Őszinte vallomás egy túlsúlyos nőtől: „A normál testsúly elérése sokunk számára egyenlőtlen küzdelmet jelent”

„Már kislányként is a nagyobb gyerekek közé tartoztam. Nem voltam kövér, inkább masszívnak mondanám az akkori testalkatomat. Magasabb és szélesebb is voltam a többi gyereknél. Nem értettem, miért különbözöm, miért nem lehetek én is olyan pici és nádszálvékony, mint a többi kislány, miért kell nekem két számmal nagyobb ruha és cipő? Ez az érzés azóta is velem van, ugyanis most, 36 évesen is ugyanúgy nagyobb vagyok, mint az átlag, és túlsúlyosként kezel a társadalom. Pedig egyébként abszolút egészséges életmódot élek, rendszeresen edzésre járok és odafigyelek magamra – orvoshoz is elmentem kivizsgálásra, hogy kizárjuk a túlsúly esetleges egészségügyi okait, szerencsére makkegészséges a szervezetem.

Sokszor eszembe szokott jutni, hogy milyen lehet úgy élni, hogy valaki vékonynak született és erőlködés nélkül tudja tartani a súlyát. Számomra ez elképzelhetetlen. Nekem a normál testsúlyért minden áldott nap meg kell küzdeni, amióta csak az eszemet tudom.

Sokkal többet kell tennem, sokkal több figyelemmel, fegyelemmel, tudatossággal kell élnem az életem, mint azoknak, akiknek nincsenek súlyproblémáik.

“Nekem a normál testsúlyért minden áldott nap meg kell küzdeni, amióta csak az eszemet tudom.” (Fotó: Getty Images)

Nálam nincs olyan, hogy elmegyek egy kéthetes nyaralásra és elengedem magam, azt eszem, amit akarok, annyit, amennyit csak akarok, mert ha ezt tenném, akkor öt kilóval nehezebben térnék vissza, amit nem tudnék leadni könnyedén. A sok kis kiló alattomosan kúszik rám, ha egy pillanatig nem nézek oda, mindig szemmel kell tartanom a saját tányéromat, hogy nehogy olyan kerüljön rá, ami nem támogatja a normál súlyomat.

Egy időben, amikor még fiatalabb voltam, megszállottan igyekeztem lefaragni magamról a kilókat, úgy akartam kinézni, mint a modellek a címlapokon, vagy az influenszerek az Instagramon. Ennek érdekében rendkívül keveset ettem, állandóan szédelegtem az éhségtől, szegényes volt az étrendem, nem ettem gyümölcsöt, nem ettem szénhidrátot, mini adagokat mértem ki magamnak, akkorát, ami egy óvodásnak sem lenne elég étel. Fogyókúrának neveztem, de valójában éheztettem magam, aminek az lett az eredménye, hogy rettenetesen éreztem magam a bőrömben. Ráadásul elmaradt az óriási fogyás is, mert a testem raktározni kezdett minden falat répát, amit rágcsáltam naphosszat, úgyhogy a várva-várt modellalakot sem értem el.

Ebben az időszakban az önfegyelmet művészi szintre fejlesztettem magamban, amit most is jól tudok használni, csak épp a jó célra. Ugyanis most már nemcsak a fogyás és a túlsúly elleni harc miatt figyelek oda arra, hogy mit és mennyit eszem, hanem azért állítom össze tudatosan az étrendemet, mert egészséges akarok maradni. Lehet, hogy több kiló vagyok, és nagyobb a testem, mint egy vékony nőnek, és lehet, hogy sosem leszek egy súlycsoportban a normál testsúlyú emberekkel, bármit is teszek, az biztos, hogy legalább jó karban tartom a testem és ápolom a lelkem is.

Elvégre a fő cél nem az, hogy egy bizonyos számot lássak a mérlegen, vagy hogy milyen szám van írva a nadrágban a címkére, hanem az, hogy egészséges legyek, és a szervezetem optimális működését elősegítsem. Ezt pedig azzal tudom biztosítani, ha odafigyeléssel étkezem és rendszeresen mozgok – amit meg is teszek.

Néha kicsit elszomorodom, hogy milyen igazságtalanság, hogy nekem ezerszer több munkát kell befektetni abba, hogy ne hízzak el, míg mások ehetnek pizzát csokival és úgy is vékonyak maradnak. De aztán eszembe jut, hogy saját magamért teszem, a saját érdekemben és az életminőségem javításáért cselekszem, amikor a normál súlyért küzdök minden nap. És így már egyáltalán nem érződik olyan borzasztó nagy áldozatnak az, hogy tartom magam az egészséges életmód szabályaihoz.”