélkül az égvilágon bárhova el lehet jutni baromi gyorsan – legalábbis én, mert hajtok, mint az őrült.

Ha nem vagy tisztában a KRESZ-szel, vagy nincs gyakorlatod városi utcákon biciklizni, akkor veszélyes. De semmivel nem veszélyesebb, mint ez az idióta rollerezés. Én mindig kétszer nézek minden irányba, mert tudom, milyen sofőrként anyázni a biciklisre, illetve bicósként anyázni az autósokra, és emiatt nem is volt balesetem még. Mármint autóval.

Szerintem most elég gáz, hogy a körutakon olyan zsúfoltak és szűkek a bicikli-busz sávok, ott előfordulhatnak veszélyes helyzetek, de alapvetően, ha ismered a terepet és tudod, mire vagy képes a bicikliddel, akkor simán hozhatók az utak baleset nélkül. Ha pedig bénább vagy tapasztalatlanabb az ember, akkor ne csak kétszer, hanem százszor nézzen körül.

Orsi

Fotó: Neményi Márton

Tizennégy éve bringázom, a belvárosban tavasztól őszig végig, télen leteszem. Meg lehetne oldani, persze, de… lusta vagyok, na. Nagyon fontos a bicikli, a barátaim nagy része tudja, hogy mindig bringázom… Illetve úgy fogalmaznék, hogy a lehető legpraktikusabban választom meg a közlekedési eszközömet. Ez pedig általában a bicikli.

Budapest abszolút az előnyére változott, 13-14 éve is bőven voltak bicajosok az utakon, akkoriban szerveztük Halász Áronnal, az I Bike Budapest egyik alapítójával a „bringázz csinosan” fotózásokat, emlékszem, furcsán néztek, amikor magas sarkúban, szoknyában bringáztam. Ma már nem. Biztonságban érzem magam, a lényeg, hogy bármivel közlekedsz, mindenkire oda kell figyelni, gyalogosan is, autóval is.

Lédának hívják, nagyon szeretem. Negyven-ötven éves, azt hiszem. Van egy másik is, de mindig ő lesz az első.

Eszter

Fotó: Neményi Márton

Nem is mondom meg, mióta bicajozom, mert abból ki lehet számolni, hány éves vagyok. Maradjunk abban, hogy több mint harminc éve bicajozom és több mint 25 éve városban is. Sokkal többen tekernek, mint amikor 15 évesen elkezdtem, és fejlődik Budapest, persze, de sajnos az én viszonyítási alapom Madrid és Párizs. Így aztán elégedetlen vagyok az infrastruktúrával, főleg, mióta édesanya is vagyok. A két gyerekemet nem is engedem önállóan tekerni, inkább viszem őket az enyémmel. A hétévest már engedi az apukája forgalomban is, a hároméves még csak futóbiciklizik. Védett kerékpárutak kellenének, akkor engedném a kisebbet is, aki egyébként már pontosan tudja, hogy kell hazatekerni az oviból a megszokott útvonalon, képes tájékozódni. Egyébként hatalmas magabiztosságot és odafigyelést igényel, hogy az ember forgalomban merjen kerékpározni. Én már évtizedek óta csinálom, nekem ez megvan, de a cél az, hogy azok is tekerjenek, akik eddig nem tették. Ehhez pedig dedikált bicikliutak kellenek.

Nem mondanám, hogy az autósok mentalitásával van a baj, inkább az emberek egy kis százalékával. Vannak élethelyzetek, amikor én is az autót választom. Tény, hogy veszélyes tud lenni, ha valaki egy ilyen fegyverrel az úton halad: többtonnás tárgyakról van szó. Ha helyzet van, a kerékpáros, a gyalogos húzza a rövidebbet.

Ilyen bringát, amivel én jöttem, még csak venni sem kell, lehet bérelni. Két gyereket, bevásárlást, edzéscuccokat szállítok vele, Budán, hegyen-völgyön, rásegítéses elektromos motorja van. Otthon töltöm az aksiját, és még csak meg sem izzadok, ruhát sem kell váltanom a munkahelyen, miután elvittem a gyerekeket a közintézményeikbe.

Most workshopot szervezünk nőknek a Város és Mobilitás Intézettel. A tinédzser lányokat olyan eszközzel és életmóddal ajándékozzuk meg, hogy ne a szülőktől függjenek, amikor mennek a suliba, és este biztonságosan mehessenek haza, ha bulizni voltak. A középkorú nők pedig rengeteg időt és pénzt spórolhatnak meg ezzel. Maradhatnak mamataxik, csak éppen kerékpáron.

Erik

Fotó: Neményi Márton

A Tweed Runt szerveztük a haverokkal régebben, az aztán abbamaradt, de páran megtartottuk a stílust. Öltönyös melóm van, ilyesmikben járok egyébként is. Ez egy holland típusú bicikli, dupla csöve van, azaz nagyon sok mindent lehet rajta szállítani, több száz kilót is akár, masszív az egész, semmi baja nem lesz. 25 kiló a bicikli, a harmadikon lakom, de viszem föl-le a lépcsőn gond nélkül. Gyűjtöm a régi bringákat, fontos, hogy a stílus meglegyen, hogy stílusosan érkezzek meg. Ha megállok, általában elkezdenek velem beszélgetni a járókelők, megszoktam már, nem izzadok le, gyorsan odaérek mindenhova, nagyon szeretem.

Majdnem egy ’47-es bicajjal jöttem, faragott láncvédővel, emelővel a középpontján, rézkarikákkal és fabetétes markolattal, öt darab volt belőle a világon, az egyik nálam van. Nem féltem őket: ha valaki erre felül és nem tanult meg biciklizni rendesen, ráadásul kövérebb, mint én – és a legtöbb ember kövérebb –, biztosan felborul. Volt, hogy szóltak, hogy „várjál, viszik a biciklidet”. „Nem viszik – mondtam –, csak akarják”. Követtem a tolvajt, mondtam neki aztán, hogy én vagyok a tulajdonos, és az a baj ezzel, hogy viszed, hogy nem tudsz majd figyelni, vagy kanyarodni nem sikerül majd, vagy beakad a lábad, biztos borulsz majd, én viszont jövök mögötted és elkapom majd – a biciklit. Általában felborulnak. Ilyenkor beakasztom a lábam, hogy azért ne sérüljön meg.

Ismeretlen

Fotó: Neményi Márton

Csak fotót, jó? Most olvasni szeretnék.